Aki azt hiszi magáról, hogy soha nem lesz senkinek a szeretője, talán áltatja magát, mondja Pavel Rataj párterapeuta

Amikor a hűtlenségről van szó, leginkább párok történetéről beszélünk és arról a kérdésről, hogy képesek-e, ha igen, akkor hogyan megbirkózni a hűtlenséggel. Azt, hogy közben mit él át a harmadik fél – tehát a szerető, csupán kevesen boncolgatják. Sőt még a szakirodalom sem beszél róluk, mintha az ő megélésük és az érzelmeik irrelevánsak lennének.

„Emögött sztereotípiák állnak. Az uralkodó monogám kultúra termékei vagyunk, amely ugyanakkor a hűtlenség kultúrája is“ – magyarázza Pavel Rataj párterapeuta, akivel a szeretőkről beszélgettünk.

Az interjúban elmondja:

• mik a leggyakoribb okai a viszonyok kialakulásának;
• milyen érzései vannak a harmadik félnek, amikor sokáig élnek egy páthuzamos kapcsolatban;
• miért nehéz véget vetni egy viszonynak;
• miért van az, hogy kevés viszonyból alakul ki rendes kapcsolat;
• és mit tudhatunk meg magunkról egy ilyen helyzetben.

Amikor korábban a hűtlenségről beszélgettünk, azt mondta, hogy ez a téma szakmai körökben kisebb felháborodást váltott ki, de amikor a szeretőkről kezdett el beszélni, akkor törölték önt a legtöbben az ismerősei közül. Hogyan magyarázza ezt?

Az, hogy valaki szerető, nem tabu. A hűtlenség egyik jellemzője, hogy egy titokról van szó. És ha Rataj beszélni és írni akar róla, akkor ez valaki számára azt jelenti, hogy támogatja a viszonyokat. Sok tisztességes és morális embert ez egyszerűen irritál. Egy terapeutának tiszteletre méltó dolgokat kellene csinálnia, nem arról beszélnie, mit élnek meg a szeretők.

Ez azonban egy kicsit annak felel meg, hogy a félrelépő vagy viszonyt kezdő emberek nyolcvan százaléka soha nem tervezte, hogy viszonyt kezd valakivel és ők erkölcsös és lelkiismeretes emberek. Ezért provokáló ez a kérdés.

Honza Vojtkoval egy online kurzust és webináriumot indítottak, amely speciálisan „a harmadikkal“ foglalkozik – és azokkal az emberekkel, akik szeretőkké válnak. Milyen reakciók érkeztek rá?

Az elején kétségeink voltak. Honzával már a pandémia alatt beszéltünk erről a kurzusról, amikor a felszínre került a szeretői viszonyok témája, de nem voltunk biztosak benne, hogy bárki is eljönne egy szeretőkről tartott tanfolyamra, ha azzal elárulná, hogy ő maga is egy ilyen viszonyt folytat. Végül meglepődtünk, hányan jöttek el, hogy mennyi mindent megosztottak magukról, és hogy milyen nyíltan beszéltek. Ez ugyanis egyáltalán nem könnyű helyzet.

Meglepte valami a tapasztalataikból?

Amikor megkérdeztük tőlük, hogy miért kezdtek bele egy viszonyba, amit soha nem akartak, meglepett egy ismétlődő ok. Ez az ok pedig az volt, hogy vágytak valamire. Arra, hogy valaki lássa, meghallgassa őket, hogy egy olyan ember legyen mellettük, aki odafigyel rájuk, aki érdeklődik felőlük, aki mosolyog, aki azt sugározza, hogy fontos neki. Ha ezt a szükségletet egy hosszú távú kapcsolatban elhanyagoljuk, akkor nem tűnik el, hanem megbújik bennünk és elég erős lehet ahhoz, hogy kísértésbe essünk.

Ezért kisebb meglepetésként érhet minket az, hány ember került olyan viszonyba, amelynek intenzitása már egy érzelmi köteléket alakít ki. Kidolgoztunk egy rendszert, amiben a szeretői viszony nyolc fokát különböztetjük meg, és a résztvevők közül sokan meglepetten tudatosították, hogy a 4-5. szakaszban vannak, tehát hogy a viszonyuk jobban kielégíti őket, mint az elsődleges kapcsolatuk, és azon gondolkodnak, mi legyen a következő lépés.

Próbáljuk meg ezt külső szemlélőként is megnézni: melyek a leggyakoribb sztereotípiák a szeretőkről. Ön mit tapasztal?

Úgy gondolom, hogy ebből kettő van. Az első esetben előjön a moralizáló szülő, és azt mondjuk, hogy ez szörnyű, hogy ilyet nem szabad csinálni, ennek rossz vége lesz. A második szempont pedig azt mondja: én is kipróbálnám. Nem merném, de irigyellek.

Ezért nem jó ötlet a barátainktól tanácsot kérni ez ügyben, mert mindig a saját megéléseik alapján fognak válaszolni. Ezen kívül pedig az emberek gyakrabban látják azt, hogyan csillog a szemünk és azt kevésbé, hogy mennyire ki vagyunk készülve, és hogy öngyilkosságon jár az eszünk. Sokféle emberrel találkoztam a terápiákon, akik olyan sokáig voltak a viszonyt folytató barátaik lelki szemeteskosarai, hogy saját maguk is ott végezték.

Ez lehet az egyik lehetséges válasz arra a kérdésre, hogyan válik az ember „harmadikká”? Feltételezem, hogy nem úgy, hogy reggel felkel és eldönti, hogy ez az, amire vágyik.

Ma már nem csak egy definíciója van a szerető szónak. Néhányan ugyanis reggel felkelnek és azzal nyitják meg a Tindert, hogy kiválasszák, kivel akarnak aznap lefeküdni. Ez egy új dolog, ami eddig sosem létezett. Kérdéses azonban, hogy lehet-e még ilyen esetben szeretőkről beszélni vagy inkább promiszkuitásról. Ezért jó, ha elkülönítjük ezeket a csoportokat. Arra az emberre, aki a vacsorájához hasonlóan választja ki az embereket a Tinderen, nem is akarok szeretőként gondolkodni, mert ez méltatlan a szeretőkkel szemben, akik érzelmeket élnek meg a kapcsolatban, és akiknek a kapcsolat befolyásolja az életét.

Épp rájuk gondoltam – konkrétan azokra az emberekre, akiknek vagy van egy elsődleges kapcsolatuk, és úgy válnak szeretőkké, vagy a szinglikre, akik egy házas emberrel folytatnak viszonyt. Min mennek keresztül? Másképpen élik ezt meg?

Ez attól függ, hogy a fixáció melyik fázisában vannak. Minél inkább belemerülnek a kapcsolatba, annál nagyobb hatása van a családi és a magánéletükre. Lassan elkezdenek mindent hozzáigazítani. Egyre többet gondolkodnak a kapcsolaton és már több döntéshozatalnál figyelembe veszik – mit veszünk fel reggel, ha tudjuk, hogy a kollégánk-szeretőnk is ott lesz a megbeszélésen, hova megyünk hétvégén, ha van rá esély, hogy meglássuk és hasonlók.

A szinglik számára ez még nehezebb. Az elején a legtöbben azt mondják maguknak, hogy nem várnak tőle semmit, és hogy ez így jól van. De egy-két éven belül egy olyan szakaszba érnek, amelyben kialakul az érzelmi kötődés és megváltoznak az elvárásaik. Eközben számos ígéretet, csalódást és hazugságot élnek meg a házas partnereiktől. Azok pedig, hogy megmutassák, hogy nem olyan rosszak, elkezdik becsmérelni az elsődleges partnereiket. Ez azonban nem minden esetben igaz, olyanok is vannak, akik szépen beszélnek az elsődleges partnerükről – sőt, arról kezdenek beszélni, hogy megegyezhetnének, és akkor minden rendeződne.

Tehát elméletileg bárkiből lehet harmadik?

Nem véletlenül neveztük el a viszonyok nulladik fázisát hamis biztonságként. Ezt elképzelhetjük hosszú távú kapcsolatként, amelyben elégedettek vagyunk, de felgyülemlenek benne a különböző frusztrációk, fájdalmak vagy be nem gyógyult viták. A férfiak lehet, úgy gondolják: gyerekeink születtek, így megértjük, hogy egy fél évig nem fekszünk le a feleségünkkel, hiszen nem vagyunk szemétládák, van bennünk együttérzés. Vagy félünk a konfliktusoktól, így folyamatosan biztonságot alakítunk ki, ami azt jelenti, hogy számos vágyról és fantáziáról le kell mondanunk. És aztán pont ezek válnak a gyenge pontjainkká.

Nehéz megmondani, hogy bárkiből lehet-e szerető, de különösen azoknak, akik úgy gondolják, hogy ez nem érinti őket, azt kívánom, hogy tényleg ne lépjenek be az első szakaszba.

Ezzel ellentétben vannak olyan csoportok, akik esetében magasabb annak a valószínűsége, hogy nem válnak szeretőkké?

Talán csak azok az emberek nem válnak szeretőkké, akiknek nincsenek rákapcsolódva önmagukra, és noha lehetnének potenciális jelöltek, nem is gondolkodnak ilyesmin. Ilyen lehet például egy hosszú távú depresszióval küzdő ember, aki ugyan vágyik egy kapcsolatra, de csak arra van kapacitása, hogy képes legyen létezni. Hasonló lehet a helyzet a traumát megélt emberekkel is, akik a trauma miatt nem tudnak saját magukra rákapcsolódni.

Nem csak ön, de más szakemberek is azt mondják, hogy nagyon kevés szakirodalom van a szeretőkről. Még a neves pszichoterapeuta, Esther Perel is azt írja az Affér, avagy gondoljuk újra a hűtlenséget című könyvében, hogy a szakirodalomban egyáltalán nem említik a szeretőket, és a terápián is vagy ignorálják vagy lealacsonyítják őket. Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

Emögött sztereotípiák állnak. Az uralkodó monogám kultúra termékei vagyunk, amely ugyanakkor a hűtlenség kultúrája is. A monogámia pedig nem természetes, ez egy szociokulturális státusz, amelynek megvan a maga jelentősége és számos embernek segített, de megvannak a „mellékhatásai” is.

A múlttal ellentétben az alapvető modell abban rejlik, hogy a kapcsolat formája nem határozza meg a minőségét. Mi pedig még mindig abban a hitben élünk, hogy a forma, tehát a monogámia az, ami megadja a kapcsolat minőségét, és minden, ami a monogámia határán túl van, helytelen.

Emlékszem egy olyan időszakra, amikor házassági tanácsadást nyújtottam és a nő F-ként (female), a férfi pedig M-ként (male) határozta meg magát, és ha a kapcsolatban megjelent egy szerető, az a W betűt kapta, amely az ábécé legvégén van mint olyan valaki, aki a kerítésen kívül áll. Néhányan még mindig így gondolkodnak. Sajnos, a nyitott vagy poliamor kapcsolatokról szóló oktatásra adott válaszok alapján nem néz ki jól a helyzet. Legtöbbször csak néhány, már tájékozott ember jön el, és ha mások el is jönnek, akkor is látszik, hogy mennyire hallgatnak és értetlenkednek, amikor a monogámián kívüli más kapcsolati formákról esik szó. Amikor azonban egy olyan pár jár terápiára, amely megtapasztalta a hűtlenséget, és most kezdenek el dolgozni az kapcsolat újjáépítésén, tudniuk kell, hogyan lehet úgy dolgozni azzal a ténnyel, hogy a pár egyik tagja szerelmes volt, hogy az ne bántsa a másikat.

Hány ember képes bevallani, hogy a monogámia nem felel meg számukra?

Sok olyan hűtlen ember használja ezt abban a percben, amikor fény derül a hűtlenségre, és hirtelen azzal állnak elő, hogy már régóta el akarták mondani, hogy nyitott kapcsolatot akarnak, mert a monogámia nem nekik való. Ez egy külön téma.

Természetesen, olyan emberek is vannak, akik konzisztensen mondják, hogy nyitott kapcsolatot akarnak, ma ezt sokan a társkeresőkön a profiljukon is feltüntetik.  Nagy csoportot alkotnak azonban az úgynevezett, sorozatos monogámok, akik egy idő után úgy érzik, hogy más kapcsolatra van szükségük. Noha szakíthatnának, és kereshetnének aztán új partnert, de ezt az utat csak kevesen választják. A legtöbben csak akkor lépnek ki a kapcsolatból, ha már összejöttek valaki mással.

Említette, hogy a szeretők barátai gyakran látják a csillogó szemüket. Ennyire egyszerű lenne ez az elején?

Nem, ez már az elején is bonyolult. Valami kellemeset, izgatót, szenvedélyeset érzünk. De ha például van egy elsődleges kapcsolatunk, akkor tennünk kell magunkkal valamit, mert általában van egy belső kritikusunk, lelkiismeretünk, amelyik azt mondja nekünk, hogy valami rosszat csinálunk, és hogy ez hiba. Ezek az emberek nagy belső konfliktust élnek meg, sokan ezért ilyenkor szakemberhez fordulnak és azt mondják, nagyon félnek a leleplezéstől, és hogy elveszítik a családjukat. Gyakran szoronganak és nem tudnak aludni.

Mi van akkor, ha a viszonyból egy hosszú távú párhuzamos kapcsolat keletkezik? Mit élnek át olyankor a szeretők?

Erről a Chlap na střídačku film jut eszembe Ivana Chýlkovával, amiben a férfi olyan sokáig és olyan gyakran cserélgette a feleségét és a szeretőjét, mígnem a motoron ülve elfelejtette, melyikhez indult éppen. A filmben vibrálást láthatunk, ami gyakori az ilyen esetekben. Egy ideig képesek vagyunk így létezni. Racionalizáljuk, idealizáljuk a dolgokat, a viszony egy ideig még talán fel is élénkíti az elsődleges kapcsolatunkat, hirtelen már nem vagyunk olyan frusztráltak és képesek vagyunk jobban kijönni a másikkal. Abban a pillanatban azonban, amikor a viszony elkezd fontosabb szerepet betölteni, és egy olyan személlyel osztjuk meg az otthonunkat, aki frusztrált minket, akkor ingerlékenyebbé válunk.

Sokakkal ebben a fázisban megtörténik például, hogy nem képesek az elsődleges partnereikkel szexelni, vagy az érintésüket sem képesek elviselni. Minél intenzívebbé válik a viszony, annál inkább bonyolíthatja az elsődleges kapcsolatot, konfliktusok keletkeznek, ez pedig még nagyobb löketet ad a viszonynak.

Mi van akkor, ha egy ilyen hosszú távú kapcsolatban a szerető szingli? Mi történik ilyenkor vele?

Ha intenzív a kapcsolata azzal a másikkal, akkor szomorú lesz. Nem megy ritkaságszámba, hogy elkezd inni, elkezd többet dolgozni vagy elkezd promiszkuis életet élni. Bosszút akar állni. Ezt olyan emberek is csinálják, akik más körülmények között nem lennének promiszkuisak.

Vagy stalker és provokáló játékokba kezdenek, feléled bennük a szófogadatlan gyerek. A férj szeretője egy névtelen levelet akar küldeni a feleségnek. A feleség szeretője ugyanabba a konditerembe megy edzeni, ahova a szeretője férje jár. Ezek az emberek tudják, hogy a kétségbeesés vezérli őket, de nem tudják leküzdeni.

Miről tanúskodik ez? Mi nyilvánul meg?

Úgy gondolom, hogy ez a szoros, minőségi partnerség iránti természetes vágyra apellál. Az a vágy, hogy a párhuzamos kapcsolatból elsődleges váljon. Ezek az élmények ugyanis nagyon megerősítőek és örömet okoznak A szeretetteljes kapcsolatoknak gyakran megvan az az előnye, hogy nem érintik őket a hétköznapi problémák és gondok. Még egy nagyon fáradt partner is szeretőként három órára hirtelen felfrissül. Hazamegy, és megint használhatatlan.

Egy ilyen helyzetben nehéz leállítani a fantáziát: hisz olyan jól megértjük egymást, elnézőek vagyunk egymással, miért ne lehetne ebből egy jó kapcsolat? Csakhogy ha a kapcsolat nem jön össze, a szeretőben egy nagy frusztráció, düh, bizonytalanság és félelem alakul ki.

És mi jön ezután?

Ezután sokan azt mondják maguknak: ha nem megy, akkor szakítsunk. Az, aki kevésbé függ a másiktól, egyetért. Csakhogy a másik, különösen akkor, ha szingli, hirtelen egyedül marad és visszakívánkozik a viszonyba. Úgy érzi, hogy szerencsétlen, érzelmi függőség keletkezik nála a másik fél felé. Különböző feltételeket szabhat, hogy bonyolítsa a szakítást vagy azon igyekszik, hogy megnyíljon az út felé, és az egészet kihívásként kezeli: „Amikor azt mondja nekem, hogy otthon olyan szörnyű felesége van, akivel nem szexel és aki undorítóan viselkedik a gyerekekkel, akkor nekem van rá megoldásom”. Ezek gyerekes viselkedések, melyeket egy felnőtt ereje hajtja.

Ebben a fázisban ez lelkileg megterhelő lehet. Képes-e az ember racionálisan eldönteni, hogyan tovább?

Amikor az ember nagy stresszt él át és az az érzése, hogy semmi sem jön össze, kétségbeesett, arra is lehetősége van, hogy konzerválja azt a helyzetet, amiben van. Nem tesz semmilyen lépést, csak azt mondja magának, hogy ezt egyszerűen így hagyja, ahogy van, és meghatároz egy időpontot, amikor visszatér ehhez a döntéshez.

Mit tesz az emberekkel, ha a titkos kapcsolatukról senki hozzájuk közel álló nem tud? Ha például továbbra is szinglinek tettetik magukat, noha szerelmesek és egy titkos kapcsolatban vannak?

Ha elnyomjuk az énünk egy fontos érzelmi részét, annak mindig lesz valamilyen lelki következménye – például az önértékelésre vagy az önbecsülésre lesz hatással. Megszűnik az önbecsülésünk. Csökkentjük a másokkal való kommunikációt, ha például azt kérdezgetik tőlünk, mikor találunk már valakit. A háttérbe húzódunk, de ott még magányosabbnak fogjuk magunkat érezni és még inkább függők leszünk a partnerünktől. Szorongás léphet fel. Ha ez például, neadjisten, a főnökünk vagy a felettesünk és még a munkahelyünket is veszélyezteti, akkor csapdába kerültünk. Ez hatalmas nyomás, amit az ember megpróbál elviselni, de fáradtsághoz vezet, mert nagyon kimerítő. A színes világ szürkülni kezd. Hosszabb távon ennek nagyon kellemetlen következményei lehetnek.

Említette, hogy a barátaitól inkább nem kérne tanácsot. Mi tehát a barátok feladata, ha valaki megosztja velük a titkát, mit kell egy ilyen helyzetben mondani és mire kell odafigyelni? 

Szeretném kiemelni, hogy a tanácskérés és a valakiben való megbízás között különbség van. Amikor valakinek a tanácsát kérjük, a barátaink mindig a saját tapasztalataik alapján adnak tanácsot. Ezek a tanácsok legtöbbször nem túl kifinomultak: vess véget neki, megőrültél, ennek nem lesz jó vége. Hozd fel, mondd el otthon, hogy emlékezzen rá, mit csinált. Még ha a jó szándék is vezérli őket, nem biztos, hogy képesek leszünk megszívlelni a tanácsukat ez pedig elkezdi felőrölni a barátságot.

Érthető, ha az embernek szüksége van arra, hogy ezt megossza valakivel, de fontos a megfelelő ember kiválasztása, akivel biztonságban érzi magát és aki megbízható. Megkönnyebbülést okoz és megerősíti az embert, ha elfogadják és nem ítélkeznek felette. Segít a belső integritásának és az identitásának a megőrzésében. Nem kell szétszakadnia.

Ha azonban olyan valakit választunk, aki az általunk megcsalt elsődleges partnerünk nagyon jó barátja, az azt jelzi, hogy már nem tudunk racionálisan döntést hozni, eléggé elkábultunk. A viselkedésünkkel problémát okozunk magunknak. Gyakran ugyanis a kollégák és a közös barátok csoportjában alakulnak ki viszonyok. Sok barátság épp amiatt ment tönkre, mert nem bírták el ezeket a titkokat, ez ugyanis hatalmas teher. Nem jó ötlet egy olyan emberrel megosztani ezt a titkot, aki jól ismeri a partnerünket.

Miért nehéz véget vetni egy viszonynak, amikor minden arról tanúskodik, hogy nincs perspektívája és hogy szorongást kezd okozni az embernek?

Onnan, ahová az embert érzelmi szálak fűzik, nehéz elszakadni. Gyakori az ész és az érzelmek közötti konfliktus. Ha az ész úgy dönt, hogy ennek véget kell vetni, akkor ezt meg is tesszük, de az érzelmek nem múlnak el, tovább fogunk velük élni. És nem tudunk megbirkózni az élő emberek gyászolásával. A halottakat meg tudjuk gyászolni, megengedjük magunknak, hogy megsirassuk őket, de ha szakítunk valakivel, akit másnap látunk a munkahelyen vagy pénteken egy baráti találkozón, az nehéz. A legtöbb ember egy vagy három hónapig bírja, aztán visszamegy a szeretőjéhez.

Hogyan lehet elérni, hogy tovább tartson?

Egy dolog fizikailag szakítani és megszakítani a kontaktust, egy másik dolog pedig megszakítani az érzelmi köteléket. Ha tényleg ki akarunk lépni, ahhoz erős belső motivációra és a megfelelő időpontra van szükség. Nem jó dolog újévi fogadalomként megfogadni, hogy abbahagyjuk a kollégánkkal folytatott viszonyt, ha januártól egy három hónapos közös projekt vár ránk. Ezt jobb a szabadságszezon alatt megpróbálni, amikor hetekig nem látjuk egymást.

Ezzel egyúttal fel kell készülni arra, hogyan fogunk megküzdeni a szomorúsággal, a nosztalgiával, a frusztrációval, az emlékekkel és a fantáziákkal. Ilyenkor érdemes elmenni terápiára, ahol feldolgozhatjuk ezeket az érzelmeket. Nem azt, hogy hiányzik a partnerünk, hanem azt, ami aggaszt minket, például a magányérzet. Sokan ugyanis úgy oldják meg ezt a problémát, hogy visszatérnek a szeretőjükhöz.

Mi történik abban az esetben, ha az ember úgy dönt, véget vet a viszonynak, mert szeretne visszatérni az elsődleges kapcsolatába?

Az egyik nagy mítosz ebben a tekintetben az, hogy ki kell szeretnünk a szeretőnkből és ideálisan azonnal újra beleszeretnünk az elsődleges partnerünkbe. Ez teljesen irreális. Ha a szerető kilép a viszonyból, és az elégedettség felé akar elmozdulni, akkor az elsődleges kapcsolatában kell ezen dolgoznia.

Az ember ugyanis nem távozhat valahonnan és térhet vissza a régi kerékvágásba. Főleg akkor, ha ott ismét frusztráltnak érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy eláraszt minket a munka és a kötelességek, ha viták és konfliktusok keletkeznek. Ha ezt megtesszük, lehet, hogy kibírja egy darabig, de olyan lesz, akár egy időzített bomba. Ha vissza akarunk térni, fontos, hogy felrázzuk az elsődleges kapcsolatunkat és mozgásba lendítsük. Nem vághatjuk sutba ugyanis azt, amit a viszony alatt megtudtunk saját magunkról, inkább meg kellene próbálnunk belevonni a kapcsolatba. Tudok olyan emberekről, akik ezt megpróbálták. Ez nem azt jelenti, hogy arról kell kezdenünk beszélni a párunknak, hogy megcsaltuk, de egy kicsit jobban kiállhatunk magunkért. Ezt javaslom. Mondjuk ki, amit ki kell mondanunk.

Működik ez?

Ez attól függ, mit ért alatta. Találkoztam olyanokkal, akik a végletekig húzták, de a partnerük abszolút nem reagált rá és szakítottak. Ezek az emberek azonban megkönnyebbültek, mert képesek voltak kiállni magukért és fejlődtek közben. Megértették, hogy nem képesek és nem akarják megtagadni az énjük egy fontos részét, mert nélküle nem élhetnek, és partnerkapcsolatot kell keresniük, amikor erre lesz tér.

Erre már utalt és az a kulcskérdés így hangzik: Mit tudhatunk meg magunkról, ha a szerető szerepében találjuk magunkat?

Semmit, ha abban a meggyőződésben maradunk bezárva, hogy megtaláltuk a nagy őt. Semmit, ha csak azt fogjuk ismételgetni, hogy ő milyen szuper volt, hogy neki köszönhetően hirtelen húszévesnek éreztük magunkat, mert ő, ő, ő. Semmit, ha azzal fogjuk győzködni magunkat, hogy ez csak az ösztönök és a frusztráció műve, tehát, amivel az emberek a leggyakrabban áltatják magukat.

Az, hogy ebben a helyzetben tanulhatunk valamit, csak abban a pillanatban kezdődik el, amikor eltekintünk attól, milyen az a másik ember és azzal a kérdéssel tekintünk a viszonyunkra, hogy mit mond ez el rólunk? Mi éledt fel bennünk? Mi volt régóta elnyomva vagy mi az, amit soha nem éltünk meg és most hirtelen felbukkant? Ez egy izgalmas élmény.

Ha egy ilyen helyzetben nálam ülne terápián, akkor azt mondanám önnek: Használja ki, hogy megélt egy viszonyt, amikor megengedte magának, hogy megéljen olyan valamit, amit talán valaha szeretett, de ma már nem élheti meg. Ez egy lelki utazás is lehet. Rájöhet, hogy hiányzott önnek a szél, hiányzott önnek az önmegvalósításhoz és az alkotáshoz való kedve, hogy nem volt bátorsága. Hogy nagyon vágyik erre a szimbiózisra, de fél a konfliktusoktól, ezért keres folyton olyan kapcsolatokat, amelyek az elején a szimbiózis jegyeit hordozzák, de hosszú távú szempontból nézve elnyomják benne.

Még mik?

Rájöhetünk, mit teszünk, ha nyomás alá kerülünk, ha lekapcsolódunk magunkról. Hirtelen meglátjuk, hogy talán az a részünk áll nyerésre, amely felelősségteljes és morális. De azt a részt is látjuk, amelyik kiabál, hogy egy kis szabadságot, tétlenséget akar és el akar feledkezni arról, ami megbéklyózza. De mindezt képesek vagyunk kitűnően elnyomni. Hol tanultuk ezt meg? Van, aki ráeszmél, hogy hihetetlen mennyiségű dühöt hordoz magában az elsődleges partnere felé, mert évekig nem engedi meg magának, hogy dühös legyen – hisz kedves vagyok, rendes vagyok, nem fogok haragudni. Ez a düh azonban nem tűnik el.

Ha úgy kezdünk el gondolkodni a viszonyról, hogy az, amit megéltünk, nem véletlen és nem a szeretőről szól, hanem az énünk egy részéről, amit nem tudtunk integrálni az életünkbe, akkor kezd értelmet kapni. Egy rossz tapasztalatból is sokat megtudhatunk a lelkünkről és arról, hogyan viszonyulunk a kapcsolatokhoz. Ha ez nem következik be, semmit sem tudunk meg.

A szeretővel folytatott kapcsolatok elenyésző részéből lesz normális kapcsolat. Miért van ez?

Azért, mert rohamos tempóban változik meg az az életük, amit szeretőkként éltek. Fáradtabbak lesznek, több lesz a konfliktus, a stressz és az olyan dolgok, amikkel azelőtt egyáltalán nem kellett foglalkozniuk.

Ha gyerekek is vannak a kapcsolatban, akkor az egész még nehezebb. Az a szülő, akinek bűntudata van, annál többet foglalkozik velük. Az új partner pedig dühös, mert most sem ő az első, hanem csak a második. Ez pedig frusztrációt okoz.

Van tehát egyáltalán esélyük a túlélésre az ilyen kapcsolatoknak, ha igen, milyen körülmények között?

Ez egy veszélyes kérdés, mert azok az emberek, akik ebben a helyzetben látják magukat, azt akarják hinni, hogy igen. Ha ugyanis elhagyjuk a feleségünket, nyakunkon van a lakáshitel, elmondunk mindent a szüleinknek és mindenki azt mondja nekünk, hogy elment az eszünk, akkor muszáj, hogy meg legyünk győződve arról, hogy ez a sors által elrendelt szerelem és bizonyítékra van szükségünk, hogy ez működik.

Vannak olyan párok, akik megbirkóznak ezzel az óriási érzelmi teherrel, de ha azzal a meggyőződéssel vágunk bele, hogy a szeretői viszony lesz az, ahol jobban fogjuk magunkat érezni, és ahol nem fogjuk megélni azt, amit az eredeti kapcsolatunkban, az túl kevés ahhoz, hogy az ember fel legyen készülve arra a sok teherre, ami vár rá. Idővel a szerető is elfárad, szellenteni fog és más véleménnyel lesz a dolgokról, amikről nem fog akarni lemondani.

Ez legtöbbször azoknak az embereknek jön össze, akiknek nem kellett annyi mindent maguk mögött hagyniuk. Vagy azoknak, akik tényleg képesek fejlődni a viszonyban, és képesek úgy értékelni, hogy például többet beszélnek az érzéseikről, jobb az intimitásuk és éberebbek. Ezt azonban egy év után nem lehet meghatározni, hanem mondjuk 3–5 év távlatában. Ha a pár egészen idáig eljut és átesik ezen a személyes fejlődésen, akkor van esélye. De olyan párokat is ismerek, akik ezt megtették, ma pedig azt mondják: nem lettem jobb, de már nem vagyok olyan bolond, hogy újra végigcsináljam.

Filip Orsolya fordítása