Rendezői változat: Így született meg a Hancsovszky (Laczkó Sándor rendező és Ivanics Júlia gyártásvezető)

A Rendezői változat szlovákiai magyar filmes podcast első évadának utolsó epizódjában a házigazda, Molnár Csaba filmrendező, és társműsorvezetője, Bilás Zsuzsanna, a Napunk újságírója a Hancsovszky című film készítőivel beszélget.

Laczkó Sándor Peredről származik, sosem tanult filmezést, magát DIY-filmesként jellemzi, legfrissebb rendezését ugyanakkor hatalmas érdeklődés és elismerés övezi. A komáromi Ivanics Júlia véletlenszerűen csöppent bele a szlovákiai magyar filmes világ sűrűjébe, gyártásvezetője volt a Hancsovszkynak és a Pressburgnak is.

Laczkó Sanya és Ivanics Juli egyebek mellett arról beszélnek:

• hogyan jutottak el a filmezésig,
• melyik napszakban reggeliznek a magyarországi filmesek,
• hogyan lehet egy hét alatt „camera ready” tópartot találni,
• meddig képes elmenni egy gyártásvezető a térerőért,
• és megvitattuk azt is, mi áll a Pressburg és a Hancsovszky sikere mögött.
  

  ---

Molnár Csaba: Juli, mi a gimiben osztálytársak voltunk, Komáromban. Aztán jött az egyetem.

Ivanics Júlia: Igen, Pozsonyban a Comenius Egyetem bölcsészkarán végeztem magyar nyelv és irodalom – történelem szakon. A film iránti érdeklődés már régen is megvolt, de nem gondoltam, hogy itt fogok kikötni.

MCS: És hogy kötöttél itt ki? Elvégezted az egyetemet, családot alapítottál, aztán snitt, jump cut, és Prikler Mátyás producer irodavezetője vagy, és azt meséled, hogy képzeld, most egy elefántot szereztem egy filmbe… Ez egy elég nagy váltás.

IJ: Az egyetem után a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában kezdtem el dolgozni, aztán jöttek a gyerkőcök is. Évről évre szerveztem a Minorma Polgári Társulás Mentortáborát, aztán ahogy több időm lett, elkezdtünk többet kávézni, Csabi, és akkor mondtad, hogy ha majd a legkisebb is már nagyobb lesz, próbáljunk ki valami együttműködést. Aztán jött a TANDEM-nek a kisfilmje, a Stop Bullying, amiben először dolgoztunk együtt. Egy kisebb reklámfilmszerű forgatás volt, de már ott kipróbálhattam azt, hogy milyen mindent megszervezni, mindenért felelni.

MCS: Gyerekként szerettél filmeket nézni?

IJ: Igen, gyerekkoromtól fogva nagyon szerettek moziba járni. Emlékszem, amikor apukámmal a Jurassic Parkon voltam a Tatra moziban. Kettesben mentünk, rettentően féltem, apukámon valami szörnyű szúrós pulcsi volt, bújtam hozzá, és azt éreztem, hogy nagyon félek, de apukám pulcsija meg szúr. Kerestem mindig a filmrendezőket, új filmeket, volt egy nagyon komoly Almodóvar-korszakom. Mindig is érdekelt a film, de soha nem tudtam elképzelni, hogy hol lehet nekem ebben a helyem.

MCS: Mi volt a mély víz? Amikor azt mondtad, hogy most már megvolt a tűzkeresztség?

IJ: Szerintem a Pressburg első forgatási napja. Az volt olyan, hogy sokáig terveztük, gyűlések, autóbérlés, kamera stb., és aztán egyszer csak ott voltunk az első napon, ahol történtek a dolgok. Először azt hittem, hogy pánikrohamot kapok. Hova parkoljunk, mit csináljunk, ki jön, hova, ki miért felelős, hol eszünk, hívd fel, te hívd fel, ki volt vele kapcsolatban, késik, nem késik…? Aztán lement ez az első nap, és tök jó volt.

MCS: Annyira élvezettel beszélsz róla, hogy úgy tűnik, imádod ezt csinálni, miközben arról is beszélsz, hogy mennyire nehéz.

IJ: Kicsit úgy tekintek rá, mint egy kihívásra. Tudom, hogy rettentő sok minden vár ránk, egy csomószor nehéz, egy csomószor mérges vagyok, vagy elégedetlen, de közben, amikor megtörténik, annak van egy varázsa.

MCS: Sanya, ha szabad, akkor elmondom, hogy úgy szoktad mondani, hogy te vagy a peredi parasztgyerek, de én úgy ismertelek meg téged, mint egy kultúrantropológust, aki imádja a filmeket, van benned egy szakadatlan alkotási vágy, többed magaddal föltaláltad az instrumentális, gasztrometál zenei stílust is (Hope Red zenekar – a szerk. megj.), kiváló szakács vagy, dokumentumfilmeket forgattál a Fórum Intézetnek. Egy multitalentum vagy te is. Nagyon kíváncsi vagyok az első filmes élményedre.

Laczkó Sándor: Nekem az első a Mission Impossible volt, azt hiszem, az első mozis élményem, de egy fél szóval visszakanyarodnék ehhez a peredi parasztgyerekhez, mert ez egy utalás is arra, hogy tőlem azért semmi jóra ne számítsanak, ne legyenek irreális elvárásaik az embereknek. Más utat jártam ki, a szamárlétrát saját hibáimon keresztül kellett végigjárnom.

MCS: Annyira szeretem benned, egyébként, hogy meglátsz egy helyzetet, és azt mondod, hogy hát nem igazán tudom, hogyan kell ezt csinálni, de megcsinálom háromszor jobban, háromszor nagyobban, és jó lesz, és aztán megcsinálod.

LS: Nem tudom, hogy ez erény, vagy inkább őrültség-e, valahol a kettőnek a határán van. A Presstige-ben (nyitrai diáklap – a szerk. megj.) kezdtünk el foglalkozni az új sodratú médiával. Voltak az egyetemen emberek, akik kézi kamerára forgattak, én ezt vágtam. Ezt követően csöppentem bele a fotózásba, amikor egy gasztroblogot indítottunk a feleségemmel. Rájöttem, hogy ha a kamerának a másik gombját nyomom meg, akkor mozgóképet lehet vele rögzíteni, és ha mondjuk rádobsz egy ötvenes lencsét, akkor csúcsfények, meg el van mosva a háttér, és ha ezt Hollywoodban meg tudják csinálni, akkor mi is meg tudjuk csinálni Pereden.

MCS: Azt nagyon szeretem, hogy ez a kultúrantropológus is közben ott dolgozik benned végig, mert szerintem ez nagyon szép, hogy a Fórumban tulajdonképpen ennek valamifajta kombinációját csináltad, hogy kultúrantropológusként is, de filmesként is jelen voltál.

LS: A filmezésbe is azért kezdtem bele, mert olyan emberekkel voltam körülvéve, akik hittek ebben. Az, hogy a Fórumban dokufilmeket forgassunk, Tóth Karcsi (a Fórum Intézet alapítója – a szerk. megj.) ötlete volt. Neki vagyok a mai napig hálás azért, hogy mindezt megtehettem. Amikor bekerültünk ezzel az új fiatalság-bolondság lendülettel a Fórumba 2010 környékén, Karcsi látta a lehetőséget abban, hogy hogyan lehet összekapcsolni a tudományt az olyan népszerűbb műfajokkal, mint mondjuk a film, a fotó. Valójában a mai napig is ebből merítek. Nincs szakmám, nincs hivatásom, de annyi mindent csináltam az elmúlt 15 évben, hogy mindenhez vissza tudok nyúlni. A legfontosabb talán a zene, a művészetek, ebből tudok táplálkozni most is.

MCS: Tök inspiráló, hogy egyikőtök se végzett el egy filmes egyetemet, és mégis most mind a ketten itt ültök, és az első filmetekről beszélgetünk.

LS: Én azért érzem a hiányát. Amikor forgattuk a Hancsovszkyt, a színészvezetés volt számomra nagyon nehéz dolog, amit azelőtt nem kellett csinálnom, mert nem dolgoztam eddig együtt 35 színésszel. Olyan döntéseket kellett hoznom, amelyeknek a végkifejletét csak a nagy vásznon fogom látni.

Bilás Zsuzsi: Mennyire volt nehéz átállni egy játékfilmszerű dolog megalkotásába?

LS: Rögtön a projektnek a legelején tudtuk, hogy nem akarjuk folytatni azt a Fórum-dokus vonalat. Ezek a filmek plafonba ütköznek, egyrészt a stílusuk miatt, másrészt nem köti le, szerintem, annyira a nézőt, mintha az érzékeivel játszunk.

BZS: A te fejedben született meg, hogy ebbe játékfilmes elemek kellenek?

LS: Ezt a kényszer szülte, azt hiszem. Olyan anyagunk volt, amely saját magát nem meséli el. 6-700 oldalas levéltári anyagot nem akar senki sem 80 percen keresztül nézni. Azt rögtön a legelején tudtam, hogy a tóparti robbantásos jelenetre szükségünk van. Azt hiszem, ez volt a legeslegelső jelenet, amit megírtunk. Tudtam, hogyha van benne pirotechnika, akkor a fiatalok hajlandóak lesznek megnézni. Megírtuk a tóparti jelenetet, és utána ültünk a könyv fölött, hogy akkor most mi a fenét fogunk csinálni a többivel. Kellett egy narrátor, így került képbe Máté karaktere, és onnantól kezdve visszafelé működött az egész: oké, hogy magyarázzuk meg, miért vannak benne, mi a szerepük, mi a hátterük?

BZS: Akkor nem arról van szó, hogy te kitaláltad azt, hogy mindenképpen szeretnél valami újat alkotni.

LS: Nem az egóm volt az, ami ide nyomott. Tudni kell azt is, hogy 2019-ben döntöttük el, hogy a Hancsovszkyt meg fogjuk csinálni. 2019-ben az én szakmaiságom sokkal kisebb gyerekcipőben járt, mint amiben jár most. El sem tudtam még akkor képzelni, hogy mit jelent nagy filmet forgatni.

MCS: Hogy jött össze végül egy ekkora filmnek a költségvetése úgy, hogy nem vagy benne ebben a filmes faluban, nincsenek producer ismerőseid stb.?

LS: Nagyon nehezen. Itt is például hátrányát érzem annak, hogy nem végeztem el az egyetemet, mert alapvetően az a kapcsolatháló, ami a filmesek között kiépül, az az egyetemen történik. Én ezt a hálót utólag építettem. A közösségi finanszírozás lehetőség volt arra, hogy az emberek mellé álljanak, és hogy a társadalmi megrendelést ne csak a fejünkben érezzük. Ha jól emlékszem, olyan 5000 euró körüli összeg jött össze.

MCS: Elmondhatjuk, hogy mennyi kábé a film összköltségvetése? Néztem most a honlapon, ott ilyen 172 ezer euró…

LS: Igen, azt hiszem. Nyertünk egy pályázatot a Kisebbségi Kulturális Alapban, a gyártásra. Ezt követően mindenféle produceri sajátosságokkal sikerült pótolni a hiányzó költségvetést, amiben benne van természetesen a sok szponzoring, magánszemélyek, a CEF támogatott minket, vállalkozók támogattak. Igénybe vettük a magyarországi filmszakmai támogatást, és a szlovák AVF-nek, az audiovizuális alapnak is a támogatását.

MCS: Mondtál egy kulcsszót: Magyarország. Magyarországi stáb volt, magyarországi producere is van a történetnek, ami szerintem ritkaságszámba megy.

IJ: Szerintem az Mphilmsben azért elég gyakori, nagyon sokszor dolgoznak magyarországi partnerekkel. Ott a legtöbb film koprodukcióban készül, szlovák-magyar, szlovák-magyar-cseh.

LS: Sőt, megemlíteném Kerekes Péternek a nevét is, aki szintén a dokumentumfilmjeit magyar koprodukciókban is készíti. Itt volt például a Kassák-film, az is magyar koprodukcióban készült. Nem vagyunk ebben úttörők, én úgy érzem.

IJ: Mindig van egy magyar fél, aki beszáll a koprodukcióba, és ha Magyarországról nem is jönnek ezáltal pénzek, de például nemzetközi, tehát EU-s, vagyis egyéb pénzeket, ha többen vagytok egy koprodukcióban, akkor lehet igényelni. Ez nem feltétlenül magyarországi pénzt jelent, de jelenti a magyarországi stábot, a magyarországi helyszíneket is. Egy kicsit mindenki a saját országáért felel, a saját országából jövő támogatásokért, plusz egy nagyobb EU-s pályázatra is érdemes menni, ha több koproducere van a filmnek, ráadásul külföldiek.

MCS: Mennyiben volt más a magyar stábbal dolgozni?

IJ: Én nagyon szerettem a magyar stábban azt, hogy nagyon fegyelmezettek, alázatosak voltak, nagyon jól kommunikáltak, nagyon jó volt a rendezőasszisztens, Kovács Linn Zsuzsi. A magyarországi forgatásokon a reggelinek van egy hagyománya, és mindegy, hogy délután háromkor kezded a forgatást, vagy reggel hatkor, jöttek a magyar stábtagok, hogy mi a reggeli. Nagyon aranyosak voltak. Az az attitűd nem volt meg náluk, hogy nem lehet, nem akarom. Mindig jött valami, hogy hú, hát ez most lehet, hogy kicsit necces lesz, de a megoldáson gondolkodtak, nem pedig azon, hogy hogyan adhatnának nemleges választ.

LS: Kovács Linn Zsuzsinak a jelenléte kulcsfontosságú volt. Rendezőasszisztens és felvételvezető is volt egyszerre. Ő a rendező jobb keze, irányít mindenkit a placcon, egyeztet a többi stábtaggal. Nagyon fontos része a Hancsovszkynak, hogy Zsuzsi ott volt, és olyan munkát végzett, amilyet. Nagyon erős támogatói hátszél volt.

MCS: Valahol olvastam, vagy valaki mondta nekem egyszer, hogy a rendező a király, aki hozza a stratégiai döntéseket, mutatja az utat, és az asszisztens a tábornoka, aki megvalósítja azt.

LS: Gyönyörű hasonlat.

MCS: Meséljetek egy kicsit arról, hol mindenhol omolhat össze egy ilyen forgatás.

LS: Ami bedőlhet, az bedől egy forgatási nap alatt.

IJ: Igen. Van egy forgatási nap, gondolod, hogy minden rendben lesz, aztán fölhívnak, hogy a tóparton, ahol forgatni fogunk, előző este esett az eső, és vajon a mobil wc-t le tudja-e tenni az autó vagy sem.

LS: Bocsánat, először, hogy lesz-e tópart. Mert közben kiöntött a Duna, és egy héttel a forgatás előtt kiderült, hogy nem forgathatunk a tóparton.

IJ: Igen, először is úgy nézett ki, hogy nem lesz tópart, majd Sanya latba vetett mindent, és leterepszemlézett egymaga egy tópartot, és mondta, hogy itt leszünk. Az új helyszínen nem jártam sem én, sem az operatőr, sem a rendezőasszisztens. Sanya megkért, hogy akkor ezt a robbantás dolgot kommunikáljam le ügyesen a tó tulajdonosával. Ez is meglett, nagyon jó. Aztán ott voltunk a természetben, ahol ugye áram sem volt, térerő nem volt.

LS: Előző este leszakadt az eső, tehát nem tudtunk bejutni az autókkal…

IJ: Akkor volt az, hogy hív egy diszpécser hölgy, hogy a mobil wc-vel az autó nem tud bemenni. Körülbelül másfél-két órát telefonáltam mindenkivel, a sofőrrel, a tótulajdonossal, a diszpécserhölggyel, hogy hogyan tud bejönni oda az autó letenni a vécét. Végül megoldódott, és annyira helyes volt az Oszlik Peti. Mondta, hogy „amikor megérkeztünk a tóparthoz, és láttam, hogy ott a mobilvécé, mondtam, hogy hát, de profi vagy”. Olyan jól esett néha, amikor valaki észrevette azokat a nüanszokat. Ha valami hiányzik, az hatalmas gond, ha viszont ott van, azt mindenki természetesnek veszi.

LS: Előző este leszakadt az ég, a kamerakocsi már nem mert áthajtani a pocsolyákon, benne volt a technika, nem engedhettük meg, hogy beragadjon az autó. Megkerüljük a tavat, semmi gond, csak ez azt jelenti, hogy 1 óra 40 perccel később érkezünk a helyszínre. Kapásból két órás késéssel indul a nap. Miután szétpakolunk mindent, és lemegy az első csapó, elkezdik vágni a fát a három kilométerrel odébb lévő erdőben, és mondja a hangmérnök, hogy használhatatlan ez a hang.

IJ: Igen, és nincs térerő a helyszínen, úgyhogy fölmentem egy dombra, ahol 40 fok volt, tűzött a nap, viszont volt térerő.

MCS: Ami számomra nagyon izgalmas volt, hogy volt egy álmod, hogy lesz egy nagy film, de közben volt egy pillanat, amikor szembesültél a valósággal, és rájöttél, hogy ezt így nem lehet megcsinálni. Mesélnél erről egy kicsit, Sanya?

LS: 2022-ben, amikor először pályáztunk a film gyártására, akkor sikertelenek voltunk. Akkor azért jóval vastagabb volt a forgatókönyv, mint amit végül is leforgattunk. Abban nagy tömegjelenetek is szerepeltek. Pont valamelyik újságnak a videós részében volt most ez a kritika, hogy sokkal jobban át lehetett volna érezni a kornak a dilemmáját, hogyha látjuk azt, hogy mi történik egy várossal. Ezzel egyetértek én is, csak mondjuk egy ilyen forgatási nap 50 és 100 ezer euró között lenne, hogyha én három 1945-ös katonai teherautót be akarnék tenni egy korabeli városrészbe, ahol 200 ember statisztaként működne közre, korhű kosztümökben.

Ezután a sikertelen pályázat után szembesültem először azzal, hogy oké, álmodtunk egy nagyot, akkor most üljünk le hozzá újra és álmodjunk egy kisebbet, és nézzük meg azt, hogy hol vannak a legköltségesebb részek, és próbáljuk meg ezeket átírni úgy, hogy még továbbra is legyen értelme a filmnek, de ne kelljen egy jelenetre 80 ezer eurót elköltenünk.

MCS: Viszont nagy siker a film a kalandos születése ellenére. Ha jól tudom, sokkal nagyobb az érdeklődés iránta, mint amire számítottatok. Juli, milyen érzés, hogy ilyen menő filmes lettél, hogy a legismertebb színészekkel, filmesekkel dolgozol, tévében fut egy sorozatod (Pressburg – a szerk. megj.), a moziban sorban állnak az emberek a filmedre. Van időd egyáltalán felfogni ezt az egészet?

IJ: Nagyon érdekes érzés. A Pressburgnak volt a bemutatója a moziban, és gyakorlatilag még ugyanabban a hónapban volt a Hancsovszky bemutatója is. Álltam ott, és arra gondoltam, hogy vajon mikor lesz még egyszer ilyen, hogy egy hónapon belül két ilyen alkotást mutatunk be a komáromi moziban. Nagyon kedves visszajelzések jönnek például a gyerekeim osztálytársaitól, vagy az iskolából, a szülőktől, hogy láttuk a nevedet, hogy ott van a vége főcímben elsők között, hogy tök jó, meg mindig nézzük a gyerekekkel, meg együtt a család, és nagyon büszkék a gyerkőcök is. A fiamnak volt nagy élmény, hogy a premier utáni napon volt a születésnapja, és neki ez egy ilyen előajándék volt, hogy jöhetett a vörös szőnyeges premierre. Bíztam benne hogy a Pressburg és a Hancsovszky nagyon jó alkotások, de nem számítottam ekkora érdeklődésre és ilyen sok pozitív visszajelzésre.

MCS: Sanya, mennyire fenntartható modell szerinted az, ahogy készült a Hancsovszky?

LS: Egyáltalán nem fenntartható. Egy anomália vagyunk a rendszerben, hogy mi ezt most valahogy összehoztuk. Nem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni, hogy hogyan, miért sikerült. Részben tudom, hogy azért sikerült, mert nagyon sokan föláldoztunk rengeteg mindent az életünkből. Szerintem Juli, te is, én is. Rengeteg időt, családi időt, lelki nyugalmat, békét, testi egészséget nem sajnálva fölégettem gyakorlatilag a teljes kapcsolati hálómat azért, hogy szívességeket kérjünk, hogy meg tudjunk csinálni egy adott jelenetet, és ezt nem teheti meg az ember minden egyes produkcióval, minden egyes filmmel, úgyhogy nem fönntartható.

IJ: Szuper volt, hogy létrejött, de tényleg rettentő sok energia volt benne. Nem tudom, elmondhatom-e, de a forgatás után megbeszéltük, illetve Sanya megígérte nekem, hogy legközelebb nem hoz minket ilyen helyzetbe, hogy ekkora munkára gyakorlatilag páran voltunk, és nem lehet, hogy ezt az egészet ketten-hárman tartsuk össze.

LS: Nem fogok még egyszer ekkorát álmodni.

IJ: Vagy ha álmodunk is, valahogy összhangba kell hozni az álmot a valósággal, úgy van aztán értelme.

LS: Juli három asszisztenst kellett volna, hogy kapjon, szerintem, ahhoz a munkához, amit végzett, és azt egyedül végezte. Négy embernek a munkáját képes volt… Bevallom őszintén, hogy én a forgatás végére úgy éreztem, hogy teljesen kiégtem, hogy vége, hogy én most itt leteszem a lantot, elmegyek pizzát sütni, és ennyi volt.

MCS: El is végeztél egy…

LS: Igen, egy szakácsiskolát. Most már okleveles szakács is vagyok, nem csak ilyen DIY-szakács, mint filmkészítő. De azt nem szeretném, hogy Juli kiégjen, mert ő egy nagy kincs a szlovákiai magyar filmgyártásban.

MCS: Ahogy mondtad, Juli, hogy egy pillanatra megálltál gondolkozni azon, hogy most megy egy szlovákiai magyar sorozatod a tévében, meg ott volt a díszbemutatója a Tatra moziban Komáromban, és pár hétre rá meg a Hancsovszkynak ugyanott volt a bemutatója, én is végig ezt éreztem… De nem tudom, előtte is voltak már ilyen alkotások. Kerekes Péter is beemel szlovákiai magyar témákat a műveibe, Prikler Matyi dettó, mégis van ennek most valami más vibe-ja számomra. Lehet, hogy csak azért, mert jóval személyesebben érintett vagyok benne, de szerintetek mi az, ami most történik? Valamiben más, mint ami eddig volt? Kezdődik valami új?

BZS: Olyan alkotásokról beszélünk, amik véletlenszerűen egy időben jöttek a felszínre, és mindegyik nemcsak abban szlovákiai magyar, hogy szlovákiai magyar emberek csinálják, hanem maga a téma is nagyon közeli, nem leforgattunk egy random filmet, ami szól akármicsodáról, és szlovákiai magyarok vagyunk, hanem szlovákiai magyarok vagyunk, és szlovákiai magyar témákban dolgozunk. Szerintem ez is egy olyan dolog, ami jobban bevonzza a közönséget, hogy valami olyasmiről van szó folyamatosan, ami a mindennapjaik része, vagy a múltjuk része, vagy valami ilyesmi.

LS: Én is ezt emelném ki, hogy szerintem annyira specifikus most a Hancsovszky is, meg a Pressburg is, hogy valahol ebben más talán a vibe-ja, hogy nemcsak egy eleme vagyunk egy filmnek, hanem most ez a film, ami rólunk szól.

IJ: Igen, én is ezt gondolom, illetve amit Zsuzsi mondott, hogy ez egy szerencsés együttállás. Bíznék benne, hogy tendencia, de nem gondolom, hogy évente meg tud ismétlődni valami hasonló. Ugyanakkor azt gondolom, tényleg szerencsés véletlen együttállás, hogy ez a két produkció egyszerre érett be, és igen, valóban, a téma. Amit a Prikler meg a Kerekes csinálnak, azok nemzetiségtől függetlenül szólítanak meg, míg ez a két alkotás abban specifikus, hogy rólunk, nekünk szól.

MCS: Kristóf Gyuri kassai srác, szintén szlovákiai magyar, és neki is most jelent meg az új filmje, egy táncfilm. Milyen szép, hogy ez meg teljesen a másik vége, hogy ő meg szavak nélkül, ezzel ugrotta át szerintem valahol ezt a szlovákiai magyar, nem szlovákiai magyar, milyen nyelven fogalmazzak, beszéljek témát. Miközben megszületik ez a két ízig-vérig szlovákiai magyar alkotás, mint a Pressburg meg a Hancsovszky, valahol paralel épp Gyurinak van filmbemutatója, és mégis, nem beszélünk erről egy kontextusban. Mintha ez két külön világ lenne. Számomra nagyon izgalmas dolog, hogy még nem annyira tudjuk, hogy egy kánonba tartozik-e ez az egész, vagy nem tartozik egy kánonba. Mit gondoltok erről?

LS: Az a legjobb, ha maga a kultúra is sokrétű. Szerintem ennek kéne a természetesnek lennie, hogy van ilyen filmünk is, van olyan filmünk is, megszólítjuk a közösség egyik oldalát, másik oldalát. Az ellenkezője a rossz, szerintem. Hogyha már csak egy felé fókuszálunk, és nem nyílik ki az ajtó a többi felé.

BZS: Kicsit visszacsatolnék még arra, amit Juli mondott az előbb, hogy szerencsés együttállásnak köszönhető ez talán most. Szerintem ez tényleg egy rohadt nagy szerencse, hogy így alakult, mert ezzel kialakulhat valamilyen egészséges licitre való igény a szlovákiai magyar filmes közegben, hogy oké, kipróbáltuk ezt a témát, ami lényegében vegytiszta szlovákiai magyar téma, és működik, mert érdekli az embereket, double checkeltük, mert működik a Hancsovszkyval, működik a Pressburggal, akkor ez most már biztos nem az, hogy fú, véletlenül összejött, és valakinek jól álltak a csillagok. És ez nem a kicsúcsosodása, hanem nagyon az alapja annak, amit erre aztán rá lehet építeni mint szlovákiai magyar filmezés, szerintem.

LS: Ezzel menni tudok, ezzel a véleménnyel. Varga Emesénél fogalmazódott meg egyébként ez, aki dramaturg és forgatókönyvíró társam volt, hogy mekkora veszélynek tettük ki valójában a szlovákiai magyar történelmi témákat. Mert ha elrontjuk a Hancsovszkyt, akkor esélytelen, hogy a következő öt vagy tíz évben hasonló alkotások legitimitást kapjanak. Ez pepitában ugyanaz, amit te is mondtál, hogy lényegében ezzel megerősítettük, és rácáfoltunk arra a mítoszra, hogy érdektelen a közösségünk a velünk foglalkozó történelmi filmek iránt, vagy a dokumentumfilmek iránt, vagy a szlovákiai magyar sorozat iránt, és ez egy hatalmas dolog szerintem, hogy a Pressburg sikeres, hogy a Hancsovszky sikeres.

BZS: Megfejtjük így a végére a lényeget, amiért megszületett ez a podcast. Megtaláljuk a választ!

MCS: Igen. Volt egy nulladik adás, amiben elmondtuk, hogy kb. erre szeretnénk választ találni, és most úgy tűnik, hogy a szezon végére összeáll a dolog. Itt tartunk most, majd meglátjuk egy pár év múlva, hogy merre megy ez tovább.