Élvezni a saját testünket. Miért van az, hogy szinte egyáltalán nem beszélünk a női önkielégítésről?

Az önkielégítés sok nő számára a legtitkosabb intimitáshoz tartozik, amelyet nem oszt meg senkivel, és ezért nem is sokat beszélnek róla. Nem osztják meg másokkal a megfigyeléseiket, legtöbbször nem hajlamosak arra, hogy fejlesszék ezt a területet, hogy gondolkodjanak róla, vagy hogy valamilyen speciális kapcsolatot alakítsanak ki vele.

Szégyellik magukat, gyakran még saját maguk előtt is.

Ezt a témát leginkább a szégyenérzet kíséri. Szégyelljük magunkat, amikor beszélünk róla, akkor is, ha valaki más beszél róla, és akkor is szégyelljük magunkat, ha be kell ismernünk, hogy csináljuk.

Azért merültem bele ebbe a témába, mert újra és újra szembesülnöm kellett azzal, ami mindig meglepett, hogy az önkielégítés sok nő számára egy olyan felfedezetlen területnek számít, amelyet szégyen övez. Összesen nyolc harminc körüli nővel beszélgettem el a saját testükhöz való viszonyukról és az intimitásról.

Néhányan megosztották velem a tapasztalataikat, a megfigyeléseiket, még a tanácsokkal is elláttak, de voltak, akik szégyelltek erről beszélni. Néhányan csinálják és beszélnek róla, mások szintén csinálják, de nem beszélnek róla, és vannak olyanok is, akik egyáltalán nem tartják az önkielégítést az élet mindennapi részének.

„Nem baj, ha beszélsz róla, és az sem baj, ha nem. Ugyanígy nem baj, ha csinálod, és az sem, ha nem. Amíg ezt nem tudatosítjuk mindannyian, addig azok a sztereotípiák fognak terjedni, hogy a fiúknak állandóan a szexen jár az eszük, mi, lányok pedig viseljük ezt a terhet. A lányok ezt nem csinálják, a lányoknak egy barátjuk van tizenöt éves koruktól és ennyi“ – magyarázza az művészeti menedzserként dolgozó huszonhat éves Ema, aki nyitott kapcsolatban él.

Szerinte legitim dolog, hogy senki sem akar beszélni az önkielégítésről, de a szexualitást és az intimitást nem kellene általánosan kizárni abból, amik vagyunk, ami a személyiségünket alkotja. Az a benyomása, hogy ezen a területen időnként bizonyos dolgokat mitizálunk, ami aztán mindkét oldalon elitizmust vált ki.

„Te túl sokat beszélsz róla, te pedig keveset.” Ema rámutat arra, hogy az első lépés az, hogy tudatosítsuk, minden relatív, semmi sem apriori helyes vagy rossz. Mindenkinek az intuíciójára kell hagyatkoznia és megkeresnie magában a helyes módszert. Mindannyian más személyiségek vagyunk, más vágyakkal, és abban is eltérünk, hogy mennyire érezzük szükségét annak, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról vagy ne.

„A társadalom azt az érzetet kelti benned, hogy vagy túl keveset csinálod, vagy túl sokat, vagy rosszul csinálod. Fontos, hogy ez a társadalomban megváltozzon.”

A természetes dolgokról is van mit tanulnunk 

A környezetemben gyakran hallom, hogy az önkielégítés természetes dolog, amit nem kell tanulnunk. Hisz mindenki automatikusan tudja, hogyan fogjon hozzá, ezért nem is kell róla beszélnünk.

A legtöbben már az óvodában csináltuk. De hányan vagyunk olyanok, akikkel gyerekkorában erről beszélt valaki, információkat adott neki róla, és teret adott neki, hogy jobban elgondolkodhasson a témáról?

A legtöbbünket valószínűleg a szüleink vagy más felnőttek leszidtak anélkül, hogy elmagyarázták volna, hogy az önkielégítés természetes dolog és az élet része. Olyan dolog, amiről beszélhetünk, és ami felkeltheti a kíváncsiságunkat. Olyan dolog, amelyen keresztül megismerhetjük a testünket és kialakíthatjuk a saját magunkkal való kapcsolatunkat.

A cseh Wave rádió Šeptem című műsorában egy Míša nevű megszólaló azt mondja, hogy az önkielégítésről való emlékei egészen az óvodai délutáni alváshoz nyúlnak vissza. Az egyik óvónő az ágya felett áll és fenyegetően gesztikulál felé, hogy hagyja abba, amit éppen csinál. Az óvodában a gyerekeknek szigorúan a takaró felett kellett tartaniuk a kezüket alvás közben. Míša azonban hasonló reakcióval találkozott a szülei részéről is, akiktől semmilyen magyarázatot nem kapott, nem is beszéltek róla.

„Aki nem tud semmit, nem szeret semmit. Aki tehetetlen, érthetetlen. Aki nem ért semmit, az nem is ért semmit. Aki viszont ért, az szeret is, néz is, lát is… Minél több tudás rejlik egy-egy dologban, annál nagyobb a szeretet… Aki azt képzeli, hogy minden gyümölcs ugyanakkor érik meg, mint a szamóca, az semmit sem tud a szőlőről.” Olvasható Erich Fromm német pszichoanalitikus A szeretet művészete című könyve elején, amelyben azt a kérdést teszi fel, hogy a szerelem művészet-e vagy egy érzés, amely az emberhez véletlenszerűen jut el, és amennyiben szerencséje van, fülig beleesik a másik személybe.

Az ezt követő érvelését az első feltételezésre alapozza, még ha az emberek legtöbbje ma kétségkívül a második lehetőségre szavaz. Ha egyetértünk Fromm-mal és azzal az állítással, hogy a szerelem művészet, akkor elmondhatjuk, hogy mindegyik művészet igényel tudást és igyekezetet. Mint amikor valamilyen területen szeretnénk ismereteket szerezni, legyen az zene, festészet vagy orvostudomány. Ezen a területen bővíthetjük az elméleti tudásunkat és továbbfejleszthetjük a művészetet. Az elméleti részt kitölthetjük kíváncsisággal, elmélkedéssel, vizsgálattal vagy esetleg egy nyitott eszmecserével.

Biztonságos környezet a tapasztalatok megosztására 

Ahhoz azonban, hogy fejlődni tudjunk ezen a téren, és hogy fel tudjuk hozni mások előtt ezt a témát, az kell, hogy biztonságban érezzük magunkat, és hogy meglegyen a szabadságunk kimondani az „önkielégítés” szót. A szexualitás területe azonban egy nagyon intim téma, amelyről csak nagyon nehezen tudunk beszélni mások előtt.

A biztonságérzet, amely nélkülözhetetlen a maszturbációról való nyitott gondolkodás során, nagy mértékben a minket körülvevő társadalom szokásaitól és a környezetünkben lévő emberek személyes meggyőződésétől függ. Amennyiben a környezetünk bíráskodó, nem lesz kedvünk ahhoz, hogy felhozzuk mások előtt az önkielégítés témáját, és így fejleszteni sem tudjuk magunkat benne.

Itt megint vissza kell kanyarodnunk a gyerekkorhoz és a családhoz, amely jelentős szerepet tölt be ebben is. Már gyerekkorunktól kezdve éreznünk kellene a szexualitás témájához való nyitott és pozitív hozzáállást. Lehetőségünk kellene, hogy nyíljon a tájékozódásra és arra, hogy a megszerzett információkat a sajátunknak vallott és természetes módon használhassuk fel. Legyen szó arról, hogy meghagyjuk magunknak, vagy hogy megosztjuk valakivel, a lényeg az, hogy kényelmesen érezzük magunkat.

Ez azonban egy ördögi körnek tűnik. Hogyan beszéljünk róla a gyerekeinkkel, ha valójában nem is akarunk róla beszélni, nem tudunk, és még a mi szüleink sem beszéltek velünk erről?

„Szerintem van értelme az önkielégítésről beszélni. Ezeket a dolgokat magamtól ritkán hozom fel egy beszélgetés során, de vannak olyan barátnőim, akiknek nem okoz gondot, és ha egyszer felmerül, akkor én is hozzászólok és bekapcsolódok a beszélgetésbe. Olyan emberekkel nem akarok ezekről a dolgokról beszélni, akik rögtön ítélkezni kezdenek, érzed azt a kínos csendet, és ehhez hasonlók. Ahhoz, hogy erről beszéljek, éreznem kell a kellő biztonságot” – mondja a huszonkilenc éves Tara.

Hozzáteszi, hogy nagyon szívesen és gond nélkül beszél a szexről, de inkább filozófiai vagy szociológiai szemszögből. Amikor azonban a beszélgetés mélyebb irányt vesz a személyes terébe, nem akarja ezeket az információkat olyan emberekkel megosztani, akik nem állnak hozzá annyira közel, és nem biztos abban, hogy bízhat bennük.

Soha nem mondták ki hangosan

A beszélgetések alatt néhány nő beismerte, hogy gyakorlatilag életében most először beszél és fogalmaz meg gondolatokat hangosan az önkielégítésről. Lehet, hogy ez néhány olvasót meglep, mert olyan környezetben mozog, ahol ez a téma természetesnek számít, én azonból abból az indíttatásból érzem azt, hogy írnom kell róla, hogy hosszabb ideje figyelem, hogyan állnak hozzá ehhez a témához a társasköreimben lévő emberek.

Az a nyolc nő, akikkel erről részletesebben beszéltem, különböző, egymástól független körökből származik. Nyilván tehát nem számít kivételnek, hogy az önkielégítés egy olyan dolog, ami a takaró leple alatt marad – és sok lány ezt a szót gyakorlatilag sosem mondta ki hangosan.

Számukra szokatlan lehet az az érzés, hogy szavakba kell önteniük az önkielégítéssel kapcsolatos elképzeléseiket, gondolataikat és véleményeiket. Az interjú alatt gyakran elgondolkodtak, hogy igazából mi is a véleményük az önkielégítésről, hogyan érzik, milyen kapcsolatuk van vele, mégis hogyan szeretik.

„Talán most beszélek életemben először a maszturbációról… Itt vagyok most veled, és érdekel, hogy mi sül ki ebből, érdekel, amikor más emberek tapasztalatairól beszélsz, azt viszont nem gondolom, hogy olyannyira érdekel, hogy például fejlesszem a saját technikámat. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy vannak ezzel mások. Hogy vannak-e olyan dolgok, amik az én fejemben meg sem fordulnak. Beszélni akarok erről, mert jó érzéssel tölt el, önbizalmat ad. De nem gondolom, hogy azért beszélek róla, hogy valamilyen tippekre tegyek szert. Ezt a szférát azonban a jövőben meg kell nyitni. Soha nem foglalkoztam vele, nem gondolkodtam rajta. Nem mintha szégyellném a vaginámat, de nincs vele semmilyen kapcsolatom. Ezért érdekel, hogy új szférákat fedezhetsz fel, hogy valamit tudatosítasz, valami fejlődik benned” – mondja a harminckét éves Dia, aki angol nyelvet tanít.

Ehhez, a huszonöt éves Zoe a következőket teszi hozzá: „Körülbelül tíz éve élek a nénikémnél, aki ezen a téren a nővéremhez hasonlóan nagyon nyitott. Ezért úgy gondolom, hogy ezt talán normálisnak veszem, mert ezekről a témákról már tizenöt éves koromtól beszélünk. Különböző szexjátékokat ajánlgatunk egymásnak. Van, hogy elkezdek erről közvetlenül beszélni, és néhány ember meglepetten néz rám.”

A kommentárja csak megerősíti, hogy már kiskorunktól formálódik, hogy mennyire vagyunk nyitottak ezek iránt a témák iránt.

Mások határainak tiszteletben tartása 

Tiszteletben kell tartanunk más emberek határait, mert az a lényeg, hogy mindenki érezze magát kényelmesen, amikor erről beszél – ez egy teljesen legitim kérés. Az eltérő személyiségjegyeink és tapasztalataink következtében különbözőképpen érezzük a dolgokat.

Az is egy út, hogy egyáltalán nem foglalkozunk ezzel a témával és területtel. Ema szavaival élve, hagynunk kell, hogy az intuíciónk irányítson minket, és egy személyre szabott megoldást kell keresnünk, mert minden relatív.

„Nálam ez úgy van, hogy ezt senkivel sem szeretném megosztani, ez az enyém, így mással nem akarok róla beszélni. Ezek intim dolgok, amelyekről nem beszélek, amikor más emberekkel találkozom. A saját belső magánéletem részei, hiszen a testemről van szó – ez pedig egy nagyon személyes dolog. Megvan a saját magaddal való kapcsolatod, és ezt nem akarod mindenkinek megmutatni” – mondja a menedzserként dolgozó harmincéves szingli Zora, akivel egy fesztiválra tartó autóúton beszélgettem.

Egy érdekes perspektívára hívta fel a figyelmet Lajla, akivel megközelítőleg néhány hetet beszélgettem erről. A beszélgetéseink egyik részében megemlítette, hogy félünk a „varázs elmúlásától”. Szerinte az önkielégítés részleteinek feltárása vagy az erről a témáról való beszélgetés a barátnőivel civilebbé teheti az egész tevékenységet.

„Attól féltem, hogyha a nevén nevezem, akkor elveszik a varázsa. A körülötte levő atmoszférát az a tény alakítja ki, hogy olyan, mint a tiltott gyümölcs, valami titkos, amiről nem beszélnek.” Valójában ez azonban nem történt meg, tette hozzá. A varázs nem tűnt el, és az interjú semmit sem változtatott rajta.

Hogyan beszéljünk a barátokkal és a családban

A Šeptem műsor egyik részében egy Kristína nevű válaszadó megemlíti, hogy felnőttként megpróbálta az anyukája és még a dédnagymamája előtt is felhozni ezt a témát. Egy időben én is eljátszottam ezzel a gondolattal, de nem voltam benne biztos, hogy ez a megfelelő út a kapcsolatunk elmélyítésére ezen a területen. Amikor aztán az egyik interjúalanyom, Dita az egyik beszélgetésünk során megemlítette, hogy nem biztos, hogy ebbe a témába különböző generációkat is bele kellene vonni, megkönnyebbültem, hogy ezt én is hasonlóan látom.

„Kíváncsi vagyok, hogy a nagymamám beszélt-e erről valaha valakivel, vagy hogy végzett-e önkielégítést. Szuper lenne, ha az anyukáink elkezdenének erről beszélni a barátnőikkel. Nem kell más generációkat belevonni. Kitárgyalhatják ezt a saját baráti körükben” – mondja Dita.

Lehet, hogy ezen a téren gyerek- és tinédzserkorunkban a szülők kellenek, hogy legyenek a kommunikációs partnerek, felnőttkorban azonban már nincs rájuk szükségünk.

Ez azonban semmit sem változtat azon a dolgon, hogy a társadalmunkban általánosságban véve a női önkielégítés és orgazmus meglehetősen tabunak számít, míg a férfiak önkielégítését természetes dologként ábrázolják. A társadalom már kiskorunktól azt az elképzelést sulykolja belénk, hogy a nők feladata leginkább az, hogy kielégítsék a partnereiket. A nők szempontja nem olyan fontos téma, és nem vagyunk ahhoz szokva, hogy túlságosan sokat beszéljünk róla.

Ahogyan azonban Zoe mondja, „egyformán fontos, hogy a fiú és a lány is elérjen a csúcsra”. Ez pedig az önkielégítésre is vonatkozik, de arra is, hogy szabadon beszélhessünk erről a témáról.

Nemcsak szórakozás, hanem egy testi szükséglet teljesítése is 

Megpróbálom ezt az ördögi kört egy kicsit megbontani. Függetlenül attól, hogy beszélünk-e róla vagy sem, abban mindannyian egyetértünk, hogy néha csináljuk, mert ez egy természetes emberi szükséglet.

„Leginkább a kielégülés motivál és az, hogy ellazuljak, nemcsak szórakozásból csinálom” – mondja Karin. Ez egy olyan dolog, amit a testünk követel.

„Legutóbb tíz nappal az utolsó szexuális aktusom után éreztem azt a fizikai nyomást a testemben és annak szükségét, hogy kielégítsem magam. Ha most hazamennék és úgy döntenék, hogy maszturbálni fogok, akkor az egy kicsit hülyeségnek tűnne nekem, szégyelleném magam saját magam előtt, de ha azt érzem, hogy felgyülemlik bennem az a bizonyos energia, akkor minden megy magától. A lényeg az, hogy tudom, segít rajtam” – magyarázza Dita.

Az intuitív kíváncsiság már gyerekkorban megmutatkozik, a testünkkel való kontaktus pedig később általában az életünk részévé válik. Ha tehát a maszturbáció egy természetes dolog, akkor figyelmet kellene rá fordítanunk. Miért éppen ezt a területet kellene figyelmen kívül hagyni és a szükségleteink perifériájára taszítani?

A szexualitáshoz és a maszturbációhoz való hozzáállásunk a saját magunkkal való kapcsolatunkat is tükrözheti. Ahogyan Ema mondta, ez a személyiségünk része.

Az pedig határozottan segít, ha a maszturbációra és a szexualitásra művészetként próbálunk tekinteni, amit lehet fejleszteni, lehet tökéletesíteni és szégyenérzet nélkül élvezni. „Minél több tudás rejlik egy-egy dologban, annál nagyobb a szeretet” – írta egykor Erich Fromm.

(Megjegyzés: a válaszadók neveit és személyes adatait megváltoztattuk)