2024: az év, amikor kiderült, hogy a bűnözők megmentésén kívül nem létezik más kormányfői téma

A 2024-es év tüntetésekkel és az államfőválasztásra való felkészüléssel kezdődött. A tüntetésekre szinte heti rendszerességgel került sor országszerte számos városban: az ezeken összegyűlt emberek a negyedik Fico-kormány politikájával szembeni elégedetlenségüknek próbáltak hangot adni. Az ugyanis nagyon gyorsan kiderült, hogy a szociális juttatásokról és a nyugalomról szóló ígéreteket sem a Smer, sem a Hlas, sem az SNS nem gondolta komolyan.

Ficóékat elsősorban a bosszú érdekelte, és hogy megakadályozzák, hogy a rendőrség fenyegetést jelenthessen rájuk a jövőben. Az ehhez vezető út pedig a Büntető törvénykönyv módosításán és a különleges ügyészség megszüntetésén át vezetett, emiatt tiltakoztak hétről hétre az ország kisebb-nagyobb városaiban, a kormány századik napja is a demonstrációkról szólt.

A kormánykoalíciót azonban a tiltakozók hangja nem érdekelte: megtették azt, amiről Pablo Escobar sem mert álmodni. Az ország törvényeit a saját kicsinyes érdekeikhez igazították, mikor február elején a parlament 78 szavazattal jóváhagyta a Btk. módosítását. Ezzel teljesült a cél, hogy büntetlenséget biztosítsanak a saját embereiknek, de járulékos veszteségként szinte következmények nélküli bűncselekménnyé degradálta a lopást, amit az üzletek azóta is tapasztalhatnak.

Zuzana Čaputová államfő ugyan megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróságon, amivel elérte, hogy annak hatályosságát felfüggesszék egy időre, de ma már tudjuk, hogy az AB – mondhatni a szokásos módon – alibista döntést hozott és érvényben hagyta a módosítás érdemi részeit.

Fontos megjegyezni, hogy a Btk. módosításával a koalíció szavazóinak egy része sem értett egyet, de Ficóéknak nem kellett aggódniuk, ugyanis az összes mérvadó felmérés azt mutatta, hogy magabiztosan vezetnek az ellenzéki pártok előtt. Az ország lényegében kettészakadt: az egyik fele a heti rendszerességgel tüntetők mellett, a másik a kormány mellett állt.

Ki lesz Čaputová utódja?

Az év elejének másik nagy témája az államfőválasztás volt: miután Zuzana Čaputová tavaly nyáron bejelentette, hogy nem indul újra 2024-ben, Ivan Korčok lépett elő első számú ellenzéki jelöltté.

A koalíció jelöltje eleinte nem volt ilyen egyértelmű: bár Peter Pellegriniről már a tavalyi választások idején pletykálták, hogy a Hlasszal azért ment bele a Ficóval kötött koalícióba, mert a Smer elnöke támogatást ígért neki az államfőválasztáson, a Hlas elnöke nyilvánosan többször is letagadta, hogy ilyen ambíciói lennének. Végül január közepén jelentette be, hogy mégiscsak indul, meglepetésként közölve a nyilvánvalót és bizonyítékot adva arról, mennyit ér a szava.

Csakhogy Pellegrini indulása még nem tette őt automatikusan a teljes koalíció jelöltjévé. Ennek több oka is volt. Az egyik legfőbb ok az volt, hogy a Fico által ígérgetett „stabilitás kormányán” már az első hónapokban megjelentek a komolyabb repedések, főleg az SNS és a Hlas között. Ehhez csatlakoztak Andrej Dankónak, az SNS vezetőjének politikai ambíciói (vagy inkább tévképzetei).

Danko ugyanis nagyon nehezen viselte, hogy a legkisebb koalíciós pártot vezeti, melynek listáján nem is az ő pártjának emberei jutottak parlamentbe. A hőn áhított házelnöki széket sem tudta megszerezni, és nem akarta végignézni, hogy az általa mélységesen gyűlölt Pellegrini beszambázzon az elnöki palotába. Úgyhogy Danko mert nagyot álmodni, és belengette, ő is indul az államfőválasztáson. Csakhogy a valóság szembejött, mégpedig egy lámpaoszlop képében.

Az SNS elnöke egy januári fagyos éjszakán nekihajtott egy pozsonyi lámpaoszlopnak, majd ahelyett, hogy kihívta volna a rendőrséget, elhajtott a helyszínről. Hogy ittas volt-e a baleset idején, az máig nem derült ki, a rendőrség ugyanis szégyenteljes módon elmaszatolta az ügyet. A felelősségre vonástól ugyan megmenekült, de az incidens véget vetett az államfői ambícióknak, vissza is lépett – Harabin javára.

Az államfőválasztás első fordulóját meglepetésre Ivan Korčok nyerte, a második körben viszont kiderült, hogy Peter Pellegrininek elképesztő tartalékai voltak az országban, és persze az is segített neki, hogy gyakorlatilag végighazudta a kampányt. Emlékezzünk meg Forró Krisztiánról is, aki egy nem túl dicsőséges első fordulós eredmény után úgy állt be Pellegrini mögé, hogy arról még a saját pártja sem döntött, és semmilyen konkrét ígéretet nem kapott.

Pellegrini a második fordulóban meggyőző fölénnyel, 1,4 millió szavazatot szerezve (53,12%) győzte le Korčokot (1,2 millió szavazat, 46,88%), így otthagyta a házelnöki posztot az államfői pozícióért. A megválasztása egyben megerősítést jelentett a kormánykoalíciónak abban, hogy a lakosság többsége mellettük áll, és Fico biztos lehetett abban is, hogy az elnöki palotából nem fognak akadályt gördíteni a tervei elé – ez a várakozás az idei évben nagyjából be is teljesedett.

Merénylet a kormányfő ellen

Az ország még ki sem heverte az államfőválasztást, mikor május 15-én, a kormány nyitrabányai kihelyezett ülésén megtörtént az, amit azelőtt mindenki elképzelhetetlennek tartott: egy magányos merénylő közvetlen közelről több lövést is leadott egy pisztolyból Robert Fico kormányfőre.

Ficót azonnal a besztercebányai Roosevelt kórházba szállították, ahol szerencsére megmentették az életét, és a kormányfő azóta munkába is állt. Az egész történetről ennyi pozitívumot mondhatunk, minden más ugyanis katasztrofálisan alakult.

Egyrészt rettenetes volt az, ahogy a kormány a merényletre reagált: Fico egészségi állapotáról gyakorlatilag semmi nem derült ki, ahogy máig nem került nyilvánosságra az a jelentés sem, amit állítólag a titkosszolgálat a merénylőről készít. Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter semmilyen felelősséget nem vállalt az esetért, de még a látványosan hibázó testőrséget sem állították pellengérre.

Zuzana Čaputová és Peter Pellegrini megpróbálták közös megbeszélésre hívni a vezető politikusokat, hogy így próbálják deeszkalálni a feszült helyzetet, de az Andrej Dankóhoz és Ľuboš Blahához hasonló politikusok azt élből elutasították. Nem segített az sem, hogy vezető kormányzati politikusok nettó hazugságokat kezdtek terjeszteni a merénylőről a sajtótájékoztatóikon, ahelyett, hogy a rendőrökre hagyták volna a munkát.

Három hetet kellett várni Fico első megszólalására a merénylet után, és sajnos azok a jóslatok következtek be, amelyek arra tippeltek, hogy a Smer elnöke nem lesz képes államférfiként viselkedni, és a saját politikai céljaira fogja felhasználni a merényletet. A kormányfő a videójában a médiát és az ellenzéket tette felelőssé a támadásért, illetve közölte, hogy nem hisz abban, hogy magányos farkas lett volna az elkövető, még ha minden jel erre utal is. Bírálta az EU-t és az ellenzéket. Röviden: folytatta ugyanazt az agresszív politikát, ami a társadalom végletes megosztásához és így közvetve az ellene elkövetett merénylethez is vezetett.

A PS nyerte az EP-választást

Fico merénylet utáni első megszólalása tulajdonképpen kampánybeszédnek is felfogható volt az EP-választás előtt. Az elemzők többsége is arra számított, hogy a támadás a Smer javára billenti majd el a szavazók többségét. Ez azonban nem jött össze: az EP-választást a PS nyerte 27,8 százalékkal, a Smer csak második lett 24,8 százalékkal.

Ez az eredmény megerősítette Michal Šimečka pártjának vezető szerepét az ellenzékben, viszont megismétlődött az a probléma, ami már a tavalyi parlamenti választásnál is gondot okozott: a hiányzó együttműködés miatt az SaS és a Demokrati révén majdnem 10 százaléknyi ellenzéki szavazat a kukában végezte.

A szélsőséges Republika 12,5 százalékot szerzett, amivel két képviselőt küldhettek az EP-be. A Magyar Szövetség katasztrofális eredményt, 3,9 százalékot ért el, ami megágyazott Forró Krisztián pártelnök távozásának. Danko és az SNS ismét beégtek: két százalékot sem szereztek.

Júniusban elbúcsúztunk Zuzana Čaputová államfőtől, akinek a helyét Peter Pellegrini vette át. Čaputová búcsúja, akárcsak az egész eddigi politikai pályafutása méltóságteljesre sikeredett, egy szóval sem panaszkodott, pedig soha, egyetlen politikusnak sem kellett annyi méltatlan támadást kiállnia ebben az országban, mint neki. Az utolsó beszédében is összefogásra és szolidaritásra biztatta az országot.

Forró nyár a bosszú és a felforgatás jegyében

A parlament ugyan nyáron szünetre ment, de előtte még sikerült elfogadtatni Martina Šimkovičová kulturális miniszter sokak által kritizált törvényét az RTVS megszüntetéséről, amit az ekkor már államfővé kinevezett Peter Pellegrini expressz sebességgel írt alá, rögtön demonstrálva a különbséget saját maga és Zuzana Čaputová között.

Šimkovičová azonban nemcsak a közmédia megregulázását tartotta a feladatának, kicsinyes bosszút próbált állni az ellene szóló petíció elindítóin, így Németh Ilona képzőművészen is, akit a rendőrség kihallgatott. Mindemellett tisztogatásba kezdett a vezető kulturális intézményekben, menesztve a Szlovák Nemzeti Színház és a Szlovák Nemzeti Galéria vezetőit, traumatizálva és tiltakozásra késztetve a kultúrával foglalkozók nagy részét.

Ha mindez nem lenne elég, Boris Susko igazságügyi miniszter augusztus elején váratlanul saját hatáskörben úgy döntött, hogy szabadlábra helyezi Dušan Kováčik jogerősen elítélt korábbi különleges ügyészt. Az, hogy maga az igazságügyi miniszter dolgozik a jogállam és a jogbiztonság lebontásán, komoly felháborodást keltett, és Šimkovičová „áldásos” munkájával együtt elég volt ahhoz, hogy a nyár végén ismét tömeges tüntetések kezdődjenek.

Hogy reagált a kormánykoalíció a tömegmegmozdulásokra? Kitalálták, hogy ezek egy újabb politikai merénylethez vezethetnek, és az egészet Michal Šimečkára, a PS vezetőjére kenték, akit hosszas huzavona után menesztettek a parlament alelnöki posztjáról. Arról azért ne feledkezzünk meg, hogy mikor Fico volt ellenzékben, semmi baja nem volt a kormányellenes tüntetésekkel, sőt, a Covid alatt sportot űzött abból, hogy megszegje a pandémiaellenes intézkedéseket, és hogy a smeres tüntetések agresszivitásban messze lekörözték a kultúráért folytatott megmozdulásokat.

Konszolidáció és orvoslázadás

Az utolsó negyedévre ráfordulva a kormánykoalíció rákényszerült, hogy valóságos problémákkal, az ország sorsával is foglalkozzon, ne csak a saját ügyeivel. A legégetőbb kérdés a konszolidációs csomag és a jövő évi költségvetés összeállítása volt. Mivel az államháztartás nincs túl jó állapotban, Ficóék nem kerülhették el a nadrágszíjak meghúzását. Ennek megfelelően megpróbálták elkenni a felelősséget és találkozóra hívták az ellenzéki vezetőket is, de Šimečka és Majerský képesek voltak a saját témáikat kommunikálni.

Ladislav Kamenický pénzügyminiszternek már a tervezési fázisban komoly ellenállással, lobbitevékenységgel és kritikával kellett szembenéznie, de ez főleg annak volt köszönhető, hogy az általa elkészített konszolidációs javaslatban elképesztő ostobaságok, például a könyvek áfájának értelmetlen emelése is szerepeltek.

Az orvosok a konszolidációs javaslatot látva azonnal elkezdték gyűjteni a felmondásokról szóló aláírásokat, mivel kiderült, hogy Ficóék nem akarják betartani azt az egyezséget, amit az orvosi szakszervezet még két éve ért el Eduard Heger kormányával. Az egészségügyben kibontakozó válság lényegében végigkísérte 2024 utolsó hónapjait, hiszen kompromisszumos megegyezés csak december végén született. Az első áldozat Zuzana Dolinková egészségügyi miniszter volt, aki október elején lemondott, és ezzel ő lett a negyedik Fico-kormány első távozó minisztere.

Dolinková távozásának oka azonban nemcsak az egészségügy tarthatatlan helyzete volt, hanem a koalíción belüli rivalizálás is. Peter Pellegrini államfővé választása után a Hlas vezetését Matúš Šutaj Eštok vette át, aki enyhén szólva sem állt a helyzet magaslatán. Andrej Danko egyre nyíltabban támadta a Hlas politikusait, és Robert Fico kormányfő szinte minden esetben az SNS pártját fogta. Šutaj Eštok alkalmatlansága meglátszott abban is, hogy a Hlas Pellegrini távozása óta nem tudta betölteni a nekik járó házelnöki posztot, és nem volt képes kiállni Dolinková mellett sem.

Andrej Dankónak azonban hamarosan más problémái akadtak, mint a beteljesületlen házelnöki ambíciók: a sajátjai fordultak ellene, egészen konkrétan Rudolf Huliak és két további képviselő kezdett lázadásba. És bár Huliakék deklarálták, hogy nem akarják megbuktatni a kormányt, csak egy nagyobb szeletet szeretnének a tortából, a távozásuk igen kínosan érinti a koalíciót, mert a parlamenti többség egyetlen képviselőre szűkült. Így egy váratlan betegség vagy egy dugóban ragadt képviselő fontos parlamenti döntéseket akaszthat meg, ami az év vége felé többször is előfordult. A válságot csak tovább mélyítette, hogy a Hlasban is akadt négy képviselő, akik hirtelen előálltak saját feltételeikkel, igaz, a döntő pillanatokban eddig mindig kiálltak a kormány mellett.

Az év végén ugyan sikerült elfogadni a költségvetést és sikerült megegyezni az orvosokkal is, de mindezt látványos szenvedés és komoly kompromisszumok előzték meg mindkét esetben. Robert Fico negyedik kormánya a megalakulása óta vasököllel nyomta át az ostoba, öncélú és káros törvényeket, soha senkivel nem voltak hajlandóak egyeztetni, és ez meg is bosszulta magát.

Kamatostul fizettek meg azokért az „unortodox” politikusokért is, mint Huliak, akik ugyan hasznosnak bizonyultak a demokratikus választók hergelésére, de hosszú távon károsnak és kiszámíthatatlannak bizonyultak. Figyelemelterelésnek persze jók: Šimkovičová például még a magyar kártya bevetésével is megpróbálkozott a nyelvtörvény módosításáról szóló javaslattal, de 2024 végén már ez sem segített, egyik válság érte a másikat.

Az év végére nagyon látványos lett az is, hogy Robert Fico mintha egyszerűen elvesztette volna a kedvét és az érdeklődését a kormányzás iránt. A politikus, aki a sírból hozta vissza a Smert puszta akarattal és munkabírással, mintha eltűnt volna. A költségvetés elfogadása után magából kikelve (sokak szerint ittasan) támadta a sajtót, a parlamentben pedig állítólag a középső ujját mutogatta az ellenzék képviselőinek.

A valós problémák megoldása már egyáltalán nem érdekli, országos nevetség tárgya lett például akkor, mikor kijelentette, hogy az egészségügy válsága „nem kormányfői téma”, és hogy ő nem szállhat be az orvosokkal zajló tárgyalásokba, mert elfogult, hiszen az orvosok megmentették az életét. Fico ehelyett minden fellépésében támadja a sajtót és az ellenzéket, december végén pedig azzal koronázta meg egész éves ténykedését, hogy elutazott Moszkvába, Vlagyimir Putyinnal parolázni.

A nagy kérdés az, hogy ez a politika meddig tartható fenn. 2024-ben még Fico egyben tudta tartani a kormánykoalíciót, még akkor is, ha az év végére az egyre jobban hasonlít egy tákolmányhoz, mint felelős politikusok gyülekezetéhez. Egyre több a lázadó hang, és Peter Pellegrini államfő is egyre gyakrabban mer kritikát megfogalmazni a kormány irányában.

Ficónak eddig bejött a mindenért másokat hibáztató politika, valószínűleg ehhez folyamodik majd 2025-ben is, mikor a választópolgárok elkezdik a pénztárcájukon érezni a konszolidációs intézkedéseket. Nem tudjuk, hányan fognak átlátni a szitán, de ha elég sokan lesznek, az a negyedik Fico-kormány dicstelen végét jelentheti.