Meglátogattuk a karácsonyi vásárok császárát Bécsben, de nem találtuk meg az igazi osztrák karácsonyt
A Napunk vásárjáró veteránja ezúttal kiküldetésbe megy: elhagyja az egykori kommunista blokkot, hogy a haldokló Nyugaton nézze meg, hogy állnak az ottaniak a karácsonyi meghittségversenyben. Riport a bécsi karácsonyi vásárból.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Épp átcsusszantunk a határon Hegyeshalomnál két éjfekete, román rendszámú Mercedes mögött, mikor megéreztük.
Kinéztem az autó ablakán a valószínűtlenül hosszú platinaszőke hajú határőrre, fürkészve, ő is érzi-e, de ő csak unott arccal bámult ránk, mikor átgurultunk a ponton, ahol összeér a Kelet és a Nyugat. Ó, persze: hiszen osztrák egyenruha van rajta, ő nem érzi, már megszokta – hiszen senki sem érzi a saját otthonának illatát.
Pedig itt a levegő is más. A fű is zöldebb, wienerből van a kerítés, s Römerquellét folyik a hegyi patak. Miközben az autópálya helyett már az autobahnon suhanunk, a szélturbinák úgy magasodnak fölénk, mintha CGI-jal varázsolták volna őket oda. Masszív lapátjaikkal lassan kevergetik az álmos, decemberi hétvége hűvös, szürke levegőjét. S hívogatóan integetnek: jer, csak jer, keleti vándor, willkommen!
A bécsi karácsony gyermekkorom óta hívogatott már, mint a Jégvarázs 2-ben a titokzatos hang Elzát, a jéghercegnőt. December tájékán komme bittét susogott a fülembe a nyugati szél, s miközben a Quelle vaskos katalógusát lapozgattam (úgy 1994-95 tájékán), vágyódtam, ahogy csak egy Mitteleuropa szerencsétlenebb felén született, lakótelepi gyerek tud.
Katalógusgyerekek játszottak csodálatos, csillogó katalógusjátékokkal, miközben katalógusszüleik katalógusmosollyal figyelték őket a katalóguskandalló előtt fehér kasmírpulóverben. Én pedig irigyeltem őket, mint megannyi Kacsamesék-generációs társam.
De most! Most végre itt vagyok! Servus Österreich! Robogok Bécs felé, a világ egyik legismertebb karácsonyi vásárába, hogy megtapasztaljam a világ egyik leginstafotózhatóbb rendezvényét. Hogy magamba szívjam a Christkindlmarkt forró csokitól és knödeltől nehéz illatát.
Rathausplatz
Nem engedünk a parndorfi outlet szirénhangjainak, elmaradnak mellettünk a piros tetős házak és az óriáskerék. Innen röpke 40 kilométer, és máris Bécs szélén vagyunk, Erdbergben. A parkolóház dugig van külföldi rendszámú autókkal, nem véletlenül: innen indul karácsonyivásározni a meghittségre éhes turistatömeg. A jegyautomata előtt akkora a tömeg, mintha ingyen tafelspitzet osztogatnának.
Végül jegyhez jutunk, felpattanunk az U-bahnra, és hamarosan már az osztrák parlament impozáns épülete előtt baktatunk, magunkba szívva a Monarchia hangulatát. Pár lépés csupán, és keményen megperdül az R a Rathausplatzon – itt van az első megállónk, a turisták által leginkább kedvelt Christkindlmarkt.
Tavaly a budapesti karácsonyi vásáron csodálkoztunk, hol vannak innen a magyarok. A rejtély azonban megoldódott: Bécsben. Ahogy belépünk a városháza épülete előtti térre a hatalmas, piros masnival díszített ív alatt, gyakorlatilag otthon érezzük magunkat. Mindenütt magyarok kortyolgatják a forró csokit és a forralt bort, és szelfizgetnek vidáman. Aki pedig nem magyar, az szlovák vagy cseh. A Rathausplatz osztrákot tényleg csak nyomokban tartalmaz.
A bejáratnál tornyosuló, kétemeletes Ringelspielről nem tudom eldönteni, vajon ez a bécsi karácsonyi hagyomány szerves része, vagy már a beszivárgó angol-amerikai stílus terméke. Végül az előbbi mellett teszem le a garast, leginkább azért, mert a körhinta díszítése valami furcsa okból emlékeztet az osztrák császári korona díszítésére.
Beljebb sétálva az ember a vásári házacskák labirintusába kerül: kínai gagyit, ugató műanyagbékát és hasonlókat nem talál. Vásárolhat ellenben nénikalapot, mézeskalács kunyhót, Pretzelt, rendkívüli mennyiségű Honigschnapst, valamint Heidi Zöpfét mit Nüssen. Utóbbiról sajnos nem tudom pontosan, micsoda, de az biztos, hogy csak 3 euró 90 cent.
Az egészségtudatos osztrákok ráadásul nagyon odafigyelnek arra is, hogy óvják a turisták egészségét. A Rathausplatz előtt fogyaszthatunk biopuncsot, biolimonádét, biolinzert, sőt biolángost is. Utóbbi ráadásul jelentősen olcsóbb, mint nem bio rokona a budapesti adventi vásárban. Mindössze 5 euró, feltéttel 6,50. Budapesten vannak helyek, ahol rongyos 12 eurót kérnek érte – de lehet, hogy az jobban meg van pakolva szeretettel és meghittséggel, mint a sógorok lángosa.
De ha már az ételáraknál tartunk – helyenként tényleg szakadéknyi a különbség a budapesti és a bécsi árcímkék között, leginkább Bécs javára. Azt nem mernénk állítani, hogy egy négytagú család teljes körű táplálkozása puncsostul-mindenestül nem kerül egy olcsóbb használt autó árába az osztrák fővárosban. Budapesten azonban szinte mindent 30-50 százalékos felárral kapnának meg.
Elbámészkodunk még egy darabig a Rathausplatzon – lehet, hogy ez a délelőtti órának köszönhető, de a hangszórókból nem üvöltenek a jól megszokott karácsonyi harci dalok, amitől az ember lelkének olvasztott vajként kellene kiolvadnia a testéből. Mégis – ez a csend valahogy meghittebbé teszi az egészet – duruzsol a tömeg, mindenhol magyar, cseh és szlovák szó. Egyedül a korcsolyapályánál szól valami zene – de zene nélkül korcsolyázni az ősi bölcsesség szerint olyan, mint sör nélkül horgászni.
A merengésből egy idősebb, bronzosra szolizott bőrű, manónak öltözött osztrák hölgy zökkent ki, aki széles vigyorral szippant bele a cigijébe mellettem, majd kacsint egyet. Ideje továbbállni.
Maria-Theresien-Platz és Stephansplatz
Bécsben olyan hálózat épült karácsonyi vásárokból, hogy azt Soros György is megirigyelné. Pár száz méterrel arrébb, Mária Terézia hatalmas szobra alatt is egy vásárvároskába jutunk – itt láthatóan jelentősen több a helyi lakos, mint a városháza előtti téren.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt nincsenek turisták. Mert vannak. Élvezettel fotózkodnak piros kis bögréjükkel – itt zokni alakú bögre dukál a Honigweinhez, a másik vásáron csak egyszerű piros járt.
Egy idős osztrák fafaragó művész standja előtt horgonyzok le. Kis, faragott malacokat vásárolok, darabját kilenc euróért – persze vehetnék kis Betlehemet is 216 euróért is, de erről viszonylag gyorsan és hatékonyan lebeszélem magam. A fafaragó vaskos ujjaival művészien kezeli a kártyaterminált is – nála lehet kártyával fizetni, de ez nem mindenhol egyértelmű. Vannak vásárosok, akik heves „only cash” felkiáltásokkal finoman jelzik a vásárlónak, hogy náluk csak készpénz játszik. Máshol pedig észszerűtlenül magas összeghatárt lőnek be a kártyás fizetéshez – 8, vagy akár 10 eurót.
Itt szánom el először magam arra, hogy egyek is valamit: a Leberkäse diadalmaskodik, melyet Kaiserbrötchenben szerívroznak – minden házi, és nagyon jó választásnak bizonyul.
A császárnő szobra alól viszonylag gyorsan továbbállunk – turistabuszok érkeznek észak felől, és egyre sűrűbb a tömeg. A Stephansplatz felé tartunk, Bécs kellős közepébe. Itt van ugyanis a „karácsonyi falu” – jelentsen ez bármit is.
Azt, hogy végül nem tudjuk meg, mit jelent, nem a riporteri hanyagságnak köszönhető, hanem a fizikának. Mikor észak felől megközelítjük a hatalmas Szent István-székesegyházat, azaz a Steffit, még viszonylag szellősek az utcák.
A gótikus katedrális elképesztően gyönyörű épülete mellett álldogáló fogatoknál megállunk egy kicsit – hogy megcsodáljuk az állványzaton díszelgő, emeletnyi magas tubusos majonézreklámot. Így megy ez manapság: lehetsz te az első keresztény vértanú, agyonkövezhet a csőcselék – a neked szentelt templomra valaki úgyis kiírja, hogy Genuss auf höchster Stufe! (Élvezet a legmagasabb szinten!)
A katedrális másik felén található a karácsonyi falu – de ahogy elindulunk felé, hirtelen áthatolhatatlan masszává sűrűsödik a tömeg – az adventi attrakciót lehetetlen megközelíteni. Nem messze onnan, a metrólejárónál rezesbanda fújja, teljessé téve a kaotikus kavargást a téren. Szinte pánikolva távozunk, és húzódunk a metró biztonságos mélyére.
Schönbrunn
Kéne most már valami igazán osztrák – gondolom, és reménykedem, hogy az elegáns, szinte légies karácsonyi meghittséget a Schönbrunn-palota udvarán találom majd meg. Kicsit csalódottan, de reménykedve zötyögök az emberekkel megpakolt metrószerelvényen.
Nem sokkal később már a palota kapujában állok, és várakozva betűzöm a jókora csillagra hanyagul odabiggyesztett Willkomment. Odabent, a palota udvarán jókora tömeg, messziről látszik az óriáskerék és a körhinta – na meg a sok egyenfaház.
Bár nagyon sok az ember, az udvar mégsem olyan zsúfolt, mint a Stephansplatz vagy a Rathausplatz. Mindez annak ellenére, hogy helyet kapott odabent egy méretes korcsolyapálya, és egyéb attrakciók is.
Ez a vásár valahogy tényleg rendezettebbnek, nyugodtabbnak tűnik, mint a többi. Itt sem ordít a zene, nincs tolakodás, sem kivárhatatlan hosszúságú sorok a standok előtt. Az árak sem elszálltabbak, mint a többi helyszínen – Schönbrunn-nak egészen különleges varázsa van. Na, ez már közel áll az osztrák eleganciához – gondolom.
A paradox módon pici óriáskerék árnyékában találkozom Martinnal, a vérbeli osztrákkal, aki forró italát szürcsölve élvezi a karácsonyi varázst. Beszélgetünk egy sort – és ekkor derül ki, mekkorát tévedtem. Martin és felesége ugyanis kimérten elmagyarázzák nekem, hogy ennek az egésznek köze sincs az osztrák karácsonyhoz.
„Tavaly még jobb volt, akkor még nem voltak itt ilyen amerikai dolgok, mint ez az óriáskerék” – mondja Martin. Aztán kifejti, hogy ezek a látványos dolgok leginkább a turistáknak szólnak, jól mutatnak a fotókon – de ő a sokkal egyszerűbb vásárokat kedveli. De elülteti a bogarat a fülembe – állítólag a régió legszebb vására a nürnbergi…
Beszélgetünk még egy darabig az adventi vásárokról, álmélkodik kicsit a budapesti árakon, aztán elbúcsúzunk. S én eldöntöm magamban, hogy nem hagyom, hogy Martin véleménye befolyásoljon – ha Bécs ilyennek akar látszani karácsonykor, akkor ez a bécsi karácsony. S én végre megtapasztaltam. A lelkemben élő, Quelle-katalógust lapozgató lakótelepi kisfiú pedig hálásan elmosolyodik.
Csak reménykedem benne, hogy jövő novemberben nem kezd el sírni egy nürnbergi kirándulásért…
