Harmincéves az alapszerződés: Egy francia miniszterelnök hozta össze a magyarokat és a szlovákokat, de a párizsi idill után jött a feketeleves

Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!

Éduard Balladurnak hívták azt a francia miniszterelnököt, aki harminc éve kisebb csodát tett a magyar–szlovák kapcsolatok terén. Nemcsak azt sikerült elérnie, hogy Párizsban egy asztalhoz üljön Vladimír Mečiar szlovák és Horn Gyula magyar miniszterelnök, hanem azt is, hogy egy olyan kompromisszumos alapszerződést írjanak alá, amelyben mindkét fél fontos engedményeket tett a másiknak.

A Balladur-terv

1995. március 16-án, csütörtökön Horn Gyula Pozsonyban tárgyalt szlovák kollégájával. A hatórás, éjszakába nyúló tárgyalás eredményeképp megegyeztek a szlovák–magyar alapszerződés végleges szövegéről. Mečiar azt mondta, a szerződés tartalmát tekintve igen bonyolult tárgyaláson vannak túl, mert „a szlovák és a magyar kormány a történelem során először ült le két egyenrangú tárgyalópartnerként egymással szemben – azzal a szándékkal, hogy rendezzék kapcsolataikat. Ilyen még nem volt.”

Vasárnap, március 19-én Párizsban a delegációk aláírták a dokumentumot Balladur miniszterelnök társaságában, aki hétfőn díszebédet adott a magyar, a szlovák és a román kormányfő tiszteletére.

A szlovák–magyar alapszerződés az Európai Stabilitási Egyezmény része volt, és a Stabilitási Értekezlet zárókonferenciáján írták alá. Balladur ezzel igyekezett biztosítani az európai békét és stabilitást (ezt nevezték Balladur-tervnek), és ebben nagy jelentőséget tulajdonított a kisebbségi ügyek rendezésének.

A szlovák–magyar alapszerződés szövege habár viszonylag általános, mégis előremutató volt, különös tekintettel arra, hogy a Bős–Nagymaros kapcsán kialakult vita és a szlovákiai magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos kérdések elmérgesítették a szlovák–magyar viszonyt a kilencvenes évek elején. Mindjárt a szerződés aláírása után világossá is vált a helyzet bonyolultsága, a felek ugyanis másképp értelmezték annak tartalmát, és a szlovák parlament csak bő egy évvel később, ráadásul egy kiegészítő határozattal együtt ratifikálta.

Francia kampányeszköz

František Mikloško azon kevés szlovák politikusok egyike, aki már 1995-ben is a szlovák parlament képviselője volt, ugyanúgy, mint most, a KDH színeiben. „Éduard Balladurnak nagyon fontos volt, hogy aláírjuk ezt a szerződést, mert a választási kampánya részeként tekintett rá. Elnöknek jelöltette magát” – magyarázta Mikloško a Napunknak.

Vladimír Mečiar és Horn Gyula tehát nemzetközi nyomás alatt voltak, hogy írják alá a szerződést. Ez az aktus a francia miniszterelnök társaságában azt volt hivatott üzenni a világnak, hogy a magyar–szlovák kapcsolatok rendeződőben vannak.

Ján Čarnogurský akkori KDH-elnök úgy kommentálta a szerződést, hogy az kölcsönös kompromisszum eredménye volt. A magyar fél elismerte a határok sérthetetlenségét, a szlovák fél pedig engedményt tett a kollektív jogok tekintetében – ez utóbbira még visszatérünk.

Hullámhegyek és hullámvölgyek

Mikloško szerint a szerződés jelentősége óriási volt, de az aláírása után nem a jó kapcsolatok épülése jegyében alakultak a fejlemények. „Nem olyan volt ez, mint amikor a franciák szerződést kötöttek a németekkel, ami az új Európa alapját jelentette. A szlovák–magyar kapcsolatokat állandó hullámhegyek és -völgyek jellemezték” – mondja Mikloško, kiemelve a Malina Hedvig-ügyet, amely hosszabb idő után újra megrontotta a kapcsolatokat.

„A szlovák–magyar kapcsolatok a szerződéstől függetlenül fejlődnek, és mindig jelen van a látens feszültség. Itt van egy félmilliós kisebbség, Budapest politikája, a kettős állampolgárság, amire Robert Fico a szlovák állampolgárság elvételével reagált, és Budapest részéről folyamatosan itt van a kollektív jogokért folytatott küzdelem.”

Instabil barátság

A KDH politikusa a Napunknak felidézte azt is, hogy a 90-es évek elején Magyarország a kisebbségi helyzetre hivatkozva blokkolta Szlovákia felvételét az Európa Tanácsba. Az Osztrák Néppárt (ÖVP) igyekezett elérni, hogy a magyarok engedjenek. „Amikor Alois Mock külügyminiszterrel tárgyaltunk Bécsben, megkérdeztem, hogyan látja a szlovák–magyar kapcsolatok alakulását a jövőben. Azt mondta, bonyolultan” – emlékezett vissza Mikloško.

„Ez egy tartós probléma, amely egyik garnitúrától tolódik a másikhoz, miközben mindig megoldódik valami, legutóbb például a kisebbségi kultúra, aminek most külön alapja, pénzforrása van. Amíg a mostani miniszter asszony meg nem szünteti.”

Mikloško szerint a szlovák–magyar kapcsolatok jelenleg az aktuális vezetők érdekei miatt jók, akik egymásra találtak a Brüsszellel szembeni harcban és a Moszkvával szembeni különutasságban. „Ez egy öncélú barátság, aminek nagyon gyorsan vége lehet” – véli a KDH politikusa.

Sokan féltek a háborútól

Azért is fontos volt az alapszerződés, mert sokan tartottak attól, hogy a régió 1918 óta lezáratlan határ- és kisebbségi vitáiból súlyos – a délszláv háborúhoz hasonló – fegyveres konfliktusok is kialakulhatnak, emlékeztet Szarka László történész.

A helyzetet fokozta, hogy Csehszlovákia szétválása új helyzetet teremtett a két nemzet viszonyában. „Jól jelezték ennek a veszélyét a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében kialakult, máig lezáratlan érdekellentétek és a régió egészében felerősödött nacionalizmusok politikai térnyerése.”

A történész szerint ezért is volt fontos, hogy az alapszerződés rögzítette, hogy „tiszteletben tartják közös államhatáruk sérthetetlenségét és egymás területi integritását” és „tartózkodnak a másik fél területi integritása vagy politikai függetlensége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, vagy az azzal való fenyegetéstől”.

Magyar szempontból természetesen a nemzeti kisebbségek ügyének nemzetköziesítése játszott kiemelt szerepet, véli Szarka. Vagyis a kisebbségi ügy az államok belügye helyett az európai emberi jogi normák részeként értelmeződött.

Szarka szerint a legfontosabb az volt, hogy „az alapszerződéssel az európai integráció lehetőségét a volt szocialista államok előtt is megnyitó francia kezdeményezés végül is mindkét országban sikeresnek bizonyult”.

„Amikor Horn Gyula és Vladimír Mečiar – kínos előzmények és zavaró kísérőjelenségek közepette – harminc évvel ezelőtt Párizsban hatalmas nemzetközi nyilvánosság előtt végül aláírta az alapszerződést, aggódva reménykedtünk, a két ország politikai elitjei képesek lesznek-e az európai normák biztosításának hasznos eszközeként használni ezt a 22 cikkelyből álló szerződést.”