Kimaradhatunk-e szlovákiai magyarként a szlovák himnuszvitából?

Be kell vallanom valamit. Nekem egészen tetszik a szlovák himnusz újrahangszerelt változata. Persze ez egyáltalán nem számít, hiszen egyszerű gyalogmagyar vagyok csupán, és ahogy annyi társam, én is inkább csak hallgatom, mintsem értem a zenét.

Furcsán vonzódom a monumentális zenei művekhez, imádom Hans Zimmer nagyszabású filmzenéit, amelyektől olyan picinek érzem magam a hatalmas univerzumban. Elvarázsol Howard Shore A Gyűrűk Ura soundtrackje, és szeretem Jeremy Soule zenéit is, amelyeket a  The Elder Scrolls játéksorozathoz alkotott – még úgy is, hogy utóbbiról kiderült, nem épp feddhetetlen életű ember.

Persze a szlovák himnusz nem hasonlítható ezekhez, hiszen egy himnusz – egészen más a funkciója, mint egy filmzenének. De őszintén szólva meg tudom érteni Oskar Rózsa alkotói szándékát, ha valóban volt neki ilyen, amikor kitalálta, hogy monumentálisabbá akarja hangszerelni a szlovák himnuszt.

Az alkotás, egy zenemű újragondolása szabad dolog, ahogy a művészet is az – ezt egy mai szlovákiai művésznek valószínűleg nem kell magyarázni, hiszen a kulturális közeg épp ezért a szabadságért küzd rendíthetetlenül, és én ámulva nézem őket, mert nagyszerű dolog ezért harcolni.

A premissza tehát az, hogy a művészet szabad. Szabad még akkor is, ha az eredmény nem kell, hogy mindenkinek tessen, és vannak, akik megkérdőjelezik a minőségét. De nekem, a zenéhez nem értő gyalogmagyarnak magamtól nem jutna eszembe, hogy ez a himnuszváltozat ócska lenne. Elolvasom tehát, mit mond erről Tomáš Ondřej Pilař, egy cseh operaház vezetője, aki nyilván jobban ért ehhez az egészhez, mint én.

Ő azt mondja, hogy ha ilyen alkotás landolna az asztalán, akkor semmi esetre sem venné át. Azt is mondja, hogy olyan kompozíciós hiányosságai vannak Oskar Rózsa művének, amiért egy elsőéves konzervatóriumi hallgatót is megrónának, hogy túlorchesztrált az egész, hogy az első akkord a szovjet himnuszra emlékeztet, és hogy a dúros lezárás annyira olcsó közhely, hogy 150 évvel ezelőtt is kivágták volna érte az embert a konzervatóriumból.

Nem tudok mit tenni, elfogadom a véleményét, mert Pilař az életét tette fel a zene ilyen mélységű megértésére. Ő az egyetemi tanár, én pedig az óvodás. És elfogadom Sláva Daubnerová operarendező véleményét is, aki a himnusz fujarás fináléján felnevetett, és szerinte az egész mű túlkombinált, giccses és méltatlan. Tehát pont olyan, mint amit kultúra címszó alatt a jelenlegi garnitúra ért.

Gyalogmagyarként nem merném elárulni Sláva Daubnerovának, hogy nekem voltaképpen tetszik a fujarás finálé, mert nagyon szeretem a hangját. S mindig a Magas-Tátra misztikus csúcsai jutnak róla eszembe, a fehér, a kék, a szürke és a zöld összeolvadása, a szédítő magasságok és mélységek. S az, hogy ezeket az ember a meséiben, babonáiban, és igen, a fujara hangjában is megpróbálta megfogalmazni – s mindez engem elvarázsol.

Persze ez senkit sem kell, hogy érdekeljen. S talán ez így is van jól.

Kizárva

De akkor miért írom meg ezt a kommentárt mégis?

Könnyen beszélek, hiszen magyar vagyok – mondhatják a szlovákok. Az meg ott a szlovák himnusz új változata. Ergo nem az enyém. Szlovákiai magyarként számomra ez a játék tét nélküli.

Ha pedig mondjuk egy magyar kormány által nagy pénzekkel támogatott sajtótermék lelkes munkatársa lennék, vagy az egyik egykori tanárom hűséges diákja – aki annak idején a cinkos összekacsintás szándékával dúdolgatta a szlovák himnusz magyar gúnyváltozatát, a „Szomorú disznószart” –, akár hátra is dőlhetnék, és kérhetnék egy kávét. Veszekedjenek csak a szlovákok a saját identitásukon. Na meg hát „úgyis magyar népdal volt”, ugye…

De én nem szeretem, ha kizárnak egy vitából, ha az valamilyen módon engem is érint.

Nem szeretem értelmiségiként, aki igyekszik megérteni a körülötte lévő világot, hogy aztán levonhassa a saját következtetéseit. Azt szeretem, ha elmagyarázzák nekem – nem ex cathedra, hanem az én álláspontomat is figyelembe véve –, hogy miért nem jó az, amit esetleg én érdekesnek tartok. Vagy épp azt, hogy ha már valaki hozzányúl a himnuszhoz, azt miért teszi.

Nem szeretem, ha kizárnak a vitából újságíróként. Mert amit megtudok egy adott témáról, azt interpretálom is az olvasóimnak. Ennélfogva tudni szeretném, miért nem előzte meg valamiféle társadalmi és szakmai vita a szlovák himnusz újrahangszerelését, és miért volt rá egyáltalán szükség. Hogy mi került ezen a kísérleten 50 ezer euróba, és ebből a pénzből miért nem kapott egy centet sem a zenekar és a kórus. S azt is, milyen lett volna egy olyan újrahangszerelés, amelyre pályázatot írnak ki, a legjobb zenei elmék jelentkeznek rá, és így születik meg az új mű.

Nem szeretem, ha kizárnak a vitából szlovák állampolgárként, főleg nem akkor, ha a szomszédunkban háború dúl, és az orosz hibrid hadviselés kiterjed az országra is, amelyben élek. És tudni szeretném, hogy ez az egész himnuszvita, ami most zajlik, csak szekértáborok organikus egymásnak feszülése, vagy a Kreml társadalmakat megosztó, szétziláló propagandájának nyomait viseli magán.

Nem szeretem, ha kizárnak a vitából szlovákiai magyarként. A himnusz, amely annak az országnak a szimbóluma, amelyben élek, az enyém is, még akkor is, ha a magyar himnuszt érzem a sajátoménak. De ha mondjuk holnap beválogatnának a szlovák labdarúgó válogatottba, vagy megnyerném az olimpiát százméteres síkfutásban, akkor a szlovák himnusz szólna nekem is. Jó, ez nyilván nem fog megtörténni, mert nem lesz mostanság válogatott meccs, és az olimpia is tavaly volt…

De mégis: ha így esne, nem akarom, hogy a himnusz „csak úgy szóljon” – mert a 21. században az ilyen szimbólumok már a nemzetállami logikán felül kell, hogy létezzenek. Az én identitásomat ez az ország formálta, ez a szülőföldem, szlovákiai magyar vagyok az Európai Unióban, egy egyedülálló társadalmi projektben. Nem akarom kizárva érezni magam.

S végül nem szeretem, ha kizárnak a vitából egy társadalom tagjaként, aki gondol valamit a világról, szélsőségektől mentesen. Ha már a minket körülvevő szélsőségek pont ezért zárnak ki innen is, onnan is – mert szerintük az ember végletesen csak magyar vagy csak szlovák, csak konzervatív vagy csak liberális lehet –, ne zárjon ki engem Oskar Rózsa és a hozzá hasonlók sem, akik úgy gondolják, meghatározhatják, hogy mi lehet az identitásom része.

De kizártak a vitából, hiszen valódi vita nem is volt. Ellehetetlenült. Prekoncepciók voltak gyakran a kritikában, ami az alapját képezte volna, és azok voltak leginkább a kritika fogadásában is. Farkába harapott a kígyó.

Totem

A fent felsoroltak mind túlmutatnak azon a gumicsonton, hogy a himnusz új hangszerelése jó-e, vagy sem. A lényeg ebben a vitában épp a társadalmi kontextus, melyben élünk – a himnusz csak egy ürügy, amibe belekapaszkodnak a szekértáborok.

A társadalmat összekötő erő nem a himnusz maga, hanem az, amit szimbolizál és megfogalmaz – a nemzeti giccsen és pátoszon felül. Persze kényelmes lehet azt gondolni, hogy a himnusz nemzeti, tehát csak a szlovákoké, nincs is semmi látnivaló. De ebben az országban nem él olyan ember, akinek az identitása 100 százalékát csak a saját szlováksága teszi ki. Az identitásunk rengeteg apró darabból áll össze, több rétege van – és nem lehet meghúzni a vonalat, hogy innentől a tiéd az ország himnusza, ahol élsz, innentől pedig nem.

Épp a kizárólagosság hamis premisszája az, amely évtizedek óta meghaladhatatlannak tűnő problémákat okoz a társadalomban, kibékíthetetlen kisebbség–többség ellentéteket, folyamatos területharcot generál. Szinte minden szlovákiai magyar problémának is ez a gyökere, s ez a problémahalmaz nő, mint a rák, továbbgyűrűzik más társadalmi csoportokra is.

S ezen nem segít sem a vagdalkozó, sunyiban nagy pénzeket leakasztó Oskar Rózsa viselkedése, Martina Šimkovičováék melldöngetése és pusztító arroganciája – de azok hozzáállása sem, akik felháborodva a „dezolátok himnuszának” nevezik az újrahangszerelt himnuszt, és hangosan nevetnek azokon, akiknek esetleg tetszik. Ezzel ugyanis lépre mennek – és pont annak a méltatlan szembenállásnak válnak a részeseivé, amely ellen elvileg harcolnak.

A szimbolikus himnuszvita épp ezért veszélyes, és pusztítóbb más vitáknál: a társadalmi kohézió alapjait kezdi ki, és gyűjt szimbolikus hatalommal felruházott totemek köré embereket. Törzsekre bomlunk, ahol kizárólagosságok uralkodnak, és előbb vagy utóbb nem fogunk már tudni mit kezdeni egymással.

A valódi társadalmi megbékélést csak az identitás szabad megélése hozhatja el. S a valódi szabadságot az ideológiákon és a kizárólagosságon túli identitás jelenti, a maga teljes valójában, minden elemével együtt.

S talán majd jön valaki, aki ennek a himnuszát hangszereli meg.