Megerőszakolta egy nőgyűlölő férfi. Nem az elítélése hozott megkönnyebbülést, hanem a találkozás az elkövetővel
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Az ír Ailbhe Griffithet húsz évvel ezelőtt, még diákként, egy éjszaka, amikor hazafelé tartott a munkahelyéről, brutálisan megtámadta és megerőszakolta egy ismeretlen férfi. Kiderült, hogy a férfi nőgyűlöletből cselekedett, és Ailbhe-n töltötte ki a randizás terén elszenvedett kudarcai miatt felgyülemlett dühét. A tettest elfogták, és több évre börtönbe került.
Ailbhe-nek azonban a büntetés nem hozott jelentős megkönnyebbülést, ezért kilenc évvel később úgy döntött, hogy egy resztoratív program keretében találkozik vele. A resztoratív igazságszolgáltatás a károk helyreállítására és a felelősségvállalásra összpontosít, és arra törekszik, hogy ne a tettes megbüntetése legyen a kizárólagos cél. Ebben a programban minden felet bevonnak a folyamatba, és az áldozatnak lehetősége van biztonságosan kifejezni érzéseit.
Milyen hatással volt a resztoratív igazságszolgáltatás az életére?
Segített, hogy megszabaduljak az általam átélt bűncselekmény következményeitől. A resztoratív igazságszolgáltatásnak köszönhetően ma teljesen más életet élek. Mi, emberek, néha tudat alatt bántjuk egymást. Ha erről őszintén, nyíltan és hitelesen beszélünk, az békét hozhat az életünkbe. Én ma így élek a mindennapokban.
A jogrend nem végezte el ezt a feladatot?
Nem. Aligha működhetett volna jobban az esetemben a jogrend. A tettes beismerte a bűncselekményt, így például nem kellett keresztkihallgatáson részt vennem. Ugyanakkor szigorú büntetést kapott. Az ítélethirdetés napján az emberek mosolyogtak rám és azt mondták: „Ez nagyszerű, igazságot szolgáltattak neked. Most már mindennek vége, továbbléphetsz az életedben.” Én pedig azt gondoltam, hogy ugyan mindennek vége, de valami hiányzik. Az egész folyamat során tehetetlennek éreztem magam. Csak tanúként tekintettek rám, kívülállóként.
A tettest ugyanis az egész eljárás során egyáltalán nem lehetett látni. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy elmegy meghallgatni az ítéletet, elhatároztam, hogy én is elmegyek, hogy legalább lássam. Ültem az autóban, és egy rendőr, akit ismertem, odajött hozzám. Letekertem az ablakot, és ő azt mondta: „Önnek nem kell itt lennie.” Megkérdezte, mit keresek ott. „Hogy nekem nem kell itt lennem? Velem történt. Az én életem fordult fel. És én, aki ennek az egésznek a középpontjában állok, nekem nem is kell itt lennem?”
Szerintem ez jól mutatja az áldozat helyzetét az egész folyamatban. Nem éreztem úgy, hogy a szenvedésemet elismerték, és hogy valóban kíváncsi volt rá az a személy, aki okozta.
Milyen volt távolról figyelni őt?
Nagyon megérintett, amikor láttam, ahogy a bíróság előtt állt, és nyugodtan beszélgetett a többiekkel. Megdöbbentett, hogy képes beszélni valakivel. Számomra ő egy szörnyeteg volt. Nem tudtam elfogadni, hogy ilyet tehet, és közben ott állhat, és kávézgatva beszélgethet. Egy részem azt mondta, hogy ha mások beszélhetnek vele, akkor én miért ne tehetném? Az egész folyamat során azonban arra törekedtek, hogy minél távolabb maradjak tőle – biztonságban. És bár megértettem, miért van ez így, ettől még tehetetlenebbnek éreztem magam.
Mit történt azon a bizonyos napon?
Akkoriban végeztem az egyetemet, élveztem a nyarat. Egy bárban dolgoztam, éjszaka jártam haza. Tömegközlekedéssel utaztam, ami rendben volt, mert a buszmegállótól körülbelül négy perc sétára laktam. Egy éjjel az a férfi leült előttem a buszon. Körülbelül negyven percig bámult rám. Én próbáltam nem odafigyelni rá, és kinéztem az ablakon. Amikor leszálltam, ő is leszállt. Úton hazafelé úgy tűnt, hogy a szemközti oldalon sétál.
Amikor befordultam a mi utcánkba, ő is befordult. Visszanéztem, és ő egyenesen rám nézett. Abban a pillanatban rájöttem, hogy valami szörnyű fog történni.
