Amikor a test ellehetetleníti a szexet. Ne mondjuk azt egy vaginizmussal küzdő nőnek, hogy egy kis bor és az igazi majd megoldja a problémáját

Markétát évekig gyötörte az az el nem múló érzés, hogy valami baj van vele. „Sokáig óriási szégyent éltem meg, csalódtam magamban. Eszembe sem jutott, hogy talán olyan egészségügyi problémám lehet, ami kezelhető. Ehelyett azzal vádoltam magam, hogy gyenge vagyok, mert nem vagyok képes kibírni a szexet” – mondja.

„Azt mondják, hogy az első szex fáj. Ezt mindenki túlélte, csak én nem, mert nekem szenvedni kell. Soha nem lesz teljes értékű kapcsolatom, senki sem fogja velem kibírni. Életem végéig egyedül maradok. Soha nem lehet gyerekem. Nőként kudarcot vallok.”

Markéta pedagógusként dolgozik. A tanítás során a gyerekekkel sokat foglalkozik a szexuális neveléssel, mindenekelőtt a beleegyezéssel. „Egyébként humán beállítottságú vagyok, a biológia nem az én tantárgyam, az emberek tehát gyakran csodálkoznak, hogy miért éppen ezzel foglalkozom. És hogy van-e valamilyen tapasztalatom. Nem esett le, hogy tudat alatt itt lehet valamilyen kapcsolat.”

Először mindenkinek fáj

Azt, hogy valami baj van, Markéta először tizenöt éves korában érezte. „A családommal a strandra készültünk, indulás előtt azonban megjött a menzeszem. Már mindent elterveztünk, anyukám ezért elszaladt a boltba tamponért, hogy én is bemehessek a medencébe” – magyarázza, hozzátéve, hogy akkoriban nem használt tampont és egyáltalán nem volt hozzászokva a felhelyezéséhez. „Anyukámmal azonban úgy gondoltuk, hogy valahogy megbirkózunk vele.”

A tampont azonban sehogy sem sikerült felhelyezni. Nem úgy volt nehéz, ahogy sok fiatal lány számára ismert, akik még csak ismerkednek a saját testükkel: a segédeszközt egyszerűen nem lehetett felhelyezni.

Az órákig tartó reménytelen próbálkozások teljesen megrémisztették. „Sokat sírtam közben. Nagy nyomást éreztem, hogy ezt ki kell bírnom. Másképp mit csinálnék ott egész nap? Aztán még az anyukám is megpróbálta. Az izmok azonban nem engedtek. Azonnal arra gondoltam, hogy ha egy tampon sem megy fel, akkor az első szex borzalmas lesz. Hiszen az első mindenkinek fáj, nekem így sokkal rosszabb lesz.”

Az attól való félelem, hogy a szex számára izgalom helyett fájdalmat fog jelenteni, mélyen benne maradt, noha a tamponnal való élményt kitörölte az emlékezetéből.

„A mindennapi életben ez akkor semmilyen módon nem korlátozott. Az első nőgyógyászati vizsgálat fájt, de az orvos el tudta végezni. Úgy gondolom, hogy a vizsgálat kevésbé zavart, mert lelkileg fel voltam rá készülve, hogy nem lesz valami kellemes. A szexnek azonban jó érzésnek kellene lennie, a fájdalom ehhez pedig nem igazán társul. Elkezdtem félni, és fokozatosan szó szerint egyre inkább bezárkóztam“ – magyarázza.

A másság tabuja

Markéta akkor még nem sejtette, hogy vaginizmussal küzd. A vaginizmus az az állapot, amit a hüvelybemenetnél levő izmok önkéntelen összehúzódása jellemez. Ez pedig meggátolja pénisz, az erotikus játékok és az ujj behatolását, még akkor is, ha a nő izgalmi állapotban van és kívánja a behatolást. A próbálkozások általában óriási fájdalommal járnak.

A vaginizmus lehet elsődleges és másodlagos – míg a másodlagos esetében csak egy bizonyos idő után kezdődött meg az izmok összehúzódása, és a nő azelőtt képes volt a fájdalommentes aktusra, az elsődlegesnél sohasem került sor fájdalom nélküli behatolásra.

Azt illetően, hány nő szenved a világon vaginizmusban, nagyon eltérő számokkal találkozhatunk. Míg egy 2022-ből származó dán tanulmány szerint a világon csak a nők 0,8 százalékát érinti, a Women´s Health tudományos folyóiratban 2010-ben közölt tanulmány szerzői arra jutottak, hogy a női populáció 5-17 százalékánál fordul elő.

Tekintve, hogy a vaginizmus a társadalomban még mindig nagy tabunak számít, a nők valós számát nem lehet pontosan megállapítani: gyakran az orvosaiknak és a környezetüknek sem beszélnek róla. Egy 2015-ből származó cseh elemzés szerint a vaginizmussal küzdő nők közül sokan érzik azt, hogy mások, félnek és szégyellik magukat, úgy érzik, hogy nem tudnak nőként helytállni.

A vaginizmusnak számos oka lehet: a biológiaiaktól, mint a gyulladások és a fertőzések, egészen a traumákig, mint a nemi erőszak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vaginizmus mindig a múltban történt kellemetlen eseményekkel vagy erőszakkal függ össze.

Néha a penetrációtól mint olyantól való belső félelem okozhatja, amelynek hátterében például a pornófilmekben látott „normális” péniszméretről alkotott elképzelés lehet. Vagy mint Markéta esetében a szex közbeni fájdalomtól való nagy félelem. Esetleg lehetnek más okok is, amelyeket a legjobb eseteben szexológus vagy pszichológus segítségével sikerül felfedni.

Ez azonban inkább a kivétel, mint a szabály: azért is, mert keveset beszélünk nyíltan a vaginizmusról.

Az ő elképzelései alapján 

Tizenhét éves volt, amikor elkezdett járni az első barátjával. És az addig elnyomott összes szorongása előjött.

„Ez egy elég problémás kapcsolat volt” – mondja. „Huszonöt éves volt. Volt munkája, autója, keresett magára. Én meg még zsebpénzt sem kaptam. Semmilyen tapasztalatom nem volt. Bármit mondott, ráhagytam. Nem gondolkodtam azon, hogy én mit akarok. Csak igyekeztem teljesíteni a feltételeit. Ez volt a helyzet az első együttléttel is. A barátnőim azt mondták, hogy három hónap után már ajánlott lefeküdni. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy egyszerűen ez a helyes.”

Markéta azonban első alkalommal meg sem próbálta elveszteni a szüzességet. Annyira félt a fájdalomtól. „Meg kellett egyeznünk, hogy ezt elhalasztjuk. Mindenhol csak azt hallottam, hogy mennyire szörnyen fáj. Ezt mondták a barátnőim, és ezt olvastam az interneten és az újságokban is. Nem vagyok olyan ember, aki jól bírja a fájdalmat. A társadalomban még mindig elevenen élnek ezek az elképzelések“ – vélekedik.

A szüzesség elvesztésére tett próbálkozások hat hónapnyi kínlódással jártak, amit a partnere nem könnyített meg, inkább az ellenkezőjét tette.

„A barátom nagyon erőltette a dolgokat. Néha úgy tett, hogy megérti, máskor viszont kiemelte, hogy semmilyen más férfinak nem lenne hozzám türelme. Orálisan kielégítettem, de ez neki nem volt elég, azt mondta, hogy tinédzsernek érzi magát. Közben pedig vehettünk volna játékokat, kísérletezhettünk volna. Elmondása szerint ezt titkolnia kellett a barátai előtt, másképpen hülyének nézték volna, hogy velem van. Egy ilyen mondat sokáig megmarad az emlékezetünkben.”

A végén a barátja teljesen átlépte a határokat. Beleegyezés és előzetes figyelmeztetés nélkül.

„Úgy gondolta, hogy ha meglep, akkor menni fog a dolog. Hiszen ez a fejben dől el, nemde? Egyik este, amikor az ágyon feküdtünk, a tudomásom nélkül megpróbálta belenyomni az ujját a hüvelyembe. Felsikoltottam a fájdalomtól. Szörnyen megijedtem. Nagyon fájt, amit csinált.”

Düh és megkönnyebbülés 

Markéta egy évet bírt ki a kapcsolatban, amíg úgy nem döntött, hogy véget vet neki. A szakítás után be akarta bizonyítani magának, hogy más módon, mint ahogyan az exe felvázolta, képes izgalomba jönni. Érezte, hogy mintha valahol mélyen ott lenne az a lány, aki élvezi az erotikát és a szexualitása révén megéli az áhított szabadságot.

„Gyakran mondogatták nekem, hogyha találkozok valaki olyannal, aki tényleg tetszeni fog nekem, akkor magától fog menni a dolog. Ez természetesen hülyeség volt, de én el akartam hinni” – mondja ironikus mosollyal az arcán.

„Felszedtem egy harmincévest és eldöntöttem, hogy ez csak a szexről, csak a testiségről fog szólni. Amikor azonban eljutottunk az ágyig, ugyanúgy végződött, mind addig mindig. Össze voltam zavarodva, nem értettem, mi történik. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért, ha egyszer annyira vonzott? Emlékszem, hogy amikor elkezdtem szipogni, a következőképpen reagált: »Kérlek, csak ne kezdj el sírni, mert dühös leszek«. Ez  minden próbálkozás után csak rosszabb lett.”

A fordulópont csak Angliában jött el, ahova Markéta két hónapos diákmunka céljából utazott ki. „Közel kerültem egy brit férfihoz. Ez egy nyári szerelem volt, de a távkapcsolatunk akkor is kitartott, amikor hazatértem Csehországba. Azt mondta, hogy kedvel engem, és ha soha az életben nem feküdnénk le, gond nélkül kibírná. Ő volt az első, akivel sikerült” – mondja megkönnyebbülve.

Ez azonban szerinte egyáltalán nem jelentette azt, hogy a problémák maguktól megoldódtak. „Az elején és a végén fájt, de ki lehetett bírni, még ha nem is volt akkora tűzijáték, mint amekkorát vártam. Nem ment mindig. Tekintve, hogy távkapcsolatban éltünk, olyan volt, mintha mindig  először próbálnánk. Ezenkívül pedig még mindig nem voltam képes megnevezni, hogy mi az, ami történik velem.”

Azonban ez is megváltozott azon a napon, amikor Markéta kíváncsiságból bekapcsolta Jen Gunter podcastját, aki a világhírű Vagina Biblia könyv szerzője. A kanadai ginekológus a vaginizmusról beszélt benne – és végül minden értelmet nyert.

„Pontosan illett rám a leírás. Ez az, vaginizmusom van! Hirtelen tudatosítottam, hogy elveszítettem öt évet, tele csalódásokkal és bizonytalansággal. Az egész napot végigsírtam” – emlékszik vissza.

„Kedvem támadt ahhoz, hogy a két fiú képébe vágjam, hogy ez nem az én hibám. Hogy egészségügyi problémám van. Szörnyen dühös voltam, hogy alaptalanul voltak velem utálatosak. Ezt azonban soha nem tettem meg, nem tudnak róla” – teszi hozzá.

„A negatív érzések mellett azonban megkönnyebbültem: hirtelen tudtam, hogy a problémámra van megoldás.”

Nézzünk be a tükörben a lábunk közé 

Markéta először a közösségi médiában keresett segítséget. Azok közül az oldalak közül, amelyek a legtöbbet segítettek neki, az egyik az Od sebe k sobě nevű Instagram-fiók, ahol egy pszichológus szempontjából olvashatunk a vaginizmussal való együttélésről.

„A vaginizmus nem a te hibád, de a kezelése csakis a te felelősséged” – olvasható például az egyik bejegyzésben.

„Nagyon megkönnyebbültem, amikor például elolvastam, hogy a testünk a szülésre van kialakítva, így hülyeség, hogy ne bírnánk ki a szexet. Ezt a szempontot volt szükséges tudatosítanom. A vaginizmus kezeléséből a saját magam megkeresése és a testemhez vezető út keresése lett. Beszereztem néhány vagina-dilatátort, vagy más néven tágítót, és elkezdtem velük edzeni” – meséli, hozzátéve, hogy megfogadta, hogy amennyiben a legkisebb segédeszközt sem fogja tudni felhelyezni, akkor szakértőhöz fordul.

Ez csak másodszorra sikerült. A pasztellszínű dilatátorokat Markéta postán kapta meg. A nagyobbakat először inkább elrejtette, mert a látványuk stresszt váltott ki nála.

„Képes lettem beszélni a vaginizmusról. A barátnőimtől megkérdeztem, hogy melyik a legáltalánosabb méret a fiúknál, hogy tudjam, mit kell elérnem. Megmutattam nekik az egész készletet, és abban egyeztünk meg, hogy a négyes méret lehet az ideális” – mondja nevetve.

„Az összes méretre egy hónapnyi időt hagytam. A hármasról négyesre váltottam, aztán eltelt egy-két hónap, míg megszoktam. Most már az ötödik dilatátort használom. Muszáj, hogy kedvem legyen hozzá, másként fáj, és nem bírom ki” – mondja.

Markétának így azoknak az információknak köszönhetően sikerült megbirkóznia a vaginizmusával, amelyeket saját maga kutatott fel. A kezelés a vaginizmus okaitól függ: legtöbbször azonban több különböző módszer kombinációjából áll, amelyek közé például a medencefenék izomzatának megerősítése, a relaxációs technikák vagy a hüvelyi dilatátorok felhelyezése tartozik, olvasható a cseh Nemzeti Egészségügyi Információs Portálon.

Egyes esetekben először azokat a problémákat kell megoldani, amelyek a vaginizmust kiváltották, mint mondjuk az endometriózis. Máskor érdemes pszichoterápiával vagy szexuális terápiával ötvözni a kezelést, amely képes változtatni a saját testünk és a szexualitás szemléletén.

Pont ilyen változás történt Markétával. Attól a perctől kezdve, hogy aktívan foglalkozik a vaginizmussal, elkezdett teljesen máshogy tekinteni magára.

„Most már szinte teljesen más szemmel nézek a szexualitásomra” – mondja. Nemrég még a saját vulvámra sem voltam képes ránézni a tükörben, undorítónak tartottam. Aztán egyszer a tükör előtt próbáltam meg edzeni a dilatátorral. Ez erőt adott nekem. Hirtelen szörnyen szexinek tartottam magam. Most valaki olyan szemével próbálok magamra nézni, akinek vonzó lehetnék.”

Markétát a vaginizmussal kapcsolatban azok az ismétlődő klisék bosszantják, amelyeket legszívesebben az egész társadalomból eltörölne. „Például az olyan tanácsokat, hogy igyak egy kis bort, és biztosan menni fog. Ha ez igaz is lenne – akkor mindig igyam le magam, ha szexelni akarok? Ez lehetetlen” – mondja a fejét rázva.

„A legrosszabb mítosz, amit egy vaginizmussal küzdő nőnek soha nem kellene mondanunk azonban az, hogy ha megtalálja az igazit, akkor a probléma magától elmúlik. Azt, hogy ki az igazi, még ötvenévesen sem biztos, hogy tudni fogom. Azoknak a lányoknak, akik azon mennek keresztül, amin én, azt szeretném üzenni, hogy jó lesz! Szuper szexuális élet vár ránk” – mondja.

„Csak tovább fog tartani. Azt az elnyomott szenvedélyt azonban végül felébresztjük magunkban.”

Filip Orsolya fordítása