A partnerem a munkáját és a hobbijait helyezi előtérbe, velem és a lányunkkal alig foglalkozik. Túlságosan sokat akarok?

Egy kapcsolati problémával fordulok önökhöz. Úgy tűnik azonban, hogy nem csak egy van, hanem egy rakás. 

Tíz éve vagyunk együtt a párommal és van egy hároméves gyerekünk. A gyerek születése előtt nem voltak semmilyen komolyabb kapcsolati problémáink. Mindketten dolgoztunk és hasonlóan kerestünk. Azzal a különbséggel, hogy én teljes munkaidőben dolgoztam, ő pedig csak napi néhány órát dolgozott. Így sok ideje volt a hobbijaira.

Amikor teherbe estem, úgy döntött, hogy munkát vált, többet fog dolgozni és így többet is keresni. Emellett pedig azt is eldöntötte, hogy elkezdi az egyetemet. Én azonban egy idő után visszatértem részmunkaidőben dolgozni. Egy napunk a következőképpen néz ki: a párom hajnali 4-kor kel, elmegy futni vagy edzeni. 5-től 9-ig tanul. 9-től 18:30-ig munkában van. 18:30-tól 20:00-ig együtt vagyunk. 20:00-kor elaltatja a gyereket, aztán 20:30-tól 22:00-ig kettesben vagyunk.

Én 6-kor kelek a gyerekkel, megreggelizünk, játszunk, beszélgetünk. 9:00-tól 15:00-ig óvodában van, én pedig dolgozok. Aztán 15:00-tól 18:30-ig megint együtt vagyunk, aztán csatlakozik hozzánk a partnerem is. 20:00-tól 20:30-ig van időm magamra, aztán vele vagyok. 

Ez nem tűnik szörnyűnek. Objektíven el lehetne mondani, hogy az életünk szuper. A partnerem nem néz pornót, nem játszik számítógépes játékokat és nem is szerencsejátékozik. A szexuális életünk rendben van – nem extra gyakori, de jó. Anyagilag be vagyunk biztosítva és az egészségünkkel sincs probléma.

Nekem azonban valami még mindig hiányzik és emiatt ideges vagyok. Az az érzésem, hogy a páromnak nincs semmilyen kapcsolata a gyerekkel. A gyerek pedig emiatt nem is tiszteli. Emiatt pedig bűntudatom van, hogy rosszul neveltem, de rám hallgat. Túl sokat várok el? Szeretném, ha legalább egy könyvet elolvasna a nevelésről és a kommunikációról, de ha van ideje, akkor inkább egy tankönyvet vagy sci-fit olvas. Ezért (nemcsak ezért) úgy érzem, hogy saját magát helyezi előtérbe, mi pedig a háttérbe szorulunk, a tanulás, a pénz és a sport mögé. Csak nehezen tudok érvelni, mert aztán kiforgatja a szavaimat és azzal vádol, hogy megtiltom neki az edzést, hogy nem akarom, hogy egészséges legyen és hasonlók.  

Muszáj azonban minden nap edzenie? Amikor elfogynak az érvei, akkor elkezdi előhúzni a pénzügyi dolgokat – hogy én semmit sem csinálok és így tovább. Közben pedig együtt hoztuk meg azt a döntést, hogy a gyerek csak hat órát lesz az óvodában. Ő teljesen az óvoda ellen volt, nem akarta, hogy a gyereket beírassuk. Azt viszont szeretné, hogy fizetést kapjak. Igen, sokat keres, mert nagyon érti a szakmáját – talán tízszer többet, mint én, de én sosem fogok annyit keresni, még akkor sem, ha reggeltől estig dolgoznék, mert olyan munkám van, amilyen és ő ezt tudja.

Egyszerűen rosszul érzem magam. Nem tudom, mit tegyek. Az egész a párom szüleinek kapcsolatát juttatja eszembe, ami elszomorít. Úgy tűnik nekem, hogy a mi kapcsolatunk is erre a sorsra jut. A párterápiát egyébként többször is felhoztam, de ő hallani sem akar róla. 

A párom anyja nem dolgozott, gyereket nevelt, főzött és takarított. Emiatt nem volt sok pénzük, az apjának külföldre kellett kijárnia dolgozni. A páromat ez zavarta. Az anyukájának még alapiskolai végzettsége sincs, a szabadidejében a mobilján játszik és tévét néz. Egy kicsit úgy tűnik nekem, mintha a párom tőlem is ezt várná el. Emellett viszont azért választott engem, mert imponált neki, hogy vannak hobbijaim, lehet velem beszélgetni, szeretem a könyveket, tanult és intelligens vagyok. 

A párom apja már nyugdíjas és szinte egész álló nap a tévé előtt ül. Csak akkor áll fel, amikor a felesége enni hívja. Az ételnek megfelelő hőmérsékletűnek kell lennie, hogy azonnal megehesse és mehessen vissza a tévé elé. Morog és szitkozódik mindenre, ami megzavarja ot a tévénézésben. Az emberekkel egyáltalán nem tud beszélni, a gyerekeivel nincs semmilyen kapcsolata. 

Attól félek, hogy mi is erre a sorsa jutunk. Vagyis, hogy a párom a hobbijainak fog élni, tőlem pedig elvárja majd, hogy kiszolgáljam. Ez azonban nekem nem elég egy kapcsolatban. Túldramatizálom a dolgot?

Karolína, 33 éves

Válaszol Lenka Pavuková Rušarová pszichológus

Kedves Karolína!

Nem gondolom, hogy túldramatizálja a dolgot. A levele hossza is arról tanúskodik, hogy mennyire fontos önnek, hogy a helyzet jobbra forduljon. Lehet, hogy inkább azt mondanám, hogy a túlzás helyett inkább túlzottan fél – előrevetíti a félelmeit, attól fél, hogy a kapcsolata arra a sorsra jut, mint a partnere szüleié. És lehet, hogy emiatt a félelem miatt reagál ennyire intenzíven és aggódva.

Ha jól értem, akkor ez a helyzet a közös egyezményük következménye a feladatok elosztásáról és az ambíciókról, amit még a terhessége alatt kötöttek meg. És úgy tűnik, hogy ezt az állapotot csak a férje precíz időbeosztásával lehet fenntartani. Ennek azonban megvan a maga ára – a családi és a magánéletük a minimálisra csökkent.

Ön nem érzi úgy, hogy prioritás lenne és sajnálja, hogy a lányának kevésbé erős a kapcsolata az apjával. Tud valamit arról, mit érez a férje? Hogy megfelel-e neki ez az adott helyzet és helyesnek találja, hogy megszabadul a családi kötelezettségektől vagy őt is az a dilemma aggasztja, hogyan éljen ebben a szigorú időbeosztásban és szakítson időt mindenre, ami fontos. Ez egy fontos különbség lesz.

Amikor a partnerével beszél, gondoljon arra, hogy ezek a beszélgetések nem zárulnak le egyik napról a másikra. Itt nem arról van szó, hogy érvek segítségével megnyerje a vitát. Önök ketten állítják fel a saját családi szabályaikat és értékeiket, amelyek eltérőek a szülőkétől. Ezt pedig csak a férjével együttműködve teheti meg, nem pedig versenyezve. Az pedig néha évekbe is beletelik, míg a házastársak túljutnak az örökölt sztereotípiákon.

Próbálja meg a férjének ismételten és támadó hangnem nélkül elmondani, hogy hiányzik önnek és hogy szeretné, ha több időt töltenének együtt, hogy ez a szigorú félórás időbeosztás az ön számára nem fenntartható. Keressenek együtt lehetőségeket arra, hogyan találjanak teret a közös időtöltésre, és a lényeg az, hogy gondolkozzanak el rajta, hogy nem lenne-e érdemes három év után átértékelni a munka-, a nevelés, a háztartás és az egyetemi tanulmányok elosztásáról szóló döntésüket. Egy dolog eltervezni és elképzelni valamit, de más dolog a gyakorlat.

Próbáljon meg anélkül beszélni erről, hogy javasolná neki, miről mondjon le, vagy hogy milyen gyakran sportoljon – senki sem reagál jól akkor, ha valami olyat vesznek el tőle, ami fontos neki.

És még egy utolsó megjegyzés: úgy gondolom, hogy a pénz és a jövedelem kérdése a veszekedéseikben csak egy hatalmi eszköz, érv az elhallgattatásra. Ne hagyja elterelni a témát a pénzzel és tartsa magát a lényeghez, tehát ahhoz, hogyan tartsák meg az egyensúlyt egy olyan helyzetben, amikor minden fontossal nem lehet egyszerre foglalkozni.

Sok türelmet kívánok önnek.

Filip Orsolya fordítása