Hogyan vészelték át száz éve a hőséget? Sör helyett inkább borral, a divatos napozás egyeseknél inkább erotikus társasjátéknak tűnt
A hosszabb-rövidebb ideig tartó hőhullámok minden korszakban megviselték az embereket. Belelapoztunk a két világháború közötti sajtóba, hogy megtudjuk, akkoriban hogyan próbálták meg átvészelni a kánikula napjait, mi is számított hőségnek, illetve hogy milyen megítélés alá esett a korszakban divatossá váló napozás.
- Komárom és környéke a Napunk fókuszában. A szlovákiai magyarok történeteiről és problémáiról írunk, egyenesen a régiókból. Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.
Az egyre hosszabbra nyúló hőséget manapság a klimatizált otthonok, munkahelyek és közlekedési eszközök, illetve a tengerparti és magashegyi nyaralások teszik elviselhetővé. Száz évvel ezelőtt viszont még nem léteztek a ma ismert klímaberendezések, a külföldi nyaralások pedig legfeljebb egy nagyon szűk réteg kiváltságának számítottak. A hőség enyhítésére a strandok és uszodák nyújtottak csak lehetőséget, már ha voltak ilyenek.
Elöljáróban érdemes tisztázni, hogy a századelőn is jelen lévő hőhullámok egyáltalán nem cáfolják a globális felmelegedés tényét. Utóbbi térségünkben egyre szélsőségesebb időjárással, illetve egyre hosszabb hőhullámok formájában érzékelhető. A New York Times 2018-as grafikáján bárki leellenőrizheti, hogy míg 1960-ban Komáromban még csak 4 napon haladta meg a hőmérséklet a 32 Celsius-fokot, 2018-ra ez már átlagosan 10 napra ugrott fel.
50 fokos hőség? Napon mérték
A Prágai Magyar Hírlapot, a Komáromi Lapokat vagy épp a Kassai Ujságot lapozgatva az a benyomása lehet a mai olvasónak, hogy a mostanság nem ritkán 35 Celsius-fok fölé kúszó hőmérséklet nem is olyan sok, hiszen a két világháború közötti időszakban látszólag még ennél is nagyobb hőségről cikkeztek a csehszlovákiai magyar lapok. 1928 júliusában Bécsben például állítólag 50 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, de Varsóban is 58–60 fokos extrém hőséget kellett elviselniük a helyieknek.
A legtöbb hasonlóan hihetetlen korabeli tudósítást annak köszönhetjük, hogy sokszor a napon mért hőmérsékletet publikálták a lapok. De nem csak emiatt nehéz pontos képet kapnunk arról, milyen hőség uralkodott egy-egy múlt századi nyáron. Előfordult olyan is, hogy az árnyékban mért napi maximumok is jócskán meghaladták a máig számon tartott országos maximumokat: egy összeállítás szerint 1938 augusztusában Szegeden 42 fok volt árnyékban, viszont Magyarországon az abszolút országos melegrekordnak számító 41,9 fokot csak 2007-ben mértek. Úgy tűnik, hogy annak idején talán nem mindig a hivatalos adatokat hozták le.
Strandoltak, ha épp volt hol
Ha arról nem is kaphatunk pontos képet, hogy mekkora hőség uralkodott térségünkben száz évvel ezelőtt, arról már pontosabb információkkal szolgál a korabeli sajtó, hogy milyen módon próbálták átvészelni az emberek. Természetesen a különböző strandokon vagy uszodákban. Igaz, leginkább a városiak, hiszen a mezőgazdaságból élő falusiaknak az aratás körüli teendők mellett nem sok ideje maradt a szórakozásra.
1921 augusztusában a Komáromi Lapok publicistája a komáromi kánikulán merengett, jelezve, hogy ez nem a kedvenc témája, „mert még ebben is érezzük a szűk, kisvárosi kereteket”. Fájlalta, hogy nem írhatja a komáromi kánikuláról például azt, „amit a pestiről, hogy az aszfalt besüpped a lábunk alatt, mert itt nincs aszfalt”. Szerencsére jót is talált a hőségben. „Komárom a forróság hatása alatt fölfedezte, hogy ő egy fürdőváros, hogy köröskörül víztől van körülvéve” – írta a Faun néven publikáló szerző.
A helyzetleírás szerint a kánikula idején a város összes fürdőhelye a sportteleptől kezdve a strandfürdőig „zsúfolásig volt fürdőzőkkel”, a komáromi strand pedig ekkoriban állítólag vetekedett a siófokival. 1921 nyarán a városban a legkeresettebb cikkek közé „a sör, a szóda- és közönséges víz, a fröccs, a fagylalt és a jég” tartozott.
A szerző a hőséggel kapcsolatos panaszait is az utókorra hagyta: irigykedve tekintett a nőkre, akik „a legkönnyebb ruhát viselhetik, rövid ujjakkal, kivágott nyakkal”, ezzel szemben a férfiaknak „micsoda kínszenvedés magas gallérban, nyakkendővel kabátban, mellényben járni”.
„Ha a strandon még jobban dekoltálva együtt lubicskolhatnak a nőkkel, miért nem szabad a mellény és kabát nélküli járás is a Nádor utcán és miért nem lehet elteniszezni vagy futballozni fürdőruhában?” – tette fel a nyár kérdését a szerző.
Komáromnál maradva, a helyi lap számos alkalommal foglalkozott a kánikulával járó egyéb problémákkal, például 1933-ban arról az „általános panaszról” számolt be, hogy a komáromi utcákat „csak igen takarékosan öntözik” az öntözőkocsik. „Pedig víz van elég a Dunában, amellyel locsolni és portól mentesíteni lehetne utcáinkat.”
Szintén ekkor merült fel, hogy Komárom jobb strandot érdemelne a meglévőnél: „a dunaszerdahelyieknek bár nincs Dunájuk, de van egy nagyszerű kis strandjuk, kellemes medencével, jó vízzel, kabinokkal és teniszpályával”.
Úgy tűnik, hogy a forró nyarak alkalmával rendre kiderült, hogy más városok sem rendelkeztek elegendő fürdőhellyel, 1932-ben Kassáról is azt panaszolták, hogy a „jobbnál-jobb strandokkal bíró kisebb városokkal szemben” Kassának nincs egy megfelelő, modern strandfürdője.
Sör helyett inkább bort
A korabeli lapok számos jó tanáccsal is szolgáltak a kánikula átvészelésére, vagy épp a helyesnek vélt napozási szokásokra vonatkozóan. A Kassai Ujság Keveset együnk, keveset igyunk és keveset sportoljunk – Csak úszni, autózni és tenniszezni szabad című cikkében mai szemmel meglehetősen különös tanácsokkal szolgáltak. Például arra bíztattak, hogy kánikula idején ne igyunk túl sokat, de túl keveset sem. „Különösen a vízre vonatkozik ez a szabály”, mivel „a túl sok víz növeli a vérnyomást és a szívet erős működésre kényszeríti”, a kevés víz viszont „bágyadtságot s rosszullétet” okoz.
A jelenleg uralkodó felfogással szemben az alkoholfogyasztás sem számított teljesen kerülendőnek. „Hideg sört csak keveset igyunk, helyette inkább bort ásványvizekkel” – szólt a tanács, mely szerint „az alkohol ideig-óráig hűsít, mert megakadályozza a testet abban, hogy a meleget felvegye, később azonban súlyos vérkeringési és szívműködési zavarokat okoz”.
Étkezés terén már inkább a mai sztenderdeknek megfelelő tanácsokat kaphattak az olvasók: mellőzni kell a nehéz ételeket és a húst, helyettük salátákat és zöldségféléket kell fogyasztani.
Gyógymód vagy erotikus társasjáték
A napozást általában élettanilag pozitív jelenségként prezentálták a szemlézett lapok, figyelmeztetve, hogy a túlzásba vitt napfürdőzés napszúrást, leégést okozhat. A Kassai Ujságnak ugyanakkor meglehetősen elítélőleg nyilatkozott a strandokon való napozásról Bucsányi Gyula orvos, természetgyógyász. A napfürdőzés mint természetes gyógymód nyitrai születésű, Budapesten élő népszerűsítője úgy látta, hogy „a strandfürdő egyáltalán nem felel meg a természetes gyógymód céljainak és a napkúra ilyen formája, ha nem is árt, de nem is használ”.
A szaktekintély úgy látta, a napfürdőzés csak akkor tudja kifejteni hatását, ha rendszeresen, orvosi előírásra történik, „ehhez nem elég az, hogy az illető kifekszik a napra és ott órák hosszat sütteti magát, ahogyan neki jólesik”.
„A strandfürdő mai formájában nem természetes gyógymód, hanem erotikus társasjáték. Ezt nem azért mondom, mert sokalnám a strandon divatos meztelenséget, sőt ellenkezőleg” – nyilatkozta Bucsányi. Úgy látta ugyanis, hogy a strandolók „éppen azokat a testrészeket fedik el ruhával, ahol a napfénynek gyógyhatása lehetne, így főképpen a mellet”.
Ezért külön gyógytelepek létesítését ajánlotta a városok figyelmébe, ahol elkülönülve napfürdőzhetnének a nők és a férfiak, nem pedig „a városiak betegesen kifejlett erotikus ösztönéről” szólna a napozás.
