Rendezői változat: Bandor Éva és Kerekes Vica – dívák a színpadon és a kamera előtt
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
A Rendezői változat szlovákiai magyar filmes podcast harmadik adásában Molnár Csaba filmrendező és Finta Márk, a Napunk újságírója két dívával beszélget.
Bandor Éva és Kerekes Vica arról is beszél:
- milyen gyerekkori emlékeik vannak a moziról és a színházról;
- mi a különbség a filmes és a színházi színészkedés között;
- használtak-e már műkönnyeket forgatáson;
- miért gondolják azt, hogy nem létezik szlovákiai magyar film;
- és hogy mit csinál zavarában egy szlovákiai magyar színésznő, amikor Jesse Eisenberggel forgat.
Molnár Csaba: Komáromiként számomra alap volt, hogy Évi a színházhoz tartozik. Játszottam ott még gyerekszínészként, ismertük egymást, így meg mertem kérni, hogy gyere el játszani az egyik első filmembe, amit még az egyetemen csináltam. Egy ufót játszottál. Ott térdeltél egy ágyon, pizsamában, ufó-hangokat kiadva…
Bandor Éva: Ezek a kihívások, fiatal rendezőkkel, főiskolai hallgatókkal, mindig nagyon ígéretesek és izgalmasak. Már nagyon sokszor csináltam ilyet, és szerintem mondjuk olyan tizenötből kettő volt olyan, amire azt mondtam, hogy nem kellett volna elvállalni. A mérleg inkább afelé megy, hogy ez mindig egy izgalom, egy kihívás és egy jó kis inspiráció. Még akkor is, amikor ufóként kell visongani, valami ágyon térdepelve.
MCS: Vica, az első találkozásom veled… A Tenkrát v ráji című filmnek a forgatása volt, és tudtam, hogy te vagy a főszereplő. Előtte csak magazinokból, címlapokról ismertelek, és gondoltam, hogy Vicának lesz egy trélere, hat asszisztense… Ehhez képest, mentem a tátrai büfébe, és ott ül Vica, szorongat egy meleg teát. Nekem ez egy kedves élmény, hogy onnantól fogva, hogy leültem melléd, három perc múlva jutottunk el oda, hogy Rabecz Pistit ismerjük mind a ketten, és milyen jó srác, és ilyen földi hangulatom lett hirtelen. Emlékszel?
Kerekes Vica: Igen. Magyarországon soha nem éltem meg azt, hogy van lakóautóm, de a cseheknél azért ez ott van. Van, aki beleíratja a szerződésbe. Én nem szoktam erre gondolni. Nem az a legfontosabb számomra, hogy legyen lakóautóm, és akkor majd én ott úgy jól elleszek, csak ne kelljen az összes többi halandóval találkoznom, érintkeznem. Nekem ez csodálatos volt, ilyenkor mindig azt érzem, hogy vannak a szlovákok, vannak a magyarok, vannak a magyarországi magyarok, és vannak a szlovákiai magyarok… Tudod, hogy ki honnan jött.
MCS: Márk, neked mi az ősélményed a hölgyekkel?
Finta Márk: Évit tényleg ősrégóta ismerem. Az első élményem vele kapcsolatban az 1992-es Jókai színházas A padlás volt.
BÉ: A kölyköt játszottam benne.
FM: Én meg kölyök voltam. Hétévesen rendkívül oda meg vissza voltam A padlásért. A kazetta is megvan még, csak már nincs min lejátszani. Nagyon szuper volt, hogy felénekeltétek a dalokat, és kiadtátok, és ez terjedt a szlovákiai magyarság körében. Vicával pedig inkább azt a történetet mondanám, amikor nagyon reméltem, hogy találkozunk, és nem találkoztunk. A 2010-es évek legelején volt egy olyan tervem néhány emberrel, hogy a Selye János Egyetemen csinálunk egy színjátszó csoportot, egy műhelyt, ahol csinálunk mindenféle előadásokat, workshopokat. Oda akartuk meghívni Vicát, rá is bólintott, de aztán nem jelentkeztek elegen a társulatba, és nem tudtuk elindítani. Pedig megvolt rá a pénz is, megvolt a terv, meg mit tudom én, micsoda, és az olyan csalódás volt nekem. És nemcsak azért, mert nem indult el, hanem mert nem találkozhattam Vicával.
MCS: Mi a filmes ősélményetek?
BÉ: Gyerekkoromban a falunkban volt egy pici mozi. A szociban voltam gyerek, 70-es évek. Működőképes mozi volt. Voltak ott fellépéseink is, anyák napi műsorok az alapiskolából satöbbi. Aztán lebontották, de láttam ott pár filmet. Érdekes mód nem a filmekre emlékszem, hanem a padlóolaj illatára. Akkor is már magával ragadó volt számomra az, hogy egy vásznat nézek.
MCS: Jártak akkor moziba?
BÉ: Igen, jártak a faluból. Egy esemény volt, amikor volt mozi hétvégente. A jegyszedő bácsira is emlékszem, aki már nem él. Most már lehet, hogy egy kicsit nosztalgia is számomra az, hogy Kéménden volt mozi. 2024-ben melyik kis faluban van mozi?
MCS: Hogy Komáromban van mozi, az nekem egy csoda, és minden nap hálát adok az égnek, hogy ott mutathattuk be a Pressburgot. Vica?
KV: Nálunk volt mozi Füleken, ma is van, a művelődési házban. Iskolából, oviból jártunk vetítésekre, kötelező jelleggel, de hát ezt mindenki imádta. Óriási erővel hatott ránk, hogy lehetett menni moziba, összekovácsoló ereje is volt. Nem voltam nagy rajongója úgy a filmeknek, hogy filmszínész szerettem volna lenni. A csehszlovák filmeket imádtam nagyon, azokra emlékszem, de nekem ez később jött, hogy inkább a film, mint a színpadi lét.
MCS: Nagyon sokat forgatsz, és viszonylag keveset játszol színházban. Évi, te meg évekig elválaszthatatlan voltál a színháztól, a film meg inkább olyan volt, hogy ritkán, de nagyon jókat.
BÉ: Ha az IMDB-t megnézzük, cirka negyven film van a listán, és abból mondjuk kettő sorozat.
KV: Nálunk anyukám a krónikás, ő azt mondta, nyolcvan film. De ebben benne van, hogy én csak két évet voltam színháznál. Amikor Szikora (Szikora János, a szolnoki Szigligeti Színház volt igazgatója – a szerk. megj.) behívatott, és mondta, hogy most választanom kell, hogy vagy a színház, vagy a film, az nekem egy ilyen kalapkabát állapot volt. Meg amikor azt mondta Beke Sándor (a kassai Thália alapítója, rendező – a szerk. megj.), hogy el kell magam „földelni”. Amikor játszottam a Tháliában a Hamletet, azt mondta, hogy ez most nagyon fontos, mert ez a „földelés”.
MCS: Mi a különbség a filmes meg a színházi színészi jelenlét, színészkedés között?
BÉ: Este hétkor felülsz a „vonatra” – a színpadon –, bekapcsolod a szerep nevezetű gombot, és tízkor kiszállsz, és élsz egy életet. Ez a legpontosabb, ahogy én ezt meg tudnám fogalmazni.
MCS: Én nagyon szeretem a színházban ezt a kőszínházi dolgot – hogy van egy otthonod. Nekem ez nagyon hiányzott mindig filmesként, hogy nincs egy stúdió, nincs az a színházbüfé-hangulat.
BÉ: Ez lehet pozitív és negatív is. Lehet, hogy aztán egyszer csak olyan megkötöttséget érzel, és annyira azt érzed, hogy folyamatosan ismétled önmagad, hogy nagyon sokszor jól jön az, hogyha kívülről inspirációk jönnek, és tudod magad fejleszteni színészileg.
MCS: Vica?
KV: Nekem kizárólagosan csak a színház volt, hatéves korom óta. Egyáltalán nem is gondolkoztam, hogy van-e film, és hogy esetleg lehetne azzal is foglalkozni. Még a főiskolán sem, mert ott nem tanítanak filmszínészetet, hogy milyen a kamera előtti létezés. Mindig az az érzésem, ha színpadon állok, hogy az egy kitett állapot, mintha produkálnom kellene magam. Visszajön a gyermekkorom. Akkor imádtam fellépni, nem szerettem a próbákat, hanem mindig produkáltam magam. Ez mind a mai napig megmaradt, hogy akkor egy kicsit elemelkedettebb állapotban vagyok attól is, hogy a közönség is távolabb van, és mindig egy picit kitettebb állapotban kell léteznem.
MCS: Évi, te hogy látod?
BÉ: Nekem mindig azok a színészek voltak izgalmasak a színpadon, akik majdnem ugyanúgy léteztek a színpadon, mintha kamera előtt léteznének. Ez volt nekem a fontos, hogy én is el tudjam érni azt a színpadon, amit tőlük láttam, tanultam. Csak így stikában, nem tudatosan, hanem csak úgy figyeltem, hogy ezt hogy kell csinálni. Erre törekszem a mai napig, hogy ezt az állapotot a premierig be tudjam húzni.
MCS: Színésznőként, filmben, hogy tudsz fölkészülni egy szerepre úgy, hogy nincs egy hathetes próbafolyamat, hanem az van, hogy egyből, nulláról átlényegülve a történet kellős közepe?
KV: Ez, amit nem tudsz lespórolni, ez a belső készülődés. Magányosabb egy kicsit a filmszínészet, és nekem ezért felel meg szerintem. A színészet egy kicsit extrovertált, de én nagyon szeretek megbújni. Néha a színházban vannak olyan rendezők, akik ott ülnek még a 20. előadáson is. Egyszerűen ettől megőrülök.
MCS: Filmben ez nincsen? Pont oda kell állnod a fény miatt, pont akkor kell megszólalnod néha, csak egy mondatot körbe-körbe… ebben több szabadságot találsz?
KV: Ez technikai dolog, de a rendező nem fogja azt mondani, hogy ezt így mondd, ilyen hangsúllyal, tudod? A belső szabadságot megkapod.
BÉ: A filmnél van az ismétlés lehetősége, ami a színpadon nincs. Ott nem mehetsz ki, hogy akkor bejövök még egyszer inkább. Ott ezt meg tudod csinálni. Viszont van egy olyan is, hogy valakit szeret a kamera, és valakit nem.
MCS: Abszolút.
BÉ: Amikor először láttalak a kamera előtt, még a kezdet kezdetén, akkor azt mondtam, hogy Úristen, ezt a nőt imádja a kamera. Vannak olyan színészek, akiknek ez nem megy. Megfeszülhetnek, akkor sem ütik át azt a valamit.
MCS: Mind a ketten játszottatok már szlovák, cseh és magyar filmben is, éreztek valami különbséget a között, hogy mi érdekli a magyar, cseh, szlovák filmeseket? Milyen egy ilyen produkcióban dolgozni?
KV: Azt érzem, hogy a filmgyártás terén mind a három ország nagyon-nagyon ott van szakmailag. Mindenhol nyilván találnánk ellenpéldákat is, de én nem érzem azt, hogy valamelyik gyengébb vagy erőteljesebb lenne.
BÉ: Én többnyire Magyarországon független filmesekkel dolgoztam. Bernáth Szilárddal a Larryben, vagy Kis Hajnival, Horváth Lilivel. Kommersz filmekben Magyarországon nem nagyon játszottam, nem is hívtak. Itt meg volt mindenféle, de itt is inkább a független filmesek, alternatívabb dolgok találnak meg.
KV: A humor területén a csehek magukból nagyon tudnak építkezni. A szlovákok, most látjuk a politikában is, nagyon önérzetesek. A csehek egy kicsit ilyen német stílus számomra, amikor játszanak, nem feltétlenül mennek le oda a bugyrokba, mint ahogy például mi le szoktunk menni. Ott például sokszor látok olyat is, hogy csepegtetnek a szemükbe.
BÉ: Igen, a könnyek…
KV: Én például soha nem engedtem meg ezt magamnak, de ez az én mániám, mert hogyha egyszer megengedem, akkor félek, hogy majd azt fogom mondani, hogy hát a múltkor is ez volt…
BÉ: Ez egy fontos érzelmi húr, szerintem, egy érzékenységi állapot, amit hogyha meg tudsz pendíteni, akkor azt nagyon szépen a kamera le tudja venni.
MCS: Éva, te nagyon szépeket tudsz sírni a kamera előtt.
BÉ: Én sem alkalmaztam még soha ilyen műkönnyeket.
MCS: Gyönyörű, de tényleg. Nálad már több különféle sírást láttam. A Hatalomban… azt nagyon szeretem. Ott az arcod, nincs rajta semmilyen érzelem, csak elindul a könny belőle.
BÉ: Az úgy is történt egyébként, hogy bekapcsolták a kamerát, leültem, és hagytak, hogy dolgozzak.
MCS: Egy szlovákiai magyar színész nemrég azt mondta nekem, hogy azért nem játszik már a Jókai Színházban, merthogy van egy szlovákiai magyar bublina, amin belül lehet érvényesülni, és onnan irtó nehéz kitörni. Csinálhatsz brutál jó színdarabot a Jókai Színházban, és lehet, hogy minden gyerek emlékezni fog rá 40 évig, de a szlovák szakma nem igazán érti vagy látja – nyelvi különbség –, a magyar szakma meg annyira nem figyel oda erre. Neked hogy sikerült ebből kitörnöd úgy, hogy közben te vagy szerintem az egyik szimbóluma ennek, aki a végletekig ott maradt Komáromban, a kőszínházban?
BÉ: Tizenkilenc évig, és öt év Kassa. ’96-tól végül is. A kassai színháznál kezdtem, Komáromban folytatódott 2001-től. 2019-ben jöttem el. Egy szó van rá, egyetlenegy szó: érdeklődés.
MCS: Egy picit kifejtősebben?
BÉ: Hát az, hogy nyitott vagy, és folyamatosan szükséged van arra, hogy fejlődj. Szükséged van arra, hogy impulzusok érjenek. Ennyire elvetemült vagyok az ilyen dolgokban, hogy én elmegyek a művészetek után Milánóba, Párizsba, Salzburgba, Budapestre, Pozsonyba, Prágába, tök mindegy. Hogyha úgy érzem már, hogy leragadtam az Eötvös utca és a Petőfi utca között egy fazék levessel a kezemben, meg egy porszívóval, akkor azt mondom otthon, hogy na, most akkor pattanunk. Akárhova. Nézzünk körül.
A másik dolog meg, hogy van egy párom, élettársam, huszonhét éve lassan, aki ugyanígy gondolkozik, ugyanígy szüksége van arra, hogy lásson. Kiegészítjük egymást, és szükségünk van arra, hogy mindig tovább és tovább nyújtózkodjunk, és befogadjunk, beengedjünk, fejlődjünk.
KV: Több oldala van ennek a dolognak. Egyrészt az, hogy ez a társulati lét is egy kényelmi állapot, nagyon bele lehet ebbe is kényelmesedni. Én két évet voltam Szolnokon, és ott volt bennem, hogy nagyon jó a fizetésem, iszonyatosan jó szerepeket kaptam, és mondtam, hogy de hát ezzel mi lesz? Ott vagyok Szolnokon, és szépen elvágom magam.
BÉ: Ugyanúgy lehetsz ebben az úgynevezett buborékban Pesten is, Prágában is. Hiába élsz egy világvárosban. Van esetleg esélyed arra, hogy többen megnéznek, de mindegyik színháznak egyébként Budapesten is megvan a saját nézőközönsége.
MCS: Megismernek az utcán?
BÉ: Azt vettem észre, hogy mintha egy kicsit többen felfigyelnének rá, hogyha akár Pozsonyban is végigmegyek az utcán, de még mindig tudok inkognitóban járni.
MCS: Vica?
KV: Én mindjárt kaptam egy közönségfilmet, ami feltett a térképre. Miközben, őszinte leszek, Évi, a te filmjeidet jobban szeretem, mint az én filmjeimet. Mondhatnám azt is, hogy irigykedem. Látható vagyok, nagyon, viszont szakmailag meg nem gondolom azt, hogy olyan nagyon erőteljes. 24-25 éves voltam, és jött ez, hogy akkor már ide-oda hívogatnak. De hát a nyelv is kell. A szlovákiai magyarok sokszor mondják nekem, hogy én úgy szeretném, és mondom, hát igen, de hol a szlovák nyelv? Lusták egy csomószor. Én a mai napig olvasok szlovákul, meg csehül, hangosan, és gyakorlom. Ez nem megy csak úgy, hogy ott van bennem a vágy, és nem teszek semmit.
FM: Engem amatőr színészként borzasztóan izgatott ez a dolog, hogy másik nyelven játszani. Mikor szlovák szavalóversenyen vettem részt, akkor is az volt az egyik nagy kihívás a dologban, hogy a verset más kulturális kódok segítségével tudd előadni.
MCS: Nálatok van valamifajta beskatulyázás aszerint, hogy milyen szerepeket játszotok, milyen nyelven?
BÉ: Én már annyira unom – hogy ha szlovákul kezdesz el beszélni, és valaki visszamondja magyar akcentussal –, hogy erről beszéljünk. Nem szeretem, egyszerűen kikészülök tőle, és felháborít, és unalmasnak tartom, hogy itt tartunk.
KV: Van, hogy a színész kollégáid is csinálják, mert nekik ez vicces. Nemrég elhatároztam, hogy szóvá fogom tenni. Volt egy találkozó, egy szőlésszel, és ezzel fogadott mindjárt, hogy „odkiál szi?” Mondtam is neki, hogy most mi történt önnel, hogy így beszél? Hogy tudja, hogy nem egy nagyon szimpatikus dolog, hogy így indít. Aztán nagyon exkuzálta magát, én meg mondtam, hogy nekünk nem esik jól, mert mindig a kisebbségi létezésünket hozza vissza. Közben meg mi vagyunk, akik tudnak szlovákul is, magyarul is, csehül is stb. Azt mondta, hogy neki ez nem esett le, és sajnálja, hogy ez történt.
MCS: A feleségem nyelvészdoktor, szoktunk beszélgetni ilyesmikről, és múltkor mondott egy tök jót. Az a helyzet, hogy Amerikában annyi bevándorló van, a világ annyi részéről érkeznek emberek, hogy ott totál megszokta mindenki, hogy van az angol nyelv, és annak van ezermillió változata. Itt, ezekben a kis országokban mi ehhez nem vagyunk hozzászokva. Azt hisszük, hogy létezik egyfajta szlovák nyelv, vagy egyfajta magyar nyelv, és akkor ezt kell mindenkinek beszélni. Attól, hogy valaki mondjuk akcentussal beszél egy nyelvet, az nem azt jelenti, hogy ő rosszabbul beszél. Az azt jelenti, hogy az az ő saját nyelve, ahogyan beszél, és így érteti meg magát.
BÉ: Milyen jó lenne így felnőni, hogy ezt tudatosítod, és emiatt nem lesznek komplexusaid, és nem egy komplexusos helyzetből indítasz.
KV: Ezért kell nekünk szólni szerintem, amikor van lehetőségünk. Úgyhogy én tényleg erről már mindig beszélek, mert ahogy mondod, ez komplexusokat szül, és sokan azért nem mernek megszólalni, merthogy kiröhögik őket, meg lehet, hogy még a ragozásuk se jó, meg még akcentusod is van, és akkor persze, hogy ott lesz egy lakat a szádon.
MCS: Mit gondoltok a szlovákiai magyar filmről? Létezhet egyáltalán? Miben van a léte?
BÉ: Abban szerintem nagyon szép, és abban szerintem nagyon szépen épül, szlovák filmes körökben is, és most ne csak akkor titeket vegyünk, hogy Molnár Csabi, Kerekes Péter, Prikler Mátyás, hanem abban teljesedik ki szépen az egész az utóbbi években, hogy a nyelvünket ugyanúgy használhatjuk egy szlovák filmben, mint ahogy a szlovákok használják a szlovák nyelvet. Az utóbbi években a magyar nyelvünket olyan szépen tudjuk beépíteni a szlovák filmbe, és olyan szépen kezd ez kibontakozni, hogy ez a természetes.
KV: Az, hogy magyarul beszélünk, vagy hogy akcentussal beszélünk magyarul, vagy hogy érted?
BÉ: Úgy értem, hogy vannak közösségek, ahol főleg magyarul beszélnek, ugye? És akkor most jön egy szlovák film, ami abban a közegben kezd forogni, ahol cigányok vannak, ahol magyarok vannak, ahol szlovákok kisebbségben vannak például. És hogy úgy használhatom én a saját nyelvemet, a saját anyanyelvemet, a szlovákiai magyar anyanyelvemet, hogy ez nem probléma, és ebben senki nem rak rám nyomást, hogy most ezt és ezt a mondatot inkább mondd szlovákul, mert hisz ez egy szlovák film.
MCS: Tehát, hogy egy Szlovákiában készülő, finanszírozási szempontból szlovák filmnek minősülő filmben beszélhetsz magyarul? Föliratoznak anélkül, hogy ez tulajdonképpen….
BÉ: …probléma lenne. Ezt az utóbbi években megtapasztaltam többször is. Ami ugyanúgy érezhető nálad is, ugyanúgy érezhető Prikler Mátyásnál is, Kerekes Péternél is, és ugyanúgy érezhető kimondottan szlovák filmrendezőknél, akikkel az elmúlt években dolgoztunk.
KV: Igen, de ez szlovákiai magyar filmgyártás?
BÉ: Szerintem az nincs, nem létezik.
KV: Szerintem sincs. Mert mi az, hogy szlovákiai magyar filmgyártás? Szlovákiai magyarok lesznek benne csak? Azt jelenti, hogy szlovákiai magyarok az alkotók, és csakis ők? Szlovákiai magyar tematika?
MCS: Nagyon jó kérdéseket teszel fel, igen.
KV: Inkább téged kérdeznénk mi, hogy lehetséges-e. Én nem nagyon hiszek benne, de nagyon örülök, hogy te ezt megmutatod, illetve, hogy majd ebből mi is levonunk valamiféle konzekvenciát, hogy ennek van-e létjogosultsága, kell-e ez, jó, hogy van, mit mozdít előre. Szerintem szlovákiai magyar színjátszás tud lenni. Az egy nagyon erős dolog, adva van a közönség, de szlovákiai magyar film…, hát, ez nehezebb.
MCS: Szerintem egy picit a labda inkább a másik oldalon pattog, hogy mi az, amit mi szlovákiai magyar társadalomként szlovákiai magyarnak fogadunk be. Kerekes Péter, például – nem látom, hogy tereken ünnepelnék Komáromban azt, hogy mondjuk nyert egy díjat. Szerintem erről újságcikket kéne írni, építeni kellene. Nem azt mondom, hogy mondjuk azt Kerekes Péterről, hogy szlovákiai magyar filmrendező, de hogy a szlovákiai magyar társadalom nyugodtan a magáénak tekintheti őt, szerintem.
KV: Szerintem tekinti is, nem? Vagy úgy érzed, hogy nem? Ez megint egy másik dolog, hogy szlovákiai magyar közösség – szerintem erőteljesebb volt régebben, sokkal összetartóbb lehetett. Most én azt érzem, hogy ebben nagyon-nagyon hanyatlunk.
FM: De például van egy nagyon erős szlovákiai magyar szakmai közösség, mondjuk akár az, hogy mi itt négyen ülünk, az egyáltalán nem véletlen. Vagy az, hogy létrejön a Bázis. Az is, hogy bedobunk neveket, és tudjuk róluk, hogy ők hordozzák magukban a szlovákiai magyarságot, vagy magát ezt a jelzést, ezt a nyelvet, ezt a kódot, ezt az ízt. Amikor azt mondjuk, hogy Prikler Mátyás, akkor tudjuk, hogy neki van része ebben a történetben. Ha azt mondjuk, hogy Kerekes Péter – van része ebben a történetben. Lehet, hogy ez csak egy szűk szakmai berken belül van, de lehet, hogy ezt ki lehet tágítani, és mondjuk egyre többen tudják majd, hogy ki az a Kerekes Péter.
BÉ: Igen, és ebben egyébként mi, szlovákiai magyarok egy kicsit mindig hátrább kullogunk, mint az erdélyi magyarok, vagy a vajdaságiak, mert amit már számtalanszor lenyilatkoztam, hogy nálunk nincs külön színművészeti főiskola csak szlovákiai magyar nyelvű diákoknak, jelentkezőknek. Egyből be kell épülnöd, mert csak egy színművészeti főiskola van.
KV: Én előnynek érzem. Azért jelentkeztem Szlovákiába, hogy a szlovák nyelvet is ugyanolyan szinten beszéljem, mert tudtam, hogyha csak arra összpontosulok, hogy magyarul beszélek, akkor elvágom magam a szlovák meg a cseh létezéstől.
FM: Van egy megfigyelésem, lehet, hogy egy borzasztóan rossz megfigyelés. Ti mind a ketten a VŠMU-ra jártatok, és ez mintha jobban kinyitotta volna a jelenléteteket ebben az egész történetben. Nagyon sok ismerősöm járt Magyarországon az SZFE-re, Kaposvárra, ide-oda-amoda, és valahogy ők az ottani stabil közeghez akartak permanensen alkalmazkodni. Míg ti ennél jóval nyitottabb, több perspektívából tudtátok megvilágítani azt, amit elkezdtetek csinálni. Ez szerintem egy nagyon izgalmas dolog, hogy mennyivel sokrétűbb az, amit ti csináltok.
BÉ: Gazdagít, mindenképpen gazdagít.
KV: Meg felkészít arra, hogy nem biztos, hogy csak az anyanyelveden fogsz játszani. Nekem Geišberg (Marián Geišberg, Kerekes Vica tanára volt a VŠMU-n – a szerk. megj.) mindig azt mondta, hogy nem lenne képes arra, hogy egy másik nyelven játsszon. Ezt mondta, és ez már ad egy löketet a kezdetek kezdetekor. A másik meg, hogy például a főiskola, a VŠMU, nagyon pozitív diszkriminációban részesített szerintem minket, mert mindig ott volt, hogy nézzétek meg a magyarokat, azok dupla erővel dolgoznak.
Ugyanez, amikor a Resistance-ot (Ellenállás, 2020) csináltuk Jesse Eisenberggel. Bennem olyan para volt, hogy majd ott lesz ő, és én, meg az angolom. Nem tudok úgy beszélni, hogy megmutatom magam angolul, hogy ki vagyok. Mindig próbáltam hátul kullogni, meg mikor közeledett, akkor pont ittam a vizet, vagy bekötöttem a cipőmet, emlékszem, hogy ilyenek voltak. Mindig jött, nézett, és akkor én elnéztem, vagy elmentem, és nyilván utána összekerültünk, és elmondta napi szinten azt, hogy ez hogy az Istenben létezik, hogy ti ennyi nyelvet beszéltek, meg ennyi nyelven játszotok. Ez nekem pozitív volt.
