Egy gyerekkori trauma undorító valósága. Bűzös és hiánypótló Luna Carmoon debütáló filmje (Hoard, kritika)

A történet két részből áll. Az első részben megismerjük a tízéves Mariát (Lily-Beau Leach), aki szerető, gondoskodó, de mentálisan nem éppen stabil, egyedülálló édesanyjával, Cynthiával (Hayley Squires) él együtt. A nő, ahogy arra a film címe is utal, gyűjtögető. Na, nem az a fajta, akinek a kelleténél valamivel több bögre sorakozik a konyhaszekrényében.

Cynthia egész egyszerűen szenvedélybeteg. Mariának még azt az alufóliát is haza kell vinnie az iskolából, amiben a tízóraiját kapja. A lakásuk tele van kacatokkal, szeméttel, és ezek még a házban fellelhető, kevésbé undorító dolgok közé tartoznak. Az állapot szemmel láthatóan tarthatatlan, és rövid időn belül eljutunk arra a pontra, hogy a nő nem tud tovább gondoskodni a lányáról.

A kis Maria ideiglenesen Michelle-hez (Samantha Spiro), egy nevelőanyához kerül, ezzel pedig elérkezünk a film második részéhez. Nagyjából egy évtizedet ugrunk előre az időben, Maria (Saura Lightfoot Leon) fiatal nővé cseperedett, és látszólag maga mögött hagyta a gyerekkori traumákat. Még mindig Michelle-lel él. A fiatal, éppen végzős lány okos, de kissé furcsa, és meglehetősen magányos, főként, miután legjobb (és úgy tűnik, egyetlen) barátnőjét a mélyen vallásos apja elszakítja tőle a nyár kezdetén.

Egy nap Michael (Joseph Quinn), a húszas évei végén járó férfi érkezik látogatóba Michelle-hez. A hivatásos nevelőanya korábban Michaelnek is gondját viselte. Maria és Michael között azonnal kattan az a bizonyos valami, kapcsolatuk viharos és kategorizálhatatlan. Egyszerre tűnik úgy, hogy a fiatal férfi kiút és megsemmisülés is Maria számára. Bizonyos értelemben mindkettő igaz.

Attól tartok, ki kell ábrándítanom mindenkit, aki arra számít, hogy egy olyan történetről van szó, amelyben az elveszett királylányt megmenti a lóháton érkező, jóképű herceg szerelme. Ha valami távol áll Luna Carmoon filmjétől, az a romantika. Mindössze néhány másodpercig érhető tetten, de akkor is csupán Maria és Michael gyermeki egymáshoz viszonyulásában.

A Hoard nemcsak az érzések megszokott ábrázolását mellőzi, de megtagadja a szenvedés romantizálását is, helyette a nyers, csupasz, undorító, bűzös valóságot mutatja be. Luna Carmoon, aki a film rendezője és forgatókönyvírója is egyben, nem félt szembemenni a trendekkel, és bátran valósította meg az elképzeléseit, a végeredmény pedig arról tanúskodik, hogy pontosan tudta, mit akar.

Ryan Gilbey, a The Guardian munkatársa még májusban beszélgetett Carmoonnal, az interjú nyomán készült írásban a fiatal rendező azt mondja magáról, hogy szeret „fura” lenni. A beszélgetésből kiderül, hogy Carmoon a forgatások alkalmával titokban jellegzetes illatanyaggal fújta be a díszlet egyes részeit. A különleges szag a Michaelt alakító Joseph Quinn emlékezetébe is belevésődött. Elmondása szerint Carmoon az érzékszervek túlterhelését akarta elérni, ennek pedig csodálatos módja volt a szagok használata. „Erős volt, de fokozta az élményt” – mondta Quinn.

Nem csak ez az apró érdekesség az, ami segít alátámasztani az állításomat, miszerint a Hoard című film rendkívüli alkotás. A forgatókönyv és a rendezés is egyedi látásmódot tükröz, a színészi játék pedig, laikus megítélésem szerint legalábbis, makulátlan, de az operatőri munka mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A karakterek, főként Maria és Michael, közhelyes, semmitmondó dialógusok helyett javarészt inkább mozdulatokkal, érintésekkel, pillantásokkal kommunikálnak egymással, de nemcsak Saura Lightfoot Leon és Joseph Quinn dinamikája van a helyén.

Hasonlóan jól egészíti ki egymást a fiatal Mariát alakító Lily-Beau Leach, valamint az anyját, Cynthiát megformáló Hayley Squires is. Maria gyerekkora ugyan kisebb hangsúlyt kap a filmben, inkább csak keretet ad a jelentőségteljesebb második résznek, ugyanakkor a történet szempontjából megkerülhetetlen, hiszen – Sigmund Freud legnagyobb örömére – minden Maria anyjához vezethető vissza.

A nézőben azonban fel sem merül, hogy megvesse Cynthiát. Egy küszködő anyát látunk, aki tudja, hogy csak magára számíthat, a túlélésre játszik, mindennél jobban szereti a lányát, még ha ezt a szeretetet a maga furcsa módján is mutatja ki.

A film első fele a ’80-as években, a második a ’90-es években játszódik, Dél-Kelet Londonban, munkásosztálybeli közegben. Carmoonnak éles véleménye van az angol film és a munkásosztály viszonyáról, erről a már említett interjúban is beszél.

„Soha nem találkoztam senkivel, aki olyan lett volna, mint én. Főként felső-középosztálybeli, gazdag kölykökről van szó, akiknek a szülei a filmiparban dolgoznak. Cos-playerek, akik nyomorpornót forgatnak” – fogalmaz a huszonéves Carmoon arról, miként jelenítik meg a fiatal angol filmesek a brit munkásosztályt a filmjeikben.

A rendező kétségkívül hitelesen, a saját bőrén tapasztalta meg gyerekként a brit munkásosztálybeli létet, tízéves volt, amikor fodrászként dolgozó anyja és vízvezetékszerelő apja elváltak. Carmoon ugyanakkor azt állítja, hogy közte és a film Mariája között nincs semmiféle hasonlóság, és az anyakarakter sem alteregója egyetlen családtagjának sem.

A film premierje a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahonnan Luna Carmoon három, a felnőtt Mariát alakító Saura Lightfoot Leon pedig egy díjjal tért haza. A szakma ugyan többször is elismerte már az alkotást, ennek ellenére a közönség java része mégis inkább fintorral az arcán fogja végignézni, ha egyáltalán rászánja az időt. Pedig úgy gondolom, hogy éppen a Hoard az, amire nemcsak a brit, de a nemzetközi filmezésnek is szüksége volt a 21. század tömeggyártott termékei mellett.

A Hoard a MAX streaming-szolgáltató kínálatában érhető el.