A férjem azt állítja, hogy húsz éve ő tartja bennem a lelket. Én azonban úgy érzem, sosem fogadott el igazán. Van értelme együtt folytatni?

43 éves vagyok, a férjem 45, és van két gyerekünk (a fiú nemsokára tízéves a lány pedig hamarosan betölti a hatot). A férjemmel huszonöt évvel ezelőtt ismertük meg egymást, nem egész egy évet jártunk, aztán húsz évvel ezelőtt újra összejöttünk és azóta együtt vagyunk.

Négy testvérrel és egy domináns, rideg anyával nőttem fel, egy kritikákkal, szemrehányásokkal, elutasítással és sírással teli környezetben. Most már tudom, hogy ezért tudok nehezen beszélni az érzéseimről. És lehet, hogy azzal is gondom van, hogy tudatosítsam, mit érzek, hogy határozottabban fejezzem ki magam, hogy kiálljak magam mellett, és hogy meghúzzam a határaimat. És amikor végre kiálltam magam mellett, az mindig hangosra sikeredett, sírással és kiabálással végződött. Elismerem, a férjemnek ez megterhelő.

A kapcsolatunk során mondott nekem olyan mondatokat, amelyek belém égtek, és amelyeket többször is tisztáznunk kellett. Például a „butuska” megnevezés vagy az olyan kijelentések, mint „Te csak elfecséreled a szabadidődet, mikor növöd már ki ezt?” – mondta arról, hogy rajongok a koncertekért és a táncért. Vagy, hogy: „Minden kapcsolatban valakinek irányítania kell.”

Aztán, amikor megszülettek a gyerekeink, én pedig kiégtem és idegileg kikészültem, amit még csak súlyosbított a kialvatlanság és a gyereksírás és a segítségét kértem, ezt válaszolta: „Menj csak el nyugodtan, de szerezz bébiszittert, mert én nem fogok rájuk vigyázni.” Amikor meg a nagyszülőkhöz vittem a gyerekeket, azzal jött, hogy: „Az én drága gyerekeimnek megint a nagyihoz kell menniük.”

Most már példásan gondoskodik a gyerekekről, de mindegyik új teher, küzdelem volt a számára. Folyamatosan leszólja, amit teszek – legyen szó arról, hogy aktív vagyok a városunkban vagy arról, hogy elmegyek szavazni a választásokon. Szerinte ezek nélkülem is működnek.

Ugyanazok a jelenetek ismétlődnek, és azon gondolkodom, hogy van-e értelme együtt maradnunk, ha nem tud elfogadni, nem becsül meg. Ő azt mondja, hogy már húsz éve tartja bennem a lelket, és hogy nem lehet a pszichológusom. Én azonban azt érzem, hogy sosem fogadott el teljesen. Amikor a gyerekkori traumáimról beszéltem neki, amikor próbáltam neki elmagyarázni, hogy miért reagálok úgy, és amikor csak egy ölelésre lett volna szükségem, mindig azzal reagált, hogy ez már régen volt, nem kell vele annyit foglalkoznom, és hogy ő mi mindent élt át. Próbálom neki elmagyarázni, hogy nem pszichoterápiát várok el tőle, csak olyan közelséget, elfogadást és megértést, ami a kapcsolatokra jellemző. Ami a traumáimat illeti, már a gyógyulás útjára léptem, pszichoterápiára is járok.

Nemrég egy közös beszélgetés során, a nővérem is jelen volt, aki megemlítette, hogy a szüleink vertek is minket, főleg engem, amit én tagadtam, mert nem emlékszem rá. A férjem erre azt mondta: „Csak add alá a lovat, lesz min törnie a fejét.”

Úgy tűnik, hogy ő nem képes az elfogadásra és a közelség kialakítására. Emiatt frusztrált vagyok, a kapcsolatban nem kapom meg, amire szükségem van, aztán utálatos vagyok… és ez megy körbe-körbe. Szerinte én vagyok a felelős a vitáinkért a traumáim miatt, azt mondja, hogyha elégedett lennék, akkor minden rendben lenne.

Tudom, hogy a kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Már körülbelül háromszor jött elő a válás témája. Van értelme együtt maradni?

Andrea, 43 éves

Válaszol Lenka Pavuková Rušarová pszichológus

Kedves Andrea!

A levelét olvasva néhány résznél azt érzem, hogy van remény, más résznél pedig aggodalom fog el a kapcsolatukat illetően.

Nagyra értékelem, hogy terápiára jár és hogy tudatosítja, milyen hatással van a kapcsolatára a gyerekkora, és azt is, hogy az az intenzitás, amellyel a férje felé kommunikálja az igényeit, fáraszthatja őt. Azt is nagyra értékelem, hogy a férje képes volt kilépni a sztereotip nemi szerepből, ahol a nő feladata a háztartással és gyerekekkel való törődés, és egy olyan szintre eljutni, amit ön „példamutató gondoskodásként” ír le.

Úgy tűnik, hogy mindketten igyekeznek és személyiség terén is változást elérni, ez pedig reményre ad okot. Az ilyen változások általában lassúak, gyakran kísérik őket viták vagy egymás bántása. Önök azonban a példa rá, hogy ez lehetséges.

Van itt azonban egy szempont, ami aggodalomra ad okot, mégpedig az, hogy a férje lenézi a hobbijait, a munkáját vagy a nézeteit. Azzal a meggyőződéssel együtt, amit az irányító félről gondol (és gondolom, hogy a férje itt saját magáról beszél – vagy tévedek és hajlandó az ön utasításait is követni?), ez egyenlőtlenséget válthat ki a kapcsolatban. A lenézés az egyik legkockázatosabb tényező egy kapcsolatban. Ott, ahol nincs egyenlőség, érzelmi biztonság sincs, a kapcsolatból pedig hiányzik a kölcsönös támogatás.

Ugyanígy aggodalmat kelt bennem, amikor azt írja, hogy a férje nem képes olyan mértékben elfogadni önt és közel kerülni önhöz, ahogy azt igényli. Lehetséges, hogy képes rá – csupán hiányában van azoknak a készségeknek, hogy kifejezze az elfogadást, és felismerje azokat a helyzeteket, amelyek ezt megkívánják. Az is meglehet, hogy ön „nem megfelelően” kéri tőle ezt a közelséget, amivel a férjét inkább eltántorítja attól a viselkedéstől, ami jólesne önnek.

Természetesen azonban az a lehetőség is fennáll, hogy a férje valóban nem képes olyan érzelmi közelség kifejezésére, mint amilyenre önnek van szüksége, hogy áthidalhatatlan a különbség aközött, amire önnek van szüksége és amit ő adni képes. Hogy melyik lehetőségről van szó, azt párterápián kideríthetik. Erősen ajánlom önöknek, hogy próbálják ki.

Ha ez nem sikerülne, szívből kívánom önnek, hogy ne hagyja elveszni a személyiségét – a hobbijait, a véleményét és a polgári aktivizmusát. Ha már a férje nem szövetséges ebben, legyen a saját maga szövetségese.

Filip Orsolya fordítása