Ravasz Ábel, a Híd korábbi politikusa nem ért egyet Richard Sulíkkal sem a migráció, sem az iskolai ingyenebédek ügyében, mondta a Napunknak a korábbi romaügyi kormánybiztos, de bízik abban, hogy azért fognak tudni együttműködni. Ravasz az SaS választási listáján a 31. helyről vág neki az előrehozott választásnak.

Az SaS listáján indul az előrehozott parlamenti választáson Ravasz Ábel. Az egykori hidas politikus a lista 31. helyéről vág neki a szeptemberi választásnak mint kisebbségi szakértő.

A mélyszegénységből érkező gyermekek hatalmas hátrányból indulnak, ami komoly probléma Ravasz Ábel szerint. A volt romaügyi kormánybiztos a Napunk füleki vitaestjén elmondta: „Szlovákia a sereghajtók közé tartozik a kora gyermekkori felzárkóztatásban, és még a kötelező óvodáztatással együtt is rosszul állunk. Hat évig hagyjuk megrohadni a gyerekeket ott, ahol vannak. S mikor bejönnek az iskolába, rácsodálkozunk a lemaradásukra.”

A magyarajkú romák a szlovákiai magyarság jelentős részét teszik ki, s ez tükröződik a diákszámokban is. Ehhez képest mindezt súlyosan alábecsüljük, mintha nem is foglalkoznánk vele – pedig illene, mert ahogy a szlovákiai magyar oktatásügy nem homogén, úgy maga a cigányság sem az, így számos kérdés, számos hatás, számos probléma felderítetlen, kezeletlen marad, és tovább ront a helyzeten. Erről is szó volt a Napunk füleki vitaestjén.

Ravasz Ábel volt romaügyi kormánybiztos szerint az oktatási rendszerünk nem segíti az alapiskola akadályait nehezebben vevő gyerekek felzárkóztatását. „Szlovákia azon országok között van, ahol az iskolarendszer megerősíti a gyerekek között lévő különbségeket, nem pedig csökkenti. Ha belépnek a gyerekek az iskolába, és vannak közöttük különbségek, akkor úgy lépnek ki, hogy ezek a különbségek még nagyobbak lesznek” – figyelmeztet.

Kérdés, hogy a meglévő intézményeket meg tudják-e tölteni tartalommal a nemzetiségi kultúra aktorai – véli Hushegyi Gábor esztéta. A Művészeti Alap munkatársa úgy gondolja, „ideje már tüzetesen megvizsgálni, milyen eredmények mutathatók fel a 30, 20 vagy 15 éve létező állami finanszírozású nemzetiségi intézmények tevékenységében. Feltenni néhány kellemetlen kérdést, pl. sikerült-e szakmai szempontból kiépíteni ezeket az intézményeket (pl. múzeumot), vagy csak személyi ambíciók kaptak teret, ignorálva a szakmaiságot, az intézmény jövőjét.”