Gubík László: Járható út lenne egyfajta keresztény-konzervatív Híd létrehozása

Gubík László csaknem másfél évtizede működik már az MKP és utódpártja, a Magyar Szövetség hátországában – ám a közelmúltig nem tűnt úgy, hogy konkrét pártpolitikai ambíciói lennének, és az élvonalba tartana.  A politikust – aki egykor az MKP Lévai járási elnöke, valamint az egykori MKP ifjúsági társszervezete, a Via Nova alelnöke volt – 2011-ben megfosztották szlovák állampolgárságától, miután felvette a magyart.

Azóta a holdudvarban dolgozott: irányította a Via Novát, a Szövetség a Közös Célokért társulást, szervezett nyári tábort Gombaszöggel konkurálva Martoson, alapított akadémiát. S közben kommentálta a politikát, olykor kisebb közéleti botrányokat okozva.

Saját politikai holdudvara olykor sejtelmesen B-tervet emlegetett, mikor épp elégedetlen volt az MKP irányultságával – bár az sosem bizonyosodott be, hogy ez arról szólna, hogy Gubíkot a politikai közösség élére tolnák. Később azonban maga a politikus is próbálkozott: előbb az MKP platformelnöki posztjára pályázott a Szövetségben, most pedig a Lévai járás pártelnöknek jelöli.

Gubík Lászlóval arról beszélgettünk, 

• miért éppen most hagyná el a párt hátországát;
• hogyan alakítaná át a pártot;
• kit tart szövetségesnek a szlovák oldalon;
• besorolna-e a Magyar Szövetséggel a Fidesz által kitaposott ösvényre a Smer felé;
• mit gondol a magyar támogatásokról, melyek a párt holdudvarába érkeznek;
• s hogy felhagy-e a karcos kommunikációval.

---

Ez lenne a híres B-terv?

Nem tudom, hogy ez B-terv, G-terv vagy a Lévai járás után L-terv-e. Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. Szűkebb pátriám elnöksége úgy döntött, elébe megy a dolgoknak, és a nyári uborkaszezonban belök engem a mély vízbe, azt üzenve a pártnak, megvan az emberük, aki jobb irányba terelné a dolgokat a Magyar Szövetségen belül.

Én még nem nyilatkoztam a jelölés elfogadását illetően, de a Felvidék.ma-nak adott interjúban nyilvánvalóvá tettem, hogy ha úgy hozza a sors, készen állok. Tervem és programom ugyanis van arra nézve, hogyan szeretném csinálni.

Ez logikus folytatása a politikai karrierjének?

Volt politikai karrierem?

Volt.

Én mindig a politika és a civil szféra közti szürke zónában mozogtam. Azt szoktam mondani, hogy az állampolgársági üggyel 2011-ben tulajdonképpen azelőtt megsemmisítettem a saját politikai karrierem, mielőtt elkezdhettem volna. Persze a közéletből sosem vontam ki magam. Ha ez már politikai karriernek nevezhető, hát nevezzük annak.

Ezért is neveztem logikus folytatásnak. Egy pártnak azért van ifjúsági szervezete, hogy kinevelje a politikai utánpótlást. Márpedig a Via Nova élén ön állt.

Ez igaz, de én ezt tágabban értelmeztem. Mindig inkább közösségi szolgálatként tekintettem rá. Ebben pedig benne van a közéleti tehetséggondozástól kezdve az ifjúságpolitikai rendezvényszervezésen át a nemzetpolitikai kapcsolattartásig minden, ami a sajátom. Ezekben mozogtam az elmúlt 12 évben.

Volt azért választás, amin elindult.

A 2014-es EP-választáson, a Fidesz listáján. Végül is, ez beleillik az említett profilba. Nem pártpolitikusként, tehát nem Fidesz-tagként indultam, hanem a legerősebb magyar kormánypárt tett egy gesztust a határon túli magyarok felé, hogy a négy legnagyobb nemzetrészből indít egy jelöltet az európai listáján, kifejezve ezzel a nemzet összetartozását. Egyetértettem a gondolattal és büszkén tudtam vállalni.

Végső soron az egész csupán a jelöltség szintjén maradt. Nem járt mandátummal sem nekem, sem a felvidéki magyarság számára.

Sok víz lefolyt a Dunán, mióta feltűnt a közéletben. Miért épp most kezdi fontolgatni, hogy beleáll a pártpolitikába?

Jogos a kérdés, hiszen az állampolgársági ügy óta tizenhárom év telt el. Ekkortájt, júliusban hoztam meg a döntést, amely szlovák állampolgárságom elvesztéséhez vezetett. Az állampolgársági törvény módosítása óta nyílt volna alkalom politikai belépőre, de nem éreztem igazán szükségét a politikai szerepvállalásnak. Most is úgy vagyok vele, hogy jól érzem magam a bőrömben, hiszen fontosnak és szükségesnek tartom, amit csinálok.

De ha a sajátjaim, a politikai közösségem, melyhez tartozom, úgy érzi, hogy most jött el az idő, és már van annyi tapasztalatom, illetve perspektívám, hogy valami újat hozzak a közéletbe, akkor miért tiltakozzam a felelősség vállalása ellen?

S bár Szlovákiában bármi megtörténhet, sőt annak ellenkezője is, a papírforma szerint két és fél év múlva lesz a következő választás – a megyei és önkormányzati. A parlamenti pedig három év múlva. Ez kellő idő a programom és elképzeléseim megvalósítására – van a történetnek kifutási ideje Kellő idő nyílik az építkezésre, ebből a szempontból szerencsés a csillagállás.

Említette a politikai közösségét. Mi ez a közösség?

Természetesen nemcsak a jelölő Lévai járás, hanem a párt, a mellette működő civil szféra, és ha még tágabban értelmezem, tulajdonképpen maga a felvidéki magyarság. Még akkor is, ha az azért összességében jóval heterogénebb.

Papíron a Magyar Szövetség is elég heterogén.

Már korántsem annyira az.

Belső feszültségek azért vannak ebből. 

Akadnak szép számban, persze. Ezek menedzselése lesz az igazán szép feladat, hogy a párt végre egy csapat képét mutassa – ami eddig nyilvánvalóan nem sikerült, pártegyesítés ide vagy oda. Ha sikerülne is összhangot teremteni, az apátia már akkora, hogy nincs többé garancia arra, hogy kimásszunk a gödörből. Ennek tudatában és ezzel együtt vállalom a megmérettetést.

Éljünk egy focis hasonlattal: ha sikerül elérni, hogy ez a formáció csapatként működjön, és a közönség, tehát a felvidéki magyar választók látják majd, hogy milyen játékot is akarunk játszani, akkor máris többet tettünk, mint az elmúlt években szinte bárki a Magyar Szövetségen belül.

Az elsődleges cél tehát ez, és erre most az idő is rendelkezésre áll. Aztán hogy képesek leszünk-e mindebből politikai sikereket építeni, az már a jövő zenéje. A legelső feladat úgy rendezni a sorokat, hogy az látható változást eredményezzen, s hogy éreztessük: ez egy olyan bajtársias társaság, melynek tagjai a választási küzdelemben nem egymásra licitálnak rá, hanem egyik kiáll a másik mellett.

Életem jelentős részét focipályán töltöttem. Pontosan tudom, milyen egy jó csapat, ezért csak ilyen körülmények között tudok dolgozni. Ha ezt a miliőt képtelen leszek megteremteni, akkor valójában nem is vagyok rátermett a feladatra.

Szépek a focis hasonlatok, de az elmúlt egy évtizedet nézve a szlovákiai magyar politikusok mintha nem is ugyanazt a sportot űzték volna. Ennek fényében mik ennek a politikai közösségnek a paraméterei? Hogy lehet egységesíteni a heterogén szlovákiai magyar választóközeget, át lehet-e hidalni az ideológiai lövészárkokat, és gyűjtőpárttá lehet-e tenni a Magyar Szövetséget?

Nem ideológiákban kell gondolkodni, hanem célokban és értékrendben. Talán az a megoldás, ha vannak olyan céljaink és olyan programunk, ami mellé a közösség jelentős része fel tud sorakozni, adott esetben ideológiai színezettől függetlenül. Ezt elmulasztottuk megcsinálni.

Mondok példát: 1998-ban jött létre a régi nagy MKP a pártegyesítés után. Az akkori szereplőknek legalább annyi konfliktusuk és fenntartásuk volt egymással szemben, mint korunk politikai szereplőinek. Mégis kiálltak egymás mellett, és a projekt majdnem egy évtizedig működőképes volt. Ez csakis a közös célok – a mečiarizmus legyőzése, az EU- és a NATO-integráció – miatt lehetett így. A politikum céljai egybevágtak a felvidéki magyarság érdekeivel, ugyanakkor meg tudták haladni az ideológiai lövészárkokat.

Nem a vitákkal van a bajom – én sem szoktam kitérni előlük, szerintem szükségszerűek. Csak egyrészt jó lenne, ha ezek az érdemi eszmecserék talaján maradnának, és nem törnének át parttalan személyeskedésbe, másrészt pedig tartalmi kérdésekről és koncepciókról kellene véleményt ütköztetni, nem kvótákról, platformokról és hasonlókról.

Ha a közbeszédet sikerül ebbe a mederbe terelnünk, és távlati víziót, programot alkotunk a közösség számára, mondjuk a következő 10-15 évre, akkor talán eltérő világnézetű felvidéki magyarokat is egymás mellé lehet sorakoztatni. Én hiszek ebben.

Milyen célokról lehet szó?

Egyet rögtön mondok is. Idén van a komáromi nagygyűlés 30. évfordulója, január 8-án erről emlékeztünk meg Komáromban a Csallóközi Falvak és Városok Társulása, a Pro Civis és a Szövetség a Közös Célokért szervezésében. Nem csak egy emlékkonferenciát tartottunk az akkori szereplők meghallgatásával, hanem a 3 évtizede érvényes gondolatokat akartuk továbbszőni, arról elmélkedve, hogyan lehet helyrehozni a mulasztásokat.

Ebből született a Szlovákiai Magyar Önkormányzati Társulás gondolata. Ne nevezzük Nemzeti Tanácsnak, hiszen annak tartalma egy kicsit más, és míg a Vajdaságban megvan a jogszabályi háttere, Szlovákiában sajnos nincs. Egy ilyen önkormányzati társulás összefoghatná a Magyar Szövetség 263 polgármesterét és a több mint 100 független magyar polgármestert. Miért ne lehetne őket összekapcsolni egy érdekvédelmi hálóba, mely egyúttal szolgáltatásokat is nyújtana a tagönkormányzatok számára?

Itt a tengerszint feletti magassággal kapcsolatos kvóták kérdése, a kétnyelvűséggel járó többletköltségek és még számos, önkormányzatainkat érintő témát mondhatnék, melyeket tematizálhatna egy ilyen társulás. Az önkormányzatiság tehát felülírja a pártvonalakat és a pártszimpátiát. Ezekre kéne helyezni a hangsúlyt.

A társadalmi polarizáció egyik oka azonban épp az, hogy egy csomó aktuális kérdés ideológiák köré csavarodik. S ezt az öngerjesztő folyamatot a politikusok inkább katalizálják, hiszen ők teremtik meg az igényt erre. 

Szerintem a kor teremti meg az igényt erre. Látványcivilizációban élünk, az visz mindent, aki megragadja a figyelmet, érdekes tud lenni. S érdekes az információdömpingben csak akkor lehet az ember, ha elég hangos és kellőképp erélyesen képvisel valamit. Beindul a licit, ki tud nagyobbat mondani, még annak árán is, hogy belegázol a másikba. A kor megteremti ennek körülményeit a közösségi média felületeivel, a politikusok pedig nem védekeznek ez ellen, hanem felülnek a vonatra.

Az önkormányzati társulás ötlete viszont épp itt bukhat meg, nem? Hiszen a figyelemgazdaságban miért érdekelje a választót, hogy az önkormányzatok együttműködnek? 

Az emberek az önkormányzatokban oldják a helyi problémákat, ez a polgárok legközvetlenebb kapcsolódási pontja a hatalomgyakorlással. A helyi ügyek mindig húsba vágóak, rendszerint ezért magasabb a választási részvétel az önkormányzati választásokon.

Ettől függetlenül országos program is kell, mely karaktert ad a pártnak. Viszont azzal nem árt tisztában lennünk, hogy regionális párt vagyunk, mely csak adott számú járásban és megyében van jelen, így az országos politizálást illetően speciális helyzetben vagyunk.

Az önkormányzatiság lehet az, amely összehozza az embereket és döntéshozókat. Persze, nincsenek illúzióim, hiszen nincs olyan ügy, amely mögé a csaknem félmilliós felvidéki magyarság egyöntetűen felsorakozik, de arra kötelességünk törekedni, hogy szélesítsük a bázist, pláne annak függvényében, hogy ma nincs releváns politikai vetélytárs a magyar térfélen.

Ha visszafogná az ideológiai csörtéket a párt körül, az egyben azt is jelenti, hogy személyesen is elhagyja a karcos közéleti kommentárokat?

Már jó ideje nem teszek ilyeneket. A Facebook-oldalamat szépen le is építettem, ami kicsit paradox, hiszen most jött a jelölés. Ez is azt mutatja, hogy a Facebook nem mindenható.

Persze ezzel nem azt mondom, hogy visszavonultam, hiszen ott vagyok a terepen, legyen szó rendezvényekről vagy szakmai projektekről. Ilyen szempontból nem változott az életem. De azt látom, hogy ami a közösségi médiában történik, az ebben a formában nem sok jóra vezet, és nem feltétlenül érzem szükségét annak, hogy mindenről beszámoljak vagy elmondjam a véleményemet.

Nem mondom, hogy elhagyom a közösségi oldalakat, hiszen ezek nélkül ma már nem igazán lehet szélesebb körben kommunikálni, de az elmúlt szűk egy évben nem nagyon kommenteltem semmit, és nem is igazán keveredtem szócsatába senkivel. A véleményem nyilván nem változott a világ dolgairól, csak azt megtartom magamnak, és másnak is ezt tudom ajánlani. A mérsékeltebb, szofisztikáltabb hozzáállásra egyébként Duray Miklós elvesztése vezetett.

Gyimesi György, a Magyar Szövetség alelnöke nemrégiben eltemette az etnikai politizálást, legalábbis abban a formában, amit az elmúlt 30 évben ismertünk. Szerinte a Magyar Szövetség önállóan valószínűleg már nem jut be a parlamentbe, és a pártnak 3-4 százalékos pártként ahhoz az irányvonalhoz kell csapódnia, amelyet a jelenlegi kormány képvisel. Mennyire reális ez a terv az ön szemszögéből? 

A kérdés jogos, beszélni kell róla, hiszen látjuk, hogy már sokadik nekifutásra sem közeledünk, hanem távolodunk attól az alkotmányjogi fikciótól, amit választási küszöbnek hívunk, s amitől függővé tesszük a politizálásunk sikerét vagy sikertelenségét.

Ha kicsit árnyaljuk a képet, bármennyire furcsán hangzik, de a felvidéki magyar politizálásra akár sikersztoriként is tekinthetnénk, ha azt önkormányzati vagy regionális szemüvegen át nézzük. A felvidéki politikum ugyanis a második legtöbb polgármesterrel és a legtöbb megyei képviselővel rendelkezik országos viszonylatban is.

Ez bravúros teljesítmény, mégis hajlamosak vagyunk valamiféle sikertelen balfék képét festeni önmagunkról, minek következtében sokan kívülről is így tekintenek ránk.

Az országos megmérettetéseken valóban elfogyott a szufla. 7,5-8 százaléknyian vagyunk, mégsem tudjuk megugorni az 5 százalékos küszöböt. Ami még rosszabb, mintha az emberek is egyre kevésbé hinnének ebben az egészben. Ezt az EP-választás is hűen mutatja: a Magyar Szövetségnek nem volt vetélytársa egy országos választáson, s mégis gyengébb számokat hozott, mint az önálló MKP öt évvel ezelőtt. Ez több, mint elgondolkodtató, és biztos, hogy reagálni kell rá, mert az luxus, hogy tovább feszítsük a bennünk megbízó magyarok türelmét, hitegetve őket, hogy ebben a formában még sikerülhet, és választásról választásra több százezer eurót égetve el a kampányokban.

A pártban így most két irányvonal van az említett kérdés kapcsán. Gyimesi Gyuri egyfajta parlamenten kívüli kormánypártként szeretné látni a Magyar Szövetséget, besorakozva a Smer, a Hlas és az SNS mellé. Orosz Örsék és Mózes Szabolcsék inkább a KDH, és talán a PS irányába vinnék a pártot, szerintük az ellenzék környékén, a mérsékelt jobboldalon van a Magyar Szövetség helye.

Ezzel szemben én nem látom a Magyar Szövetség természetes szövetségesét a szlovák politikai térfélen. Ha lenne olyan, akkor erre a dilemmára pofonegyszerű lenne a válasz. Szerintem – és úgy vélem, a felvidéki magyarság jelentős része szerint – nincs olyan párt, amelyre egyöntetűen azt mondanánk, ott a helyünk.

S itt merül fel a dilemma, mivel ártunk kevesebbet. Mert ha a tét az, hogy a közösségünk további feldarabolódását kell megfékezni, akkor arra aligha lehet az a válasz, hogy lándzsát törünk valamelyik oldal mellett. Akik ugyanis nem értenek egyet, azonnal dobbantanak – vagy annyira demotiválttá válnak, hogy elengedik az egészet.

Én egy harmadik útban gondolkodom. Az etnikai politizálás szerintem erkölcsi parancs, de most inkább politikai érvekkel operálok: etnikai elvű politizálás nélkül nem lehet megfékezni a közösség szétesését és eljelentéktelenedését. Szükség van szlovák partnerre, de nem feltétlenül a nagy pártok között kell keresni. Én inkább a véleményformáló értelmiségi csoportokkal venném fel a kapcsolatot, és fűzném szorosra az együttműködést.

Egy ilyen társaságot bátorkodom is megnevezni. Hozzám a Jaroslav Daniška-féle csapat áll felfogásban a legközelebb, mely a Štandard portál köré épül. A konzervatív „szcéna” különböző pártjaihoz korrelálnak, de nincs anyapártjuk és a közép-európai nemzetek együttélése jegyében nyitottak irányunkba. Ha azt nézzük, hogy Bugár Béla a 2009-es pártszakadás után nem egy másik párt listájára vitte az övéit, hanem ő hozott szlovák értelmiségieket a saját pártjába, miért ne gondolkodhatnánk első körben mi is egy ilyen modellben a máshoz való dörgölőzés helyett?

A parlamenti választásokig még van három év, addig nem kell elköteleznünk magunkat, a helyhatósági választásokon úgyis önállóan indulunk. Ellenben kidolgozhatunk egy olyan kínálatot, hogy adott esetben egy vállalható szlovák partner is perspektívát lásson az országos választási  együttműködésben.

És ha nem jön össze?

Még így is van két mentőöv, pontosabban két párhuzamosan képviselendő narratíva. Az egyik a már említett regionalizmus az önkormányzati társulással. Ha érzik a polgármesterek, hogy van egy szövetségi érdekvédelmi háló, amelynek a működtetése az ő érdekükben is áll, lehet, hogy egy-egy országos választási megmérettetés előtt sokkal jobban odateszik magukat, mint most.

A másik dolog, amit meg kell kísérelni a következő három évben, az a választási rendszer megváltoztatása. Nem teljesen normális, hogy a szavazók 20 százalékának a voksa a kukában landol, mert rengeteg párt ragad folyamatosan a küszöb alatt, pár tized százalékkal elmaradva a bejutástól. Járt már így rajtunk kívül a KDH és az SNS is, vagy épp a mostani EP választáson az SaS.

Kísérletet lehet tenni például a választási küszöb csökkentésére 5-ről 4 százalékra, vagy egyéni választási körzetek kialakítására, netán a természetes mandátum bevezetésére olyan nemzetiségi pártok számára, mint mi. Mindre akad európai példa.

S ha egyik terv sem jön be, s ott állunk fél évvel a parlamenti választások előtt úgy, hogy egyik fronton se sikerült változást elérni, akkor végső  esetben még mindig ott van, amiről most Gyimesi Gyuri vagy Mózes Szabi beszél, tehát a jól felfogott érdekeink mentén a szlovák párt listáján való landolás.

De hangsúlyozom, hogy ez az én felfogásomban csak ultima ratio, először a már taglalt forgatókönyvekre kell fókuszálni.

Térjünk vissza a szlovák értelmiségi csoportok kérdéséhez. Jól értem, hogy ez egyfajta keresztény-konzervatív Híd létrehozása lenne, méghozzá ideológiai elköteleződéssel?

Bizonyos szempontból igen. Akárhogyan nézzük, amiről beszélek, a konzervatív nézetrendszerhez áll legközelebb. Viszont ez egy olyan konzervativizmus, amivel egy józanul gondolkodó liberálisnak sem lehet baja – család és kisközösségek támogatása, lokálpatrióta gondolkodás, életvédelem. Be kell vállalni és meg kell indokolni, hogy bár törekszünk a gyűjtőpártiságra, mégiscsak ez az irány, amit a közösségünk gyarapodása szempontjából helyesnek tartunk.

Én ezt tudom felvállalni. A hitelesség a legfontosabb erény a politikában, ezért az embernek önmagának kell maradnia, nem titkolhatja a világnézetét. Törekedni kell az integráló szerepre és a rétegek megfelelő szélesítésére, de utat is kell mutatni.

Forró Krisztián jelenlegi pártelnök is ilyen felfogásban nyilatkozott a gyűjtőpártiságról. A politikai döntések a pártban azonban aztán mégis az egyik ideológiai irányvonal felé húztak, a gyűjtőpártiság pedig megrekedt. 

Én a tartalmilag üres platform-gyűjtőpártiság helyett az értékrend alapú, közös célok mentén megfogalmazott gyűjtőpártiságban hiszek. Ezt tudom kínálni, és ez szerintem eddig hiányzott a Magyar Szövetség létéből.

Pedig a magyar kormány, mely a Magyar Szövetség stratégiai partnere, kijelölt egy irányt. Fico felé. 

Valóban, de a magyar kormány más ligát játszik. Olyan ügyek és témák mentén politizál, ami már európai vagy épp világliga, és azokban a meccsekben olyan szövetségesekre van szüksége, akik az adott kérdésekben ugyanazt képviselik. A mi ligánk ennél lejjebb van, még ha nem is függetleníthető a minket körülvevő világtól.

Bizonyos kérdésekben nyilván együtt lehet működni és kell is a szlovák kormánnyal, sőt, a pártnak van egy kormánybiztosa is. Nem látok semmi problémát abban, hogy ha valamit a kisebbségi jogok területén ki akarunk harcolni, és a kormány partner ebben, együtt dolgozzunk.  Csakhogy ezt még nem nevezném természetes szövetségnek – ez érdekérvényesítés.

Olvassa el

Ha vége lesz az országos szlovákiai magyar politikának, biztosan lesz, aki kitölti az űrt (elemzés és térképek)

A jelenlegi kormánynak már csak politikai irányvonala miatt sincsenek horizontján a kisebbségi jogok – és ha foglalkozik is vele, azt általában barter jelleggel teszi, nem rendszerszintűen. Egy parlamenten kívüli pártnak, mint a Magyar Szövetség, azonban nincs semmi felkínálnivalója – a lojalitásán kívül. Ezt a dilemmát hogy oldaná fel? 

Az, hogy a kormánynak nincsenek a horizontján a kisebbségi kérdések, nem biztos, hogy egy állandó jelenség. A közéletben és a világunkban annyira gyorsan változnak a dolgok, hogy az is lehet, hogy néhány hónapon vagy éven belül ott lesznek. Nem látom, mi hozná ezt el, de kizárni nem tudjuk.

A barterezés pedig már a politikacsinálás művészete. De erre a kérdésre akkor tudnék válaszolni, ha mondjuk fél év múlva beszélgetünk egy konkrét ügy kapcsán, és megkérdezi, hogy egy adott döntés miért úgy született meg, ahogy megszületett, ebből mi volt a közösség haszna, és mi volt az ára.

Térjünk még kicsit vissza a magyar kormányhoz – és azokhoz a támogatásokhoz, amelyek ide érkeznek. Ezek a támogatások meghatározó fontosságúak azon intézményrendszer számára, mely a Magyar Szövetség körül van – s ez ebbe az irányba is feltételez valamiféle lojalitást.  

Szerintem stratégiai partnerséget feltételez. Persze, mivel a Magyar Szövetség a stratégiai partner, ezért ne szépítsük a dolgot, jellemzően a párt hátországához tartozó civil szféra részesült a támogatásokból.

De ha ezt tágabban értelmezzük, a vállalkozókra, az óvodákra kiterjesztve, akkor tulajdonképpen az egész felvidéki magyarság élvezi a nemzetpolitika eredményének gyümölcseit. És ezzel szerintem nincs is semmi baj, sőt. A másik oldalon, elég sok olyan szereplőt is látok, aki részesül támogatásból, de nem mondanám őt a mostani kormánypártok feltétlen hívének.

Például?

Akkor másképp mondom. Vannak olyan vállalkozók, akik bár támogatásban részesülnek, azt az alapdolgot sem teszik meg, hogy a weboldalukon magyarul tüntessék fel az információkat. Nem feltétlenül rezonál mindenki a magyarországi kormánypártokra a támogatottak közül.

Azért nehéz erről beszélni, mert nincs viszonyítási alapunk. Nem tudjuk – zárójelben teszem hozzá, én nem is feltétlenül szeretném látni –, hogy milyen lenne a támogatási rendszer, ha nem a mostani kormánypártok kormányoznának Magyarországon. Feltételezem, hogy túl nagy változás egyébként nem lenne, mert ugyanazok az emberek élnének itt, ugyanazok a vállalkozók működnének, maradna a civil szféra is. Ha fontosnak tartanák, hogy a határon túli magyarokat támogassák, akkor egy baloldali színezetű kormánynak is az adott felvidéki magyar párt lenne a stratégiai partnere.

A jelenlegi rendszert viszont a Fidesz-kormányok vezették be, ez működik, s ebből profitál a közösség.

De ez együtt jár egyfajta politikai befolyásépítéssel is. 

Nem feltétlenül gondolom így. Van erre példa?

Erdélyben és a Vajdaságban számtalan. De nálunk is van egy kizárólag a magyar kormány által finanszírozott médiacsalád. Amely ráadásul úgy alakult, hogy a pénz a magyar kormánytól felvidéki médiastratégiára érkezett, mégsem volt pályázható, senki más nem fért hozzá, csak az akkori MKP-hoz közeli médiacsalád.

Vannak szlovákiai támogatások is, itt van a Kisebbség Kulturális Alap. Ha valaki abból a támogatásból részesül, ugyanezen logika mentén az is feltételez valamiféle lojalitást?

A Kisebbségi Kulturális Alap támogatásai nem alanyi jogon érkeznek, hanem pályázhatók.

A lényeg, hogy szerintem nagyon jó dolog, hogy érkeznek támogatások Magyarországról, és hálásak lehetünk érte. Sőt, a szlovák állam is hálás lehet ezért a magyar államnak, hiszen az egy csomó olyan kötelezettséget átvállal a támogatáspolitikájával, amely egyébként adott esetben a szlovák állam feladata lenne, de valamiért nem teszi meg.

S nem gondolom, hogy a támogatási rendszer politikai klientúraépítés lenne. Inkább azt mondanám, hogy aki kellőképpen motivált, és elég szívós ahhoz, hogy megvalósítsa az ötleteit, teremt valamit a támogatások segítségével, azt követni fogják. S ha az embernek vannak eredményei és követői, nem baj, ha ezt esetleg politikai tőkére akarja váltani. Így azok lesznek politikusok, akiknek vannak eredményei, és követi is őket a közösség. Azt még tegyük hozzá, hogy a politikai funkcióban lévők civil támogatásokból való részesedését viszont nem helyeslem. Elegancia is van a világon.

Ez nem deformálja a társadalom organikus fejlődését?

Miért deformálná?

Mert helyzeti előnyöket teremt kiválasztottaknak.  

Én másban látom a deformációt. Létre kéne hozni ugyanis egy felvidéki közteherviselési modellt, hogy a civil szféra ne kényelmesedjen el. A támogatás ugyanis soknak tűnhet, de a szervezetek jelentős része olyan munkát végez, s olyan tervei vannak, hogy csak a töredékét tudja kihozni abból, amire támogatást kap.

S arra is van példa, hogy valaki belekényelmesedik a helyzetbe, mert jön a támogatás, és nem törekszik arra, hogy akár anyagi önerőből is teremtsen valamit – pedig a lehetősége meg is lenne rá.

El kell gondolkodnunk azon, mi lenne, ha egyik napról a másikra lekapcsolnák a támogatási rendszert. Hogy ebben az esetben mit csinálna az intézményrendszerünk, a civil szféra. Lenne-e annyi erő a felvidéki közösségben, a civilekben, a helyi emberekben, hogy hajlandók lennének a sajátjukból áldozni azokra a célokra, amire most Magyarországról, Szlovákiából vagy épp uniós forrásokból támogatást kapnak. Erről szólna a közteherviselési modell.

Az alma materemmel, a lévai gimnáziummal kapcsolatban 2021-ben, alapításának húszéves évfordulóján állt elő az az eset, hogy a fenntartó református egyház úgy döntött, eddig és ne tovább. Nincs elég jelentkező, nincs perspektívája az iskolának. Mi, a lévai véndiákok összeálltunk, és elindítottunk egy közadakozást – egy hétvége alatt akkora összeg jött össze felajánlás formájában, amivel egy teljes tanévet ki tudtunk volna finanszírozni.

Ez persze vis maior helyzet volt. De miért ne lehetne egy olyan alapot létrehozni, amely független a támogatáspolitikától, és ilyen helyzetekben fontos lenne? Mindenki feláldoz a sajátjából valamennyit, bedobja a közösbe, és ha ilyen esetek történnek, akkor nem Budapesten vagy Pozsonyban kopogtatnánk, hanem mi tartjuk fenn, és mi mentünk meg belőle számunkra fontos dolgokat.

Én tehát ott látom a támogatáspolitika hátrányait, hogy elveszítjük az önállóságunkat, az önfeláldozó képességünket. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy olyan rendszert hozzunk létre, hogy azok a szervezetek, melyek a Bethlen Gábor Alapból egy bizonyos összeg feletti támogatásban részesülnek, ennek az összegnek egy adott százalékát felajánlanák közös célokra, s ebből hoznánk létre egy alapot. Szóval ha valamiféle támogatáspolitikai reformban gondolkodunk, én ezeket a kérdéseket nyitnám meg.

Lépjünk tovább: Magyar Péter és Hadházy Ákos is beszélt arról nemrégiben, hogy a Fidesz módosíthatja a magyar választási rendszert, és határon túli választókörzeteket is létrehozna.

Erre viszont a kormány sajtóirodája azt válaszolta, hogy ostobaságokkal nem foglalkoznak.

Ilyen válasz már született néhány ügyben, aztán kiderült, hogy mégsem teljesen így van. 

Szerintem ezek a kérdések eldőltek akkor, mikor az alaptörvény és a választási törvény kapcsán lezajlottak a nagyobb viták. S akkor az volt a döntés, hogy a határon túli magyarok listára szavazhatnak, egyéni választókörzetük viszont nincs.

Sok vád érte a Fideszt, hogy behozza a pártpolitikát a határon túlra. S épp emiatt nem lettek egyéni választókörzetek. Így akkor az történne, hogy erdélyi magyar indulna erdélyi magyar ellen, felvidéki felvidéki ellen magyarországi pártok színeiben.

Olvassa el

Képtelenség vagy logikus lépés? A határon túliak közvetlen képviselő-választása nem lógna ki a fideszes nemzetpolitikából

Nem tűnik reálisnak, hogy határon túli ellenzéki politikus akarna bejutni a magyar parlamentbe. 

Ezt nem tudhatjuk.

De feltételezhetjük. 

Játsszunk el a gondolattal. Komáromban biztosan találnánk egy Magyar Péter-hívőt, akinek lenne ilyen ambíciója. Kérdés, hogy lenne-e hozzá magyar állampolgársága, mert Szlovákiában azért keveseknek van. Nálunk ez limitált széria.

Önnek viszont van, és akár be is tudna jutni a parlamentbe. 

Igen. Izgalmas közjogi kérdés lenne, de pont a korábban említettek miatt szerintem erről csak fikció szintjén beszélgethetünk.

A szlovák állampolgárságát visszaszerezte már?

Még nem.

És nem is fogja?

Muszáj lesz. Ahhoz, hogy párttag és párttisztviselő legyek, elegendő a szlovákiai lakcím, aminek egyébként nincs akadálya, nem függ az állampolgárságtól. Magyar állampolgárként egész nyugodtan  visszajelentkezhetnék arra a lévai lakcímre, ahonnan annak idején töröltek, vagy létesíthetek egyet, mondjuk, Komáromban. Ez egy nagyon egyszerű és gyors eljárás. S akkor már legális akadálya sem lenne annak, hogy induljak a pártelnöki székért.

A parlamenti választáson azonban nem indulhatna.

Azon valóban csak akkor indulhatok, ha van szlovák állampolgárságom, de ez majd csak három év múlva lesz aktuális.

Számomra nagyon fontos, hogy keresztül tudjam vinni a párton belüli reformelképzeléseimet – ezek nélkül nincs értelme, bárki is legyen az elnök. Ha mutatkozik hajlandóság ezekre a reformokra, akkor van értelme elindulnom. Ha nem, akkor köszönöm szépen, jól vagyok itt a hátországban, itt is tudok értékes és hasznos munkát folytatni. Sosem kellett a pártelnöki vagy más plecsni.

De ha arra tudnám használni ezt a tisztséget, hogy megvalósítsam a programomat, akkor érdemes vállalni az áldozatot, még úgy is, hogy visszaveszem a szlovák állampolgárságot. Ami egyébként – és ezt nem titkolom – még mindig egy elvi meghasonulás számomra.

Miért?

Mert alkotmányellenesen fosztottak meg a születésemmel szerzett jogomtól. Most már visszaszerezhetném, hiszen megfelelek az ötéves szabálynak, van annyi ideje lakcímem Magyarországon, hogy ha kérelmezném a szlovák állampolgárság visszaadását, visszakaphatnám – kivéve, ha kitalálnak valamit, mert Szlovákiában bármi megtörténhet. De jogi akadály elvileg nincs.

Az elvi álláspontom viszont maradt. S ebből csak akkor engednék, ha ebből a lehetőségből, amit a pártelnöki tisztség jelentene, többet tudok kihozni a közösség számára, mint a jelenlegi lehetőségeimből.

Miről szól az a pártreform, amihez köti az indulást?

Van itt egy olyan becsontosodott rendszer, szemléletmód, amihez szerintem hozzá kell nyúlni, s már rég meg kellett volna tenni. Sok minden idejétmúlttá vált. A helyi szervezetek jelentős része – tisztelet a kivételnek – sajnos már nem képes a helyi emberek megmozgatására. Korábban már elkezdődött egy önkéntes háló kiépítése, ezt be kéne fejezni.

A papíron létező tagság helyett dolgozó tagság kell. Többre megyünk ezer olyan emberrel, akik végigszántják a háztartásokat, és elviszik a párt üzenetét, mint 12 ezer papíron létező taggal. Nem azt mondom, hogy a jelenlegi tagjainkat le kell cserélni, a szimpátiát meg kell becsülni. De létrejöhetne a pártoló tagság és a dolgozó tagság párhuzamos intézménye – ez ugyanis működni tud.

Működik egyáltalán a kopogtató mozgósítás?

Szerintem működik – persze ha az ember bekopog, de nem tud mit mondani, akkor hiába kopogott be. Kell tehát hozzá egy kínálat is.

A 2016-os választások előtt Berényi Józsefék is próbálkoztak hasonlóval, a migránsellenes petícióra húzták fel az egészet. Nem jött be, az MKP nem jutott a parlamentbe. 

Komáromban most nulla, azaz nulla önkéntese volt a pártnak. Ez olyan, mintha bármelyik magyarországi pártnak Budapesten nem lenne önkéntese. Tegyük fel magunknak a kérdést: lehet így választást nyerni? Zajlik a munka, de az egészen biztos, hogy van még mit befejezni és tökéletesíteni.

A másik fontos dolog, hogy a párt mögé kéne végre valahára egy agytröszt. El kell végre engedni, hogy az elnökség azt hiszi magáról, mindent tud – legyen szó kreatív kérdésekről, politikai marketingről, szakmai kérdésekről. A politika, akárhogy nézzük is, egy szakma. S ha nincs olyan háttérintézmény vagy csapat, mely mérésekre alapozva tud tanácsot adni a döntéshozóknak, akkor szerintem nem lehet sikeresen csinálni ezt a játékot.

Erről megint csak sokan beszéltek, de senki sem csinálta meg. Persze nem olcsó mulatság – mérni költséges. De ha valamire érdemes forrásokat szánni, az épp ez. Nem lövöldözhetünk a sötétben. Mindenki buborékban él, sokan hiszik, hogy egy csomóan egyetértenek velük bizonyos kérdésekben, aztán a valóság egész mást mutat.

De számos dolgot kell megmérni, például a választások kapcsán is. Statisztikailag például lehet, hogy sokan élnek egy adott településen, és számítunk a szavazatukra, de valójában 30 százalékuk Ausztriában vagy Németországban dolgozik, és eszük ágában sincs hazajönni. Csodálkozunk, hogy nem mentek el szavazni – közben otthon sem voltak. Ha erről lenne egy pontosabb képünk, rengeteg mindent igazíthatnánk hozzá a személyi kérdésektől a kommunikációig – és megtudnánk, mik azok a témák amelyek mentén közelebb juthatunk a település választóihoz. De ez egy igényes hangyamunka – van három évünk rá, hogy megcsináljuk.

Ez eddig a támogatói rendszer megerősítése. Gondolkodik strukturális reformban is?

Említettem, hogy ha nem csapatként működünk, bezárhatjuk a boltot. Az elnökség jelentős részét én egy olyan kabinetrendszerben képzelem el, ahol az elnök jelöli meg azokat az alelnököket vagy elnökségi tagokat, akik egy bizonyos területért felelnek. Ezek olyan emberek, akikben az elnök megbízik, és tudja, hogy rájuk van szükség az adott területen. Ez a modell hasonlít a miniszterelnöki modellre. Az elnök nevezi ki őket, hiszen a végső felelősség a párt politikájáért épp őt terheli. Persze ezeknek az embereknek bizalmat is kell szavazni a kongresszuson, ez evidens.

Az elnökség másik „kamarája” pedig olyanokból állna, akik egy adott régióért felelnek. Ha felosztjuk a Felvidéket nyolc egyenlő részre, egy elnökségi tag, aki az adott „választókörzetet” vezeti, nagyjából 50 ezer fős közösségért felel. Az a dolga, hogy rendben tartsa a tagságot, működjön az önkéntes háló – és a parlamenti választáson ő nem megy az ország másik felére plakátolni és kampányolni, hanem helyben dolgozik. És más sem jön a területére, így megelőzzük az egészségtelen versenyeket.

Összességében tehát világos feladatköröket akarok adni az elnökségnek. Hogy ne olyan legyen, mint eddig, mikor összejött 16-18 ember, akik nem feleltek semmiért, de mindenről tárgyaltak. Egy feladatorientált elnökségben az ülésen mindenki beszámol a saját területe eredményeiről, az ütemtervről, és elmondja, mit és mennyit teljesített.

Ebben a modellben viszont az elnöknek szokatlanul erős jogkörei vannak. Nem lesz fejnehéz ettől a párt?

Ha működik a rendszer, és az emberek hisznek benne, a játékszabályok pedig világosak és követhetőek, akkor nem látok ebben problémát.

Ez viszont az alulról építkezéstől fosztja meg a pártot. 

Nem, ugyanis a régióért felelős embereket a régióban választják meg, nem az elnök választja ki. A régiók mondják meg, ki a legalkalmasabb ember, aki képviselni tudja őket. Viszont az elnökségnek fenn kell tartani a jogot, hogy ha látjuk, hogy nem működik a dolog, az illető vesztett a népszerűségéből, vagy nem végzi el a feladatát, akkor bele tudjunk nyúlni a rendszerbe.

Szeretném végre meghonosítani azt a politikai kultúrát, ahol nem személynek adunk biankó csekket és bizalmat, hanem programoknak és elképzeléseknek – ami számon kérhető, és megállapítható, mi valósult meg belőle. Nem azt akarom, hogy a személyemmel szimpatizáljanak a pártban, hanem azzal, amit kínálok. S ha nem kérnek belőle, én még mindig mondhatom, hogy maradok a Szövetség a Közös Célokért, az Esterházy Akadémia, és más intézmények élén – nem találkozott az elképzelésünk, ez így tiszta.

Apropó, az ön által vezetett intézmények: ha pártelnök lenne, vezetné őket tovább?

Természetesen átadnám őket. Ezt már akkor megígértem, mikor 2021 őszén a platformelnöki posztért meccseltünk Berényi Jóskával. Minden intézmény élére meg kell találni a megfelelő embert, aki továbbviszi. A pártelnöki munka olyan szolgálat, ami mellé más nem fér bele.

Ugyanakkor ezt az intézményrendszert én egy fontos pillérnek szánom a párt segítésében. Megbízom benne, az ott dolgozó emberekben, és sok munkám van benne. Ha egy új edző jön egy csapat élére, akkor nem baj, ha hozza magával azokat a játékosokat, akiket a korábbi pályafutása alatt megismert, dolgozott velük, megbízik bennük.

Zárásként térjünk még vissza egy kicsit a kommunikációhoz. Nem titok, hogy a Piros 7es portál, amely folyamatosan támadja a Magyar Szövetség egyes politikusait, közel áll az intézményrendszerhez, amit vezet. Mennyire volt a portál tevékenysége köthető az ön politikai helyezkedéséhez, mennyire volt hasznos a tevékenysége a párton belüli konfliktusok szempontjából?

Szerintem az ok-okozati összefüggéseket nem érdemes felcserélni. A párt tisztségviselői kellő muníciót szolgáltattak ahhoz, hogy a sajtó – mindenki a maga vérmérséklete szerint – rámutasson, hogy nem teljesen kóser, ami ott történik. Szerintem a Piros 7es tevékenysége messze nem volt öncélú.

A portál tevékenységéről Kapusník Csaba vezető szerkesztőt vagy a szerkesztőség tagjait érdemes kérdezni. Én csak annyit tudok mondani, hogy egyetértek azzal, hogy ez a műfaj elindult: kellett egy szókimondó, szarkasztikus, görbe tükröt állító jelenség, egy ilyen közvetlenül kommunikáló portál.

Ez a világban nagyon sok helyen jelen van, a műfaj valószínűleg az óceánon túlról jött, de a magyar és a szlovák közéletben is megfigyelhető. Az, hogy ezt hogyan csinálják azok, akik ezt a műfajt művelik, adott esetben mennyire kíméletesek a sajátjaikkal szemben, már az ő felelősségük.

Mennyire látja követendőnek ezt a kommunikációs irányt?

Személyesen biztos nem, most sem úgy kommunikálok. Az viszont biztos, hogy szükséges lenne, ha a vezető politikusok és döntéshozók közt sem az egymásra mutogató, egymást célzó verseny lenne a domináns. Ez vonatkozik a sajtóra is. Az én elképzelésem az, hogy mindenkinek megvan a helye és szerepe a nap alatt, és akkor működnek a dolgok, ha egymást kiegészítve, egymással együttműködve tudnak egy ügyért küzdeni.

A konzervatív oldalon máshoz jut el a Ma7, a Felvidék.ma és máshoz a Piros 7es. Ez a helyzet a liberális térfélen is az Új Szóval, adott esetben a Napunkkal. S bár a kettőt nem tudjuk közösen működtetni a nagy felvidéki egészben, fontos cél lenne, hogy megadjuk egymásnak az elemi tiszteletet.

Én abban hiszek, amit Esterházy János vallott keresztény, szociális, konzervatív politikusként. Ő az egész felvidéki magyarságra úgy tekintett, mint egy nagy családra. Melyben nem kell, hogy szeressük egymást, de tudatosítanunk kell, hogy együvé tartozunk.