A szlovák média orbanizálódása? Ami most zajlik, az kicsit más, mint Magyarországon
Szlovákiában eltérő a sajtó struktúrája és kultúrája, mint Magyarországon, ráadásul más korban is élünk, mint 2010-ben, amikor Orbán Viktor nekilátott a média átalakításának Magyarországon.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Vasárnap egy furcsa, és még a szlovák médiához képest is szokatlan jelenet játszódott le a legnagyobb szlovák kereskedelmi televízió, a Markíza stúdiójában. Az ország legnézettebb vitaműsora, a Na telo (Testre szabva) műsorvezetője, Michal Kovačič a műsor végén bejelentette: az ország televízióiban jelenleg a sajtó orbanizálódásával kapcsolatos harc zajlik a háttérben.
Kovačič élő adásban mondta el, hogy a Markíza híradójának nemcsak a politikusokkal, de a televízió vezetőségével is meg kell küzdenie. S most a legnézettebb és legidézettebb vitaműsorra is sor került, melyet bár bojkottálnak a kormánypárti politikusok, nélkülük is kiváló eredményeket ér el. A televízió vezetősége azonban ahelyett, hogy támogatná a műsort, levette róla a kezét – paradox módon azon a héten, mikor a Na telo Újságírói Díjat kapott.
Michal Kovačič az elmúlt hónapok médiában történő eseményeit „orbanizálódásnak” nevezi. Nincs azonban teljesen igaza, ami ma a szlovák sajtó és a politika kapcsolatában történik, az egy kicsit más, mint ami az elmúlt 14 évben Magyarországon történt. A motiváció és az eredmény ugyanaz lehet – a média leuralása -, a módszerek és eszközök azonban eltérnek. Nem véletlenül: Szlovákia nagyon sok tekintetben más, mint Magyarország, eltérő a sajtó struktúrája és kultúrája, ráadásul más korban is élünk, mint 2010-ben, mikor Orbán Viktor nekilátott a sajtó átalakításának Magyarországon.
A magyar miniszterelnöknek ráadásul összehasonlíthatatlanul több eszköz, pénz, humán- és szellemi erőforrás állt rendelkezésére ehhez, mint a szlovák koalíciós politikusoknak, és végeredményben a cél is más volt.
Magyarország: uralom és propaganda
Orbán Viktor kapcsolata a magyar sajtóval mindig rendkívül ellentmondásos volt. „A média nagyon veszélyes dolog, a világ talán legveszélyesebb dolga. Leemeli rólad az arcodat” – mondta egy interjújában, még a ’90-es években. Nem véletlenül, hiszen saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen az, ha nem uralja a sajtót, hanem szabad utat hagy az újságíróknak és szerkesztőségeknek.
Orbánt a rendszerváltás idején és a ’90-es évek legelején imádta a sajtó, hiszen friss volt, vagány és karakteres, ráadásul szeretett a nyilvánosság felé politizálni – élt a média adta lehetőségekkel. Az 1994-es választások előtt azonban egyre-másra pattantak ki a Fidesz ügyei, például az elhíresült székházügy – Orbán pedig hirtelen megtapasztalta azt is, milyen, ha a sajtó kőkeményen előveszi őt. A választások hatalmas vereséggel végződtek a Fidesz számára.
A pártelnök a kudarcot a sajtónak tudta be. S felismerte, hogy saját gazdasági és kulturális tőke, valamint média nélkül a hatalom megszerzése nem fog menni – a hatalomba nem lehet csak a nyilvánosság hátán beszörfözni, pláne nem úgy, hogy az egyik legfontosabb arculati elemét, a tisztaságot vesztette el a párt. Így saját sajtóportfóliót kezdett el építeni a ’90-es évek második felében, egy rendkívül turbulens, érdekvezérelt környezetben – ezzel nem volt egyedül, hiszen más pártok is hasonló eszközökkel dolgoztak.
Valahol itt keresendő a rendszerváltás utáni magyar sajtó polarizáltságának gyökere, ami 1998 után, a Fidesz hatalomra kerülésének idején csak növekedett. S bár Orbánék már akkor sok pénzt áldoztak arra, hogy felfuttassák saját portfóliójukat, a meccset egálra sem tudták kihozni: a 2002-es választást nagy meglepetésre elvesztették, és ellenzékben maradtak nyolc évig.
A Fidesz azonban úgy értékelte: az út jó, csak a belefektetett energia volt kevés, a győzelem kulcsát pedig abban látták, hogy le kell gyűrni a médiaellenszelet, méghozzá saját médiával. Bár a 2006-os választást is elvesztette a Fidesz, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését Orbán már egy rendkívül erős Magyar Nemzettel és a Hír TV-vel felfegyverkezve tudta tematizálni. S miután visszakerült a nyeregbe, nem állt le: 2010-ben, mikor a Fidesz kétharmaddal nyert, már kész volt a terv a közmédia leuralására, az új médiatörvényre – s a tervek megvalósításához rendelkezésére állt elegendő emberanyag, szellemi holdudvar, és a győzelem után már az államkassza is.
A sajtónyilvánosság átformálására indított terv az akkori sajtóviszonyokra szabott, precíz és pontos volt. Ráadásul évek alatt, több fázisban valósult meg. Célja pedig egy átfogó propagandahálózat létrehozása volt, állami pénzekkel felturbózva
- A második Orbán-kormány szinte legelső lépése a médiatörvények megváltoztatása volt 2010 nyarán. Megszüntették az Országos Rádió és Televízió Testületet (ORTT), helyette pedig 2010 őszére felállt a Médiatanács, kizárólag Fidesz-közeli tagokból.
- Ezzel együtt megkezdődött a közmédia átalakítása is. Ez nem csak a személycserékben, látványos kirúgásokban nyilvánult meg: teljesen megváltoztatták a közmédia struktúráját, a Magyar Távirati Iroda beolvasztásával pedig állami hírmonopóliumra tettek szert. A közszolgálati műsorszolgáltatókat 2014-re vonták össze teljesen, és gyakorlatilag szétválaszthatatlanul.
- A reklámtörvénnyel a kereskedelmi média leuralását is elkezdték. A külföldi befektetők jó része fokozatosan kivonult az országból, beleértve a finn Sanomát, vagy épp a Ringiert és az Axel Springert. Helyüket kormányközeli befektetők vették át, a Fidesz médiaportfóliója pedig fokozatosan hatalmasra duzzadt – fenntartását állami hirdetésekből biztosították.
- Kormányközeli kézbe kerültek a piac meghatározó szereplői is, például a TV2, valamint az akkoriban legolvasottabb hírportál, az Origo – mindkettőt explicit propaganda-üzemmódba állították át.
- 2016-ban bezáratták a legnagyobb nyomtatott politikai napilapot, a Népszabadságot – ezzel párhuzamosan pedig kormányközelbe került a lap kiadója, a Mediaworks is, beleértve teljes megyei portfólióját. A megyei lapok felvásárlása tovább folytatódott, s rövid időn belül a régiós piacon is totális dominanciát szereztek a kormányközeli körök.
- A média minden szegmensére odafigyeltek: a szórásból nem maradt ki a rádiós piac és a bulvár leuralása, valamint a határon túli magyar sajtó finanszírozása sem.
- A kereskedelmi portfólió egyesítésére létrehozták a KESMÁ-t, mely a médiapiac jelentős részét uralja.
S végül, de nem utolsósorban közvetett kontroll alá vették az ellenzékinek számító média egy részét is. A legrégebbi magyar magántelevízió, az ATV a kormánytól függő Németh Sándor, a Hit Gyülekezetének alapítója tulajdonában van. A Népszava és az Inforádió csak jelentős állami hirdetési pénzekből tud fennmaradni. S végül itt a legnagyobb magyar hírportál, az Index – melyet a hatalom átvett ugyan, de nem állította át propaganda-üzemmódra, hogy megtartsa hitelességét az olvasók felé. Tartalma ugyanakkor kontrollált, és a kormány gyakran használja PR-javításra, vagy épp bizonyos ellenzék ellen irányuló ügyek tematizálására.
A Fidesz arra is figyelt, hogy haladjon a korral: a közösségi média elterjedésével ugyanis megváltoztak a médiafogyasztási szokások. A portfólió karbantartása nehézkes ugyan, de működik: a nem optimálisan működő projekteket lenyesegetik, így ért véget például az Echo TV, vagy a Pesti TV, s így vonták ki a források egy részét a határon túli sajtóból is, elsősorban Erdélyből.
A kormány ezzel párhuzamosan repült rá a közösségi médiára. A kezdő, és már befutott influenszerek megvásárlásának projektje kudarcot vallott, hiszen a többségében apolitikus fiatalok igyekeztek távol maradni a közélettől. A Fidesz azonban nem adta fel: kiépült a saját influenszerek felfuttatásával foglalkozó, óriási pénzeket elhirdető Megafon központ, hogy az orbáni média a szabadnak számító, nehezen kontrollálható közösségi médiás térben is dominanciára tegyen szert.
A független sajtó ugyanakkor továbbra is él és túlél az országban – bár a fenyegetettség és a támadások folyamatosak. A szuverenitási törvény megalkotásával ez a fenyegetettség tovább nőtt, de a független szerkesztőségek továbbra is igyekeznek innovatívak maradni, és utat találni a fennmaradáshoz, elsősorban az online térben. A reklámpiac és az állami hirdetési piac feletti uralom nem teszi egyszerűvé a dolgukat, így nagy részük fizetős modellekkel próbálkozik.
14 év orbáni kormányzás után azonban kirajzolódik a nagy kép: a sajtó orbanizálódása egy nagyon hosszú, átgondolt, az erőfölény kihasználására építő folyamat, mely a propaganda felerősítésére és az ellenfelek ellehetetlenítésére szolgál a nyilvánosság minden szintjén – állami pénzből fenntartva, a szabályokat és törvényeket pártérdekhez igazítva.
Szlovákia: megfélemlítés és öncenzúra
A fentiek fényében érdekes megvizsgálni, Szlovákiában valóban orbáni recept alapján történik-e a sajtóközeg átalakítása. S bár a szándék valószínűleg ugyanaz, a folyamat és a cél egyelőre eltér a magyar úttól.
Robert Ficónak hasonlóan sok konfliktusa volt a sajtóval, mint Orbán Viktornak – ám saját sajtóportfólió sosem állt igazán rendelkezésére. Ennek több oka is van: Ficóban sosem érlelődött ki a sajtó leuralása iránti szándék annyira, mint Orbánban, ráadásul ehhez nem állt a rendelkezésére sem kétharmados politikai többség a parlamentben, sem elég tőke vagy humán erőforrás. S nem utolsósorban: a szlovák médiapiac hagyományai és struktúrája is jelentősen más, mint Magyarországon.
Szlovákiában például még mindig jelentős a külföldi befektetők aránya, s bár a turbulens ’90-es években még sokkal jelentősebb volt a pártokhoz közel álló média jelenléte, ez a hagyomány nem tudott igazán elmélyülni az országban. A pártfüggetlen sajtónak elsősorban a mečiari éra utolsó éveiben sikerült erényt és arculatot kovácsolnia az integritásából.
Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a sajtó teljes mértékben politikától függetlenül működött az országban. De a politikai befolyás nem volt olyan látványos, mint Magyarországon, és egyetlen pártnak sem sikerült akkora sajtóportfóliót építenie, mint a Fidesznek – még Pavol Ruskónak, a Markíza egykori vezérigazgatójának sem, aki talán a legközelebb állt ehhez a 2000-es években.
Más volt a percepciója annak, ha egy újságíróról kiderült, hogy szoros kapcsolatot ápol egy politikussal: Vanda Vavrovának, a Pravda egykori újságírójának 2011-ben például komoly gondot okozott, hogy kiderült, Robert Kaliňákkal kifejezetten közel állnak egymáshoz. A sajtó emellett rendszeresen tematizálta az egyes sajtótermékek tulajdonosi hátterét, és felhívta a figyelmet a visszásságokra. A politikai pártoknak, így a Smernek tehát folyamatosan küzdenie kellett a sajtó kemény kérdéseivel és feltáró munkájával.
Robert Fico tehát folyamatos harcban állt az őt kritizáló sajtóval – mígnem kiderült számára, hogy a frontális harc nem éri meg neki. A 2020-as választási vereség után paradigmát váltott tehát – de ez egészen más alapokon nyugodott, mint az orbáni paradigmaváltás az 1990-es években. Sokkal kevésbé volt stratégiai a terv, és nem a leuralás volt a központi eleme, inkább a pandémia idején megváltozó társadalmi hangulat kiaknázásán alapult.
- Fico a lehető legnagyobb mértékben függetlenedni akart a független, szakmai és etikai korlátok között dolgozó sajtótól. Igyekezett velük minél gyakrabban konfrontálódni, a kritikus kérdésekre nem válaszolt, vagy visszatámadott. Sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy prezentálja saját alternatív valóságképét a lehető legtöbb fórumon.
- A 2010-es évek közepén erőre kapó alternatív sajtót azonban nem utasította el, sőt, legitimitást adott ezeknek a portáloknak és rádióknak. Ahogy Fico egyre közelebb került a szélsőjobbhoz, úgy vette át a módszereiket és eszközeiket is. Egyre gyakrabban szerepelt a különböző dezinformációs csatornákon, ahol kitörő örömmel fogadták, és kritikus kérdések nélkül mondhatta el mondandóját egy rendkívül elégedetlen választói csoportnak.
- Nagyon intenzíven kezdte el használni a közösségi médiát, és a pártját, a Smert is ebbe az irányba fordította – látva az alternatív média sikereit és nézőszámait. A tartalom, melyet a közösségi oldalakon prezentált, nem sokban különbözött a szélsőjobb és az alternatív szcéna tartalmaitól, mondanivalója és szóhasználata is hasonló volt.
- Ha összeesküvés-elméletekről és alternatív valóságról volt szó, nem játszott többé a független sajtó pályáján. Az alternatív médiában ezzel különösen nagy tekintélyre tett szert, hiszen rábólintott az ő igazságukra, sőt, magáévá tette azt.
Miután a Smer megnyerte a választásokat, immár a politikai hatalom is az ő kezükben volt. S kezdeni akartak valamit a kritikus médiával, ám egészen más helyzetben és korban, mint annak idején Orbán Viktor Magyarországon.
A cél pedig nem a mainstream média leuralása, hanem pacifikálása. Leuralásra nincs szükség, még az RTVS esetében sem: az túl sok macerával jár, sok pénzbe kerül, és a kormánykoalíciónak sem forrásai, sem megfelelő káderei sincsenek ahhoz, hogy egy ilyen átalakítást véghezvigyenek. S erre komplex, átfogó tervük sem volt, ami most látszik igazán. Orbán Viktornak úgy sikerült átalakítania a magyar közmédiát, hogy minden folyamatra volt megfelelő embere és ütemterve. A szlovák koalíciónál nyoma sincs ennek a módszerességnek, s az átalakítást is inkább baltával faragják, mint csiszolóval.
Sokkal egyszerűbb utat választottak: megszabadulnak a menedzsmenttől és a kritikus újságíróktól. Helyükre pedig olyan menedzsereket ültetnek, akik különböző intézményen belüli kompromisszumokkal irányba állítják a szerkesztőségeket. S ez meglepően hatékonynak bizonyulhat.
A közmédia leuralása Szlovákiában még soha, senkinek sem nyert választást. Abban az esetben azonban, ha sikerül állami médiává transzformálni, amely felhagy a kritikus újságírás hagyományaival, kárt sem okoz, és túl drága sem lesz – nézni vagy hallgatni ugyan nem fogja túl sok ember, de ez inkább használ, mint árt. Az irányított függetlenség pedig – ahogy Magyarországon az Index esetében – még jól is jöhet, hiszen egy kívülre függetlennek ható állami média hatásosabban tematizálhat a kormány számára fontos dolgokat, mint egy explicit propagandamédia.
Hasonlóan működhet a kereskedelmi média pacifikálása. Itt a Fico-kormány minden bizonnyal a win-win helyzet megteremtésére törekszik a tulajdonosokkal – a kritikus újságírás feladására és öncenzúrára kényszerítve a szerkesztőségeket. Ennek jele lehet a Markíza hírműsoráért és vitaműsoráért folytatott harc.
Robert Fico a Markízát már korábban ellenséges médiaként aposztrofálta – nem válaszolt a televízió kérdéseire, nem ment el a vitaműsoraiba, és koalíciós bojkottot hirdetett. Ezt persze a hírműsorok és vitaműsorok túlélik – elég csak megnézni a Na telo nézettségi adatait az után, hogy a kormánypártiak már nem jártak el vitázni.
Kiderült azonban, hogy a kormánypártok más jellegű nyomást is tudnak gyakorolni a televízióra: a Markíza tulajdonosa a PPF csoport, mely az útvámrendszert üzemeltető SkyToll céget is birtokolja, valamint a Škoda Transportationt, mely vonatszerelvényeket ad el Szlovákiának. Egyáltalán nem kizárt, hogy a háttérben Ficóék jelezték a PPF-nek, hogy bajos lesz az üzlet, ha a Markíza nem vesz vissza. De az is lehet, hogy a menedzsment kompenzál túl, és kezd öncenzúrába. Az eredmény szempontjából mindegy: a most Újságírói Díjat nyerő Michal Kovačič, az ország egyik legjobb politikai műsorvezetője ősztől műsor nélkül maradhat. A nézők pedig kemény, kritikus vitaműsor nélkül.
A szlovákiai vitaműsorok alkonya ugyanis elkezdődött: Jana Krescanko Dibáková műsora, a Na hrane hivatalosan azért fejeződött be, mert a koalíciós politikusok nem jártak be hozzá. De a TA3 V politike című vitaműsorából is távozott két erősen kritikus műsorvezető: tavaly novemberben Rastislav Iliev, most pedig Richard Dírer.
Amennyiben a koalíciónak sikerül pacifikálnia a kereskedelmi televíziókat, hatalmas lépést tesz a kommunikációs tér uralása felé – hiszen Szlovákia lakosainak nagy része számára továbbra is a televízió az elsődleges hírforrás. S így a Smernek és koalíciós partnereinek arra sem lesz szükségük, hogy propagandamédiát üzemeltessenek sok pénzből: ezt a szolgálatot elvégzi helyettük az alternatív média. Miközben a Smer és az SNS politikusai továbbra is használhatják ellenségképként a független sajtó azon részét, melyre egyelőre nincs ráhatásuk.
Szlovákiában tehát egyelőre nincs orbanizálódás. Smerizáció vagy ficoizáció van – de a választások óta még csak nyolc hónap telt el, ebbe pedig 14 év munkáját belesűríteni lehetetlen.
