Tíz kilométert gyalogoltunk Magyar Péterrel, hogy megtudjuk, miért gyalogol

„Menetelünk. Hazánkért, családunkért, szabadságunkért” – mondta a fejemben a képzeletbeli narrátor (természetesen epikus zenei aláfestéssel) valahol a semmi közepén, egy búzatábla mellett ballagva. A mondat a 300 című filmből való, mikor Leonidasz király és 300 kigyúrt harcosa elindul a Thermophülai-szoros felé Spártából.

Mi is menetelünk, Tápiószentmárton és Tápiószőlős között. Jobbról a végtelenbe nyúló táj, az égre a felhőket mintha odarajzolta volna valaki. Balról egy kis, ritkás erdő, a lábunk alatt felkavarodik a mezőgazdasági út pora, fülünkben a természet hangjai és léptünk zaja. Menetelünk. És azon kezdek gondolkodni, hogy vajon Magyar Péterék szándékosan keltették-e bennem ezt az asszociációt…

De kezdjük az elejéről. Elmondom, hogy kerültem péntek délután arra a mezőgazdasági útra, ahol egyébként valószínűleg soha életemben nem fordultam volna meg.

Az egész úgy kezdődött, hogy Orbán Viktor a felújított tihanyi apátság átadásán mondott egy beszédet, melyben finoman jelezte a magyarellenes, vasgárdista szellemiségű George Simionnak, a román elnökválasztás első köre győztesének, hogy ha a második körben megválasztják, akkor itt a keze, nem disznóláb.

Nem sokkal később megszólalt Magyar Péter is, aki viszont azt állította, Orbán Viktor szembeköpte és elárulta a külhoni magyarokat, és ezzel a magyar nemzetet. S bejelentette azt is, hogy gyalog indul Budapestről Nagyváradra egy nemzeti lobogóval.

Az akció az „Egymillió lépés” címet kapta. Magyar Péter szerint azért gyalogol 300 kilométert Budapesttől Nagyváradig, hogy a békét és a nemzeti összefogást hirdessék. Lépésről lépésre, tégláról téglára természetesen.

Tök jól mutat ez az egész a sajtóban, és elég látványos kampányeszköz is – gondoltam akkor -, de vajon mi a mondanivalója azon túl, hogy béke és nemzeti összefogás? Szól ez valamilyen módon a határon túli magyarokról, ha már egyszer Nagyváradra mennek? De ha igen, akkor miért nem Erdélyt és a Partiumot járják végig? Hiszen így a menet csak tizenegynéhány kilométeren vonul majd határon túli területen.

Vagy ez egyfajta rendszerváltó El Camino lenne? Esetleg Magyar Péter a magyar Forrest Gump, ahogy azt egy szlovák kollégám megjegyezte? És egyáltalán hogy fog kinézni ez az egész menet? Magyar Péter felkapja a túracipőt és a hátizsákot, és csak menetel, miközben Tisza-szimpatizánsokból álló, hosszú uszályt húz maga után, és ha elfárad, letáboroz a mező közepén? Megannyi égető kérdés, amire választ kellett kapnom – így eldöntöttem, hogy én is menetelek egyet Magyar Péterrel.

Látványosság

Tápiószentmártonon érjük utol a menetet a harmadik napon – a nagyközség, melynek leghíresebb szülötte Kincsem, a legendás versenyló, körülbelül 70 kilométerre van Budapest belvárosától, ahonnan a menet indult két nappal korábban.

Ebédszünetre futunk be – a kis étterem előtti parkoló pedig tele van helyiekkel és túraruhába öltözött emberekkel. A szomszédos házak kapui előtt is a menet tagjai ücsörögnek – száz-százötven ember biztosan összejött. Minden korosztály képviselteti magát – elvegyülve köztük Magyar Péter stábjának tagjai, akiket az különböztet meg a többiektől, hogy fülhallgató van az egyik fülükben, olyan testőrös.

A hangulat kifejezetten jó, élénk a beszélgetés – egy idősebb férfihez lépek oda, hogy megkérdezzem, mióta baktat Magyar Péterrel. Kicsit félreérti a kérdésemet, és elmondja, tavaly ősz óta vesz részt a Tisza aktivitásaiban. Van némi politikai múltja, évekkel korábban az MDF-ben politizált régiós szinten, de aztán befejezte, miután pártját „bedarálta” a Fidesz. Jobboldali, konzervatív emberként Márki-Zay Péter támogatója volt.

A Tisza szerinte a remény – ezt a szót egyébként szinte minden megkérdezettől visszahallottam. Arra a felvetésemre, hogy 2022-ben az ellenzéki összefogást, és épp Márki-Zayt is reményként aposztrofálták, aztán Fidesz-kétharmad lett a vége, a férfi azt mondja: az az összefogás semmilyen szinten sem volt őszinte, a pártok fúrták egymást, néha szinte abszurdba hajló módon. „Ez most egészen más” – mondja.

Hasonlóan vélekedik az a fiatal nő is, aki egy Tisza-szigetes táblával álldogál pár méterre tőlünk. Érsekvadkertől érkeztek férjével, csak egy szakaszt teljesítenek Magyar Péterrel menetelve, mert el kell érniük a visszafelé tartó buszt.” Egy évvel ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen akción vegyek részt” – mondja, hozzátéve, elsősorban a férje érdeklődött a politika iránt, de őt is berántotta. Miközben beszélgetünk, szendviccsel kínálnak minket – családias a hangulat.

Kicsit arrébb tizenéves srácok nevetgélnek – ránézésre 14-15 évesek lehetnek, falubeliek. „Hallottuk, hogy ideérkezik az úr, szeretnénk vele egy fotót” – mondják. A politika nem érdekli őket különösebben, de mikor a Tisza egyik stábtagja odamegy hozzájuk egy telefonnal, és igazi, profi showman módjára ráveszi őket arra, hogy kiáltsák a kamerába, hogy „hajrá Tisza!”, azonnal belemennek és feszítenek lelkesen.

A fogadó előtt a Partizán stábja várja Magyar Pétert, akinek meg kell küzdenie az elemekkel, míg odaér hozzájuk: nem tud megtenni egy lépést sem úgy, hogy ne kérjen tőle valaki szelfit. Végül aztán odaér – az egész stábot körbeveszik az emberek, még az úttesten is állnak. Egy szervező le is tessékel minket onnan, „nehogy a propaganda majd azt írja, veszélyeztetjük az embereket”.

Ekkor kezd világossá válni számomra, hogy ez az akció nem csak egy ad hoc menetelés: a stábtagok számából és a felszerelésből egyértelmű, hogy ezt az országjárást is alaposan előkészítették, sejtésem szerint jóval Orbán tihanyi beszéde előtt tervben volt már egy hasonló menetelés. A miniszterelnök csak egy újabb apropót adott neki.

A propagandától jött?

„Ez most egy hosszú szakasz lesz” – mondják Magyarnak, akin ugyan látszik, hogy fáradt, de biccent egyet, és felkiált, hogy indulunk. S indulunk is.

Magyar Péter nem az élen halad – a menet elején úgy hallom, Radnai Márk, a Tisza második embere megy egy csoporttal, majd egy elektromos golfkocsi következik, melynek hátuljából egy stáb élőzi a menetelést. Ezután jön csak Magyar Péter, mellette és mögötte pedig szimpatizánsok hada. Legalább száz ember gyalogol a menetben, őket pedig több autó, köztük egy egészségügyi kisteherautó is követi.

Magyar Péter mellé lépek, bemutatkozom – rám sem néz, a telefonjába temetkezik, de azt mondja, mindjárt sort kerít rám, csak elintéz valamit. Ekkor kezdem közelebbről figyelni, milyen is az Magyar Péternek lenni.

Sok politikust volt már alkalmam megfigyelni pályám során közelebbről: jó részük civilben is olyan, mint a képernyőn, de vannak olyan politikusok, akik könnyedén be és ki tudják kapcsolni saját politikusi perszónájukat – ahogy a helyzet megkívánja.

S Magyar Péter egyértelműen ilyen. Az egyik pillanatban telefonjába mélyedve baktat, láthatóan egykedvűen, szinte morcosan – de ahogy valaki odalép hozzá, és megszólítja, azonnal bekapcsol. Kezet fog, reagál, érdeklődik, szelifizik. Majd kikapcsol, és újra a telefonját babrálja.

Itt kezdem érteni, mennyire komolyan gondolja a saját online jelenlétét. Mert ahogy kiderül, épp egy Facebook-posztot kalapál össze, egészen pontosan ezt. Fel is olvassa a mellette baktató kollégáinak – de időközben megáll pacsizni, megnézi a Kincsem emlékparkot, majd megáll egy kávézónál, ahol a helyiek épp innivalóval és pogácsával kínálják a menet résztvevőit. Meglocsolja a virágaikat is. Majd kicsit később befejezi és élesíti a posztot.

MIközben várok a soromra, beszélgetek a menetelőkkel. Egy szomszéd faluból érkező nővel elegyedünk szóba – és arra vagyok kíváncsi, hogy szerinte egészen pontosan miről is szól ez a menetelés, mert még továbbra sem értem pontosan, és az a gyanúm, hogy kicsit túlgondolom.

Ez a gyanúm pedig be is igazolódik: a mellettem sétáló hölgy is azt mondja, a megoldás egyszerű, béke és nemzeti összefogás. Ez a két kifejezés a menetelők döntő többsége számára tökéletesen definiálja a célokat. „Ezek a dolgok a Fidesz alatt tartalmatlanná válnak. Mi most töltjük meg tartalommal” – jegyzi meg. Hozzáteszi, ez az egész arról szól, hogy nem számít, hogy a magyar jobboldali-e, vagy baloldali, magyarországi vagy határon túli, felelősek vagyunk egymásért. A határon túli magyarokkal kapcsolatban megjegyzi: „nem kéne már egymást ütnünk Trianon miatt”.

Nem sokkal később egy állítólagos fideszes potentát háza előtt megyünk el, már a falu határának közelében. Erre egy helyi asszony hívja fel Magyar Péter figyelmét, aki először megdicséri az egyik látványosan szép ház előtt álló „őshonos pálmafát”, majd rázendít a Kossuth-nótára, amit a tömeg vele együtt énekel.

Még hosszú kilométereket gyalogolok Magyar közelében – már a gyógyerejű Attila-dombot is elhagyjuk -, mikor végre rám néz, és jelzi, hogy kérdezhetek. Mikor közelebb lépek, újra bemutatkozom – elmondom, hogy Finta Márk vagyok, és a Napunktól jöttem. Akár meg is sértődhetnék, mikor Magyar visszakérdez: az propaganda?