Ki legyen a Magyar Szövetség szlovák szövetségese?

Volt egy nagyon érdekes pontja az SaS színeiben politizálni kezdő Hamran Istvánnal készített minapi interjúmnak. Mikor az egykori rendőrfőkapitányt arról faggattam, mennyi figyelmet fordít majd szlovák pártban politizáló magyarként a szlovákiai magyar ügyekre, láthatóan ingerültté vált.

Nem először hallhattunk tőle kritikát a szlovákiai magyar politikusok felé – Hamran egyértelműen dühös rájuk. Azt mondja, ezek a politikusok semmit sem tettek az itt élő magyarságért, nyomát sem látja az eredményeknek. S bár ő nyíltan vállalta a magyarságát országos rendőrfőkapitányként, nem sorakoztak be mögé.

A legkeményebb kritikáját, ki tudja, miért, Orosz Örsnek címezte, akivel Ódor Lajos társaságában a Napunk vitaestjén is vitázott az EP-választás előtt (s mely után sokszor hallottuk a kérdést, miért nem tudnak ezek a politikusok összefogni).

Most erre a vitára visszautalva Hamran azt mondta, Orosz azt tartotta eredménynek, hogy írt egy könyvet a magyar kisebbséggel kapcsolatban. „Mi meg addig felszámoltuk a szervezett bűnözést. Nem tudom, mi segített többet ennek az országnak” – mondta Hamran.

Azt felesleges megszámolni, hogy hány érvelési hiba van a volt rendőrfőkapitány kijelentéseiben –  mert természetesen számtalan. Tudjuk ezt be politikai tapasztalatlanságának. Mert bár rendőrként valóban felbecsülhetetlenül sokat tett a szervezett bűnözés felszámolásáért, legfeljebb visszaszorították azt társaival. Teljesen eltüntetni nem tudták – erre egyetlen rendőrség sem képes.

S természetesen Orosz Örs sem „csak egy könyvet írt” a szlovákiai magyarságról, ennél összehasonlíthatatlanul többet tett szakemberként, nyelvi és környezetvédelmi aktivistaként, fesztivál- és közösségszervezőként és megyei politikusként is. Csak hát épp olyan területeken, melyekkel Hamran István valószínűleg nem foglalkozott, és nem is igazán tervez foglalkozni.

De nem is a két politikus közt feszülő ellentét az igazán érdekes ebben a történetben, hanem maga a jelenség: az, hogy a szlovák pártokban és a szlovákiai magyar pártban politizáló politikusok között milyen hatalmas a távolság, és milyen kevés a hajlandóság a közeledésre. Pedig épp a közeledés lehet az, amely megmentheti az etnikai politizálást, sőt, új szintre is emelheti azt.

Itt nem arra gondolunk, hogy az olyan politikusoknak és szakembereknek, mint Hamran István, Ódor Lajos, Balík Péter, Horváth Mihály vagy Grendel Gábor a Magyar Szövetségben kellene politizálniuk. Ám a velük való, kölcsönösen előnyös együttműködés megteremtheti azt a kapcsot a szlovák és a magyar térfél között, amely régen legalább részlegesen  megvolt – ám az MKP szakadásával, majd a Híd bukásával véget ért.

Ebben a kommentárban szó lesz arról:

• miért került válságba az etnikai politizálás;
• miért zárkózik el a magyaroktól a szlovák politika;
• mi a gond a keresztény-konzervatív Híd-projekttel;
• miért nem csapott le a magyar párt a magyar szakértőkre;
• mi van, ha a Magyar Szövetség az ellenzékben keres partnert;
• mi van, ha a Magyar Szövetség a kormánypártokhoz húz;
• s mi a Gyimesi-hatás.

Az etnikai politizálás válsága

Hatalomhoz jutni, hogy szolgálhassunk – ez a politika örök paradoxona. S ennek az ellentmondásnak a megugrása jelenti a különbséget a jó és a rossz politikus között. Ezt a kérdést érdemes rendkívül leegyszerűsíteni: ha egy politikus megérti a politikai szolgálat természetét, jó politikus lesz. Ha nem, akkor az energiája nagy részét az egók harcára pazarolja majd más, hozzá hasonló kollégáival.

Egy olyan kis közösségben, mint a szlovákiai magyar, ez a jelenség hatványozottan megjelenik. Kicsi közösség, kis merítés: nehéz olyan politikusjelöltet találni, akiben megvan a képesség, hogy el tudja nyomni a saját egóját a választói, vagy a közössége szolgálatának érdekében. Kevesen képesek csupán a nagyképet nézni – ám mivel kicsi a merítés, a közösség előbb belenyugszik, hogy vezetői számára a politikai hatalom nem eszköz, hanem cél.

Nem volt ez mindig így.

Teljesen felesleges fetisizálni az 1989 utáni időszakot, de tagadhatatlan tény, hogy a szlovákiai magyar politikusok – némi szerencsének és a kor sajátosságainak köszönhetően – alakítói lehettek az ország sorsának. S végeredményben kisebb-nagyobb döccenőkkel ugyan, de képesek voltak lerakni az etnikai politizálás alapjait. Az persze egy kaotikus kor volt – az erővonalak messze nem voltak még felrajzolva, így könnyebben jöttek létre politikai barátságok és szövetségek.

Ami jellemző volt arra az időszakra, hogy a magyar politikusoknak voltak természetes szövetségesei a szlovák pártok körében. S hogy a viszony  partneri volt – a magyarok együtt tanulták a politikát és demokráciát a szlovákokkal. Sok veterán szlovák politikus, például František Mikloško máig kiemeli ezeket a partneri kapcsolatokat – nem véletlenül.

A partneri viszony egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden simán ment – bár az MKP a Mečiar-ellenes erők természetes szövetségese volt, majd részt vett mindkét Dzurinda-kormányban, ennek a kapcsolatnak is volt számtalan buktatója és mélypontja az eredmények mellett. Mindazonáltal sosem kérdőjeleződött meg az ilyen politikai szövetségek fontossága, és az MKP képes volt mértéktartó és stabilizáló elemként létezni a szlovák politika élvonalában.

2006 volt a vízválasztó. Hiszen az MKP ekkor elvesztette a hatalmát, 2009-ben pedig a pártszakadással a szlovák szövetségeseit is – hiszen Bugár Béláék épp ezt vitték magukkal az új pártba, a Hídba. Azzal, hogy az MKP stratégiai hibaként a Híd ellenében kezdte meghatározni magát, bezárkózott önmagába, és politikai zárványt alakított ki. Ez nem teljesen volt önkéntes lépés, jelentős szerepe volt benne annak, hogy az első Fico-kormány erősen magyarellenes volt, az MKP pedig rövid távon csak a magyar választók összezárásából tudott politikai tőkét kovácsolni. Az egykori szlovák partnerek haszontalannak bizonyultak – ráadásul lecsapott rájuk Bugár Béla és a Híd.

A Híd más stratégiát választott, ami az első időszakban rendkívül jól működött. 2010-ben egészen a kormánytagságig jutottak a szlovák–magyar partnerség üzenetével – majd együtt buktak Iveta Radičová kormányával. Aztán Bugár Béla 2016-ban úgy döntött, feladja a szlovák centristákkal és jobboldallal kötött természetes szövetséget, alapjaiban roppantva meg ezzel a politikai projektet, amelyet létrehozott.

Itt kell felemlegetnünk a szlovákiai magyar politika rákfenéjét: évtizedek óta nem tudnak helyes stratégiai döntéseket hozni és kitartani mellette. Mindent felülírnak a rövid- és középtávú érdekek.

Ez egy évtizeddel ezelőtt jellemző volt a Hídra és az MKP-ra is. Bugár Béláék 2016-ban megrettentek attól, hogy jelentősen csökken a támogatottságuk, és rávetették magukat a kormánytagságra Fico kormányában. Ahelyett, hogy a Híd politikai identitását tették volna rendbe – abban az időben egyszerre voltak kisebbségi párt, polgári párt, kereszténydemokraták és baloldaliak -, eldobták az egész problémahalmazt, és felvállaltak egy újat, hátha azt majd egyszerűbb lesz megoldani.

Minden figyelmeztetés ellenére a demokraták helyett a nemzeti populistákat választották, és ennek 2018-ban, majd 2020-ban itták meg a levét. S bár Bugár Béla máig foggal-körömmel védi az akkori döntés jogosságát, a történelem nem őt igazolta.

Az MKP ezt a csapdát csak annak köszönhetően kerülte el, hogy nem jutott be a parlamentbe. A párt ugyanis, bár később végig ekézte a Hidat, mert lepaktált Ficóval, pontosan ugyanezt tette volna, ha megugrotta volna a küszöböt – s ez nem csak feltételezés, ezt „off the record” árulták el nekem az MKP akkori vezetéséből. S ez logikus is: Fico akkoriban már jó kapcsolatot ápolt Orbán Viktorral, a párt nézetei is kompatibilisek voltak a Smer elképzeléseivel.

A következő, pusztító négy év teljesen ledarálta az etnikai politizálást: 2020-ra nem maradt semmi, csak roncspártok, szövetségesek és perspektíva nélkül. Utólag is látszik, mekkora volt ez a pusztítás, amely a politikai önfejűségnek volt köszönhető: nem maradtak politikai szövetségesek, nem maradt identitás, cél, nem maradt semmi. Csak néhány politikus, akik a füstölgő romok felett vitatkoztak.

A Szövetség létrehozása ebből adódóan kényszer volt: hajóroncsokból ácsolt tutaj, a puszta túlélés eszköze, amit csak azért voltak képesek létrehozni, mert az etnikai politizálásra igenis, létezett igény. 2022-ben a megyei és önkormányzati választásokon pedig a választók ki is fejezték az akaratukat: ha van hitelesnek tűnő, az ideológiai különbségeken felülemelkedő szlovákiai magyar politikai alternatíva, azt fogják választani – vagy legalábbis megfontolják.

A szlovákiai magyar politikának itt újból lehetősége nyílt stratégiai döntést hozni, új alapokra helyezni az etnikai politizálást – és újból elbukott. Az elmúlt két és fél év vergődéseit, agóniáját Forró Krisztián pártelnök karmesterkedésével pedig nagyon jól ismerjük.

A szlovák politika közömbössége

Bugár Béla megtanította a magyarokat szlovák pártokra szavazni – gyakran halljuk ezt a mondatot még manapság is, pedig ez a szlovákiai magyar politika legnagyobb hazugsága és alibizmusa. Általában olyanok ejtik ki ezt a szájukon, akik képtelenek voltak felismerni, hol rontották el, és miért nem tudták megszerezni a potenciális választóik bizalmát.

Már csak azért is így van ez, mert a szlovák politika sosem igyekezett igazán rárepülni a magyar szavazókra. Egyszerűen azért, mert felmérték: egy jelentős részük mindig etnikai alapon fog szavazni, a többiek pedig nem képeznek homogén választóbázist. A többség otthon marad, mások meggyőződésből, a politikai kínálat alapján szavaznak, a maradék mozgósítására pedig elég a lehető legkisebb erőfeszítést kifejteni. Egy-két kétnyelvű plakát, néhány „jó napot kívánok” és pár jól ismert fordulat elégnek bizonyulhat – a nagyobb erőfeszítések nem fizetődnek ki.

Ráadásul a szlovák politikusok döntő többsége egyáltalán nincs tisztában a szlovákiai magyarok specifikus problémáival – túl régen elmúltak már azok az idők, mikor a magyar politikai képviselet ezeket még partneri pozícióból tudta volna velük közölni.

A nemzeti-populista oldalt ez ugyanis egyszerűen nem érdekli. Sosem tettek kísérletet arra, hogy mélyebbre hatoljanak a kérdéskörben, hiszen a kisebbségi jogok sosem voltak a horizontjukon. A velük való együttműködés mindig barter alapon működött – már amikor lehetőség nyílt üzletelni, és nem épp a magyarok voltak az aktuális ellenségkép.

Hogy miért ismételgeti mégis Bugár Béla, hogy sosem volt még akkora előrelépés kisebbségi ügyekben, mint a harmadik Fico-kormány idején? Azért, mert üzletelni mindig egyszerűbb volt, mint elmagyarázni valamit, és az ügy mellé állítani a partnert. Minden egyes előrelépés, amit a Híd a Fico-kormányban elért, politikai biznisz tárgya volt, és nem arról szólt, hogy érdekeltté tették a Smert vagy az SNS-t az ügyekben – melyek egyébként minden politikai marketing ellenére egyáltalán nem voltak nagy gesztusok. A szlovákiai magyarság legnagyobb problémáit sosem oldották meg – azok ugyanis már egyszerűen nem érték meg a koalíciós partnereknek.

Ennél sokkal jobbak Dzurindáék sem voltak – a 2000-es évek jobboldali kormányzása idején felbukkanó, furcsa nacionalizmus és elzárkózás ott is felbukkant, és nagyon komoly ügyekben tett keresztbe, gondoljunk csak a közigazgatási felosztásra vagy a magyar státustörvény fogadtatására.

Közben teltek az évek, a szlovák politika pedig átment egy generációváltáson. A jelenlegi pártok és politikusok közül pedig már nincs egyetlen egy sem, mely még emlékezne arra, milyen is volt, mikor a szlovákiai magyar politikai képviseletnek volt ereje ahhoz, hogy partnerként vegyék őt komolyan a szlovák politikában.

Nem emlékszik erős magyar képviseletre a felméréseket mostanában vezető Progresszív Szlovákia, sem az SaS, vagy a KDH, mely 2023-ban elutasította a Magyar Szövetség néhány politikusának közeledését. Stratégia szintjén nincs elképzelése a magyarokról a Matovič-féle Slovensko mozgalomnak sem – bár Matovič többször jelezte, hogy akár még a listáját is megnyitná a magyarok előtt, ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy pályázik ugyan a magyar szavazatokra, de a problémák iránti felelősségvállalást áttolná bárki másra. Ezt kormánya idején is láthattuk: ígéretekből nem volt hiány, a megvalósításuk azonban elmaradt, a sajtónak megjátszott lelkesedésnél tovább nem jutottak.

Az egyetlen párt, amelynek van tapasztalata magyar partnerekkel, az a Smer. Robert Ficóék