Hogyan éljük túl a karácsonyi látogatást a szülőknél vagy az anyóséknál, ha úgy megyünk, hogy nincs hozzá kedvünk?

Abban a pillanatban, amikor megszólal Mariah Carey „All I Want for Christmas Is You” száma, a világon több ezernyi karácsonyi égő fénye lobban fel, az az érzésünk támad, hogy a karácsonynak boldognak és tökéletesnek kell lennie. Csakhogy minél nagyobb fényben úszik körülöttünk a világ, annál inkább rághat minket belülről az a komor érzés, amit nem szívesen ismerünk be: Nem azért megyek oda, mert szeretnék, hanem azért, mert illik… És tudom, hogy lélekben újra lázadó leszek…

Miért borulunk ki ilyen gyorsan? 

A visszatérés a szülői házba nem csak a régi lakcímünkre való visszatérést jelenti. Az otthon egy olyan hely, ami tele van érzelmileg telített emlékkel és kapcsolati bonyodalmakkal: a jók azonban egy „törékeny” feliratú dobozban vannak elhelyezve. Mégha egész évben nem is nyúlunk ehhez a dobozhoz, amint átlépjük a régi otthonunk küszöbét, minden illat, minden sarok és anyukánk ártatlan megjegyzése ráz rajta egyet.

Ehhez simán elég a következő kérdés: „Te még mindig nem tudsz egy hagymát normálisan felvágni?” vagy „Ideje lenne már, hogy kezdjetek valamit azzal a jelzáloghitellel” és hirtelen érezzük, ahogy nyílik a zsebünkben a bicska. Pont ugyanúgy, mint amikor tizenöt évesen harcolnunk kellett azért, hogy egy órával tovább maradhassunk kint, vagy hogy szakadt farmert hordhassunk.

A pszichológusok ezt a jelenséget nevezik regressziónak – rég megtanult viselkedési és érzelmi mintákhoz való visszatérésnek, amiket jóval azelőtt tanultunk meg, hogy elköltöztünk volna. Akkor volt értelmük, amikor a szüleink kritizáltak minket, lehet, hogy megtanultunk védekezni és visszavágni. Ha valami bántott, némasági fogadalmat tettünk vagy becsaptuk az ajtót és a szobánkba vonultunk.

Ma azonban már nem ezen a szinten vagyunk. A probléma azonban az, hogy otthon a felnőtti lét szabályai nem érvényesek. A szülők által felállított szabályok a mérvadóak, és akaratunk ellenére visszaránthatnak a múltba.

Nézzünk egy példát. Képzeljük el, hogy egyébként egy önbizalommal teli harmincéves nő, aki egy csapat embert vezet, öt perc alatt azzá a gyerekké változik, aki a véleményét próbálja megvédeni az anyja előtt. Egy olyan véleményt, amit az anya azonnal lesöpör az asztalról: „Ezt már elmondtad egyszer, és akkor is ugyanilyen ostobaság volt.” Eredmény? Az érzelmek felkorbácsolódnak, jön a védelmi reakció, és hirtelen pontosan ugyanott találjuk magunkat, mint tizenhat évesen – visszavágunk, védekezünk vagy dühösen csapkodjuk az ajtót.

Idén sem lesz másképp 

Az elfogadás részben enyhíteni tudja a családi légkör valóságát. Egyszerűen ne azzal az elvárással menjünk haza, hogy idén más lesz – hogy anyukánk nem fog passzív-agresszív megjegyzéseket tenni vagy hogy apukánk nem tesz elénk egy köteg reklámújságot a legújabb konyhai robotgépekkel, „amiket mindenképpen meg kellene vennünk“.

Annak a ténynek az elfogadása, hogy a családi dinamikák lassan (vagy inkább sosem) változnak, egy kulcsfontosságú pont a karácsonyi kiborulás megelőzésében.

Váltsunk meg a lelkünket… humorral és felülemelkedéssel

A bevált és gyorsan elérhető megoldás azokra a percekre, amikor már csak egy hajszál választ el a családi drámától, a humor. Természetesen nem mindig egyszerű bevetni, de ha működik, akkor jó stratégia átváltani a mentális kapcsolót és tudatosan vígjáték üzemmódba kapcsolni.

Ha érezzük, hogy nő a családi feszültség, próbáljuk meg elképzelni, hogy valamilyen sitcomot nézünk, ahol mindenkinek megvan a szerepe. Anyukánk a Hal a tortán/Vacsoracsata szereplője, apukánk a politikai kommentátor, mi pedig az Életben maradtak című film főszerepét játsszuk.

Ne vegyünk mindent támadásnak

Ismételgessük magunkban, hogy a „mérgező megjegyzéseket” a család tagjai (gyakran a szülők) nem rossz szándékkal teszik, hanem inkább azért, mert fenn kell tartaniuk az ellenőrzést, hogy ventilálják a félelmeiket vagy egyszerűen csak azért, mert már húsz éve így beszélnek velünk. Ne vegyünk mindent magunkra – a legtöbb megjegyzés inkább róluk szól, és nem rólunk. Ha ezt tudatosítjuk, könnyebb lesz ignorálni a piszkálódást és a toxikus megjegyzéseket.

Például: az anyukánk ránk förmed: „Nem hiszem el, hogy még mindig nem raktál rendet a kamrában, hisz ugyanolyan rendetlenség van benne, mint húsvétkor!” A védekezés helyett próbáljunk meg a következő módon válaszolni: „Jó, hogy mondod, anyu, felírom az újévi fogadalmaim közé!” Ezzel két pontot is begyűjthetünk – egyet a helyzet bagatellizálásáért és egyet azért, mert kibírtuk sértődés nélkül.

Találjunk egy kapaszkodót

Amikor kezd sűrűvé válni a levegő, koncentráljunk valami pozitívra: nagymama mosolyára, a sütemények illatára vagy arra a tényre, hogy a szülőknél eltöltött karácsony nem tart örökké. Aktiváljuk minél több érzékszervünket: fogjuk meg a nagymama kezét, erezzük a finom ráncait és a belőle áradó melegséget, szívjuk be magunkba a vaníliás kifli illatát vagy kapjunk be párat.

Ha arra összpontosítunk, ami az adott pillanatban kellemes (még ha az a linzer tetején levő indokolatlan mennyiségű porcukor is), elérjük, hogy az agyunk pihenjen. És lehet, hogy ennek köszönhetően a légkör magától megváltozik.

Biztos pont az is lehet, ahogyan elképzeljük, hogy most kiálljuk a próbatételt és lehet, hogy a végén még büszkék is leszünk magunkra. Képzeljük el, hogy vacsora után hogyan pipáljuk ki a képzeletbeli listánkon a „Kibírni veszekedés, visszavágás nélkül és mosolyogva” tételt.

Mi van akkor, ha az anyósékhoz kell mennünk?

A karácsony „varázsát” akkor is átélhetjük, ha az idei kört az anyóséknál kell abszolválnunk. Itt azonban más szabályok érvényesek. Nem innen származunk, nem vagyunk náluk otthon. Vendégek vagyunk, akiktől elvárják, hogy alkalmazkodjanak.

Ugyanakkor azt érezhetjük, hogy a karácsonyi vacsorával együtt egy kimondatlan (vagy kimondott) igények is megjelennek az asztalon: udvariasnak kellene lennünk, el kellene vegyülnünk, tiszteletben kellene tartanunk a családi hagyományokat, és hiba nélkül átmenni vő vagy a menyecske tesztjén. Ez nem egyszerű, leginkább akkor, ha…

Hirtelen úgy érezzük, hogy nem ismerünk rá a partnerünkre 

Az egyik legbizarrabb karácsonyi jelenség az, amikor az egyébként felnőtt és kompetens partnerünk azonnal a gyerek szerepébe csúszik vissza, még mielőtt kimondhatnánk: „A krumplisalátából egy keveset kérek.” És igen, ez pontosan ugyanaz a jelenség, amit mi is megélünk a szüleink társaságában – a regresszió.

Most azonban ennek nem az elszenvedői, csak a nézői vagyunk. Nem mintha ez sokat számítana… A saját szüleink esetében legalább tudjuk, milyen csapdák várnak minket, itt azonban ismeretlen terepen vagyunk, ahol a karácsonyi „szokásokat” kevésbé ismerjük.

Mit tegyünk? Próbáljunk meg rajta változtatni? 

Az első dolog, amit tudatosítanunk kell, hogy ez nem rólunk szól. A párunk átváltozása készséges gyerekké nem annak a jele, hogy ignorál minket, vagy hogy megfeledkezett volna rólunk. Ő így próbál megbirkózni azzal a dinamikával, amiben az érkezésünk előtt élt. Nem tudatosítja, hogy anyuka utasításait követi, vagy hogy automatikusan átengedi neki az irányítást – átmegy abba robotpilótába, amire húsz évvel ezelőtt tanították.

Nem egy valóságshow-ban vagyunk, mégha néha nagyon is úgy érezzük 

NE VERSENYEZZÜNK. Lehet, hogy az anyukája finomabb krumplisalátát tud készíteni, mint mi. És az is lehet, hogy nem. Az, hogy a partnerünk készségesen reagál az utasításaira, nem azt bizonyítja, hogy valamit rosszul csinálunk. Azt bizonyítja, hogy az ő szemében mindig az a kisfiú volt, aki lelkesen cipelte ki a karácsonyfát a nappaliból a konyhába – ez pedig nem változik.

Fogadjuk el, hogy ez a karácsony nem arról szól, hogy ki van többségben, hanem arról, hogy a partnerünk most egy kicsit más.

Tudatosítsuk, hogy vendégként érkeztünk 

Ez nem azt jelenti, hogy legyünk passzívak, hanem azt, hogy a játékszabályokat már jóval előttünk felállították. A partnerünk szülei nem ellenünk szőttek összeesküvést – egyszerűen csak (a partnerünket beleértve) a saját megszokott mintáik szerint viselkednek.

Legyünk szívélyes és kedves vendég, aki érzékeli ugyan a körülötte levő dolgokat, de nem kommentálja azokat.

Találjuk meg az egyensúlyt a tisztelet és az önbizalom között 

Tartsuk tiszteletben az otthonukat és a családi szokásaikat, DE ne feledkezzünk meg a saját igényeinkről. Törekedjünk az egyensúlyra: nem kell minden szabályt követni, de a családi szokásaikat se vágjuk teljesen sutba.

Még mielőtt becsomagolnánk az ajándékokat, hasznos, ha átvesszük a partnerünkkel az alapvető szabályokat. Például: „Szívesen részt veszek a …, de szükségem van legalább egy félórányi sétára vagy egy kis magányra.”

Ha ezt előre eldöntjük magunkban, függetlenül attól, hogy kibírjuk-e vagy sem, mindketten jobban fel leszünk készülve.

A rövidebb találkozások is találkozások

Most pedig őszintén – ha az összes tanács és a gondos felkészülés ellenére úgy érezzük, hogy a családlátogatás inkább leszívja az energiánkat, mintsem feltöltene, ne féljünk lerövidíteni. A családdal töltött időt ugyanis nem percekben, hanem minőségben kellene mérni.

Az előre bejelentett, rövidebb látogatás mindkét felet arra kényszeríti, hogy a fontos dologra koncentráljon – a közös pillanatok kiélvezésére, az ajándékbontásra, a vicces emlékek felidézésére, és hogy tudtára adjuk a családnak, hogy értékeljük az együtt töltött időt.

És lehet, hogy a kellemetlen dolgokra nem kerül sor.

A karácsony „trial verzióinak” egy másik előnye is van 

És a végére hagytuk a legjobbat: „a családnál” töltött rövidebb karácsonnyal több időnk marad a sajátunk megünneplésére. Egy olyan karácsonyra, ahol megrepedhet a bejgli, megéghet kicsit a mézeskalács és a krumplisalátából kimaradhat a borsó (mert anélkül szeretjük). Egy olyan karácsonyra, ahol nem pásztáz senki a tekintetével, és nem versenyzünk a családi hagyományokkal, hanem kialakítjuk a sajátjainkat.

A saját ünnepünk megtartása nem csak arról szól, hogy kifújjuk magunkat a családi látogatás után. Ez elsősorban a saját rendszerünk, hagyományaink és a otthonunk kialakításáról szól. Legyünk akár a kapcsolatunk elején vagy sokéves kapcsolatban, hozzunk létre valami olyat, ami csak a miénk.

Mivel éppen ezek a saját szabályaink által megélt örömteljes pillanatok a legszebb ajándékok, amiket a fa alá tehetünk.

Filip Orsolya fordítása