Mióta megszületett a gyermekünk, egyik válság követi a másikat. Hogy dolgozzunk a kapcsolatunkon, ha szinte minden megoszt minket?

A férjemmel (35) tizenkét éve vagyunk együtt és van egy négyéves gyermekünk. A gyermek születéséig semmilyen komolyabb problémánk nem volt, de azóta egyik válság követi a másikat, és nem látni a végét. Átvészeltük a járványt otthon egy újszülöttel, a rokonok elvesztését a Covid miatt, én pedig a szülés utáni depresszión is átmentem. Ez mind nyomot hagyott a kapcsolatunkon és noha még mindig szeretjük egymást, valahogy nem tudunk visszakapcsolni a szülői üzemmódból a partneri üzemmódba. 

Mindketten fizikailag és lelkileg is kimerültek vagyunk. Noha a gyermek egészséges, szinte állandóan ránk van utalva, nem tudjuk rábízni a nagyszülőkre, lelkileg a munkánk is kimerít minket (olyan szakmánk van, ahol nem egyszerű a munkahelyváltás), nem utolsósorban pedig az az irány is frusztrál minket, amerre Szlovákia az elmúlt években haladni kezdett. Szinte soha sehol nem vagyunk együtt (semmi randi, kávézó ilyesmi), az intimitás ritkaságszámba megy (ha igen, akkor havonta egyszer), csupán a háztartás fenntartásával foglalkozunk, és semmi másra, beleértve a hobbikat is, nem jut idő. A családdal és a barátokkal már alig találkozunk. Próbálkoztunk már a párterápiával is, de semmi olyan tanácsot nem kaptunk, amit alkalmazhatnánk a való életben. 

Nem tudom, mit tehetnék. Tudom, hogy szinte mindegyik átlagos szlovákiai család ebben él és hálás vagyok azért, hogy nem egyedül kell nevelnem a gyermeket, és hogy egészségesek vagyunk. De már négy éve így élünk és mindketten érezzük, hogy távolodunk a másiktól, szeretnénk dolgozni a kapcsolatunkon, de ez egyszerűen sehogy megy, nem tudom. Olyan aktuális dolgokról is eltérő véleménnyel vagyunk, mint a politika, a klímaválság, a határok a nevelésben, a kor előrehaladtával pedig ezek a különbségek egyre jobban megmutatkoznak. 

Frusztrál, hogy noha pontosan meg tudom nevezni, hol látom a problémákat, nem tudok rájuk megoldást találni. Ezen kívül vágyok egy második gyerekre is, félek azonban, hogy még inkább elidegenedünk egymástól és hogy visszatér a depresszióm. 

Mit tehetnék? Csak várjak, míg a gyerek nagyobb lesz és felnő? Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek fontos, hogy a szülőségen kívül saját élete is legyen és hogy az őt körülvevő világot se hanyagolja el. 

Juliana, 32

Válaszol Lenka Pavuková Rušarová pszichológus

Kedves Juliana!

Valóban azt írja le, amivel sok pár küzd. Egy átlagos pár számára a kapcsolat első tíz évében fokozatosan csökken a kapcsolattal való elégedettség, az elégedetlenség pedig jelentősebben a gyermek születése után mélyül el. A párok általában negyven év körül a legkevésbé elégedettek a kapcsolataikkal és a legélesebb elégedettség-csökkenést a jobb társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkező párok, és a fiatalabb generációk tapasztalják, akik nagyfokú szabadsághoz és jó életszínvonalhoz voltak szokva. De ennyi elég is a rossz hírekből.

A jó hír az, hogy a kapcsolattal való elégedettség körülbelül a kapcsolat tizedik éve és a gyerek hatodik éve után újra növekedni kezd és aztán sokáig stabilan egy szinten marad.

Ennek az okai prózaiak: a szerelem utáni kezdeti idealizációt arconcsapja a valóság, később megszületik az első gyerek, aki életének első hat évében leterheli a szülőket, akiknek egyensúlyozniuk kell a munkahely, a gyermek és a háztartás által támasztott kötelességekkel, a kapcsolatra pedig nem marad kapacitásuk. Amikor a gyermek megkezdi az iskolát (ez általában a kapcsolat tizedik éve körül történik meg, vagy amikor a szülők negyven évesek lesznek – az önök esetében ez másképp van), önállóbbá válik, jobban függ a kortársaitól, mint a szüleitől, a szülők számára pedig így idő szabadul fel, amit egymásra fordíthatnak. Tehát ha a kapcsolat kibírja a gyermek hat-hétéves koráig, akkor egy alapvető változás áll be a minőség szempontjából.

A leveléből úgy tűnik, hogy a kapcsolatuk nagyon jó alapokon áll, és az ami történik, nem a kapcsolat, nem is az ön és nem is a partnere kudarca. Nehéz életkörülményekkel és külső stresszokokkal néznek szembe.

Adok önnek három tanácsot, amelyek nem varázsigék, inkább sokszor ismételt klisék, amelyek azonban tényleg segíthetnek megmenteni a kapcsolatot.

A kapcsolattól és a partnertől való elvárások racionalizálása

Próbálja meg elfogadni, hogy már csak két évet kell kibírni és jobb lesz, és hogy ez csak az ideiglenes ár, amit a családért fizet. Ha ismét nem jön össze az intimitás, vagy a randi, akkor azt próbálja meg úgy venni, hogy annál fontosabbak egymásnak.

Közös időtöltés 

Figyeljenek oda arra, hogy legalább heti egyszer legyenek kettesben (ezalatt nem egy wellness hétvégét értek, mert azt nyilvánvalóan lehetetlen összehozni), elég egy félórácska, amikor nyugodtan elbeszélgetnek, megmasszírozzák egymás lábát, vagy egy kis erotikus játékba kezdenek. Feltételezem, hogy a gyerekük óvodába jár, próbáljanak ebből egy rendszeres szokást kialakítani, hogy havonta egyszer kivesznek fél nap szabadságot és elmennek bruncholni vagy sétálni. Úgy gondolom, hogy ebben az időszakban érdemesebb kisebb részekben kivenni a szabadságot, mint kivenni egyszerre két hetet egy külföldi nyaralásra.

A kommunikáció elmélyítése

Ne húzódjanak vissza a saját világukba, továbbra is beszélgessenek azokról a dolgokról, amikről eltérő véleményük van. A véleménykülönbséget inkább használják ugródeszkának hosszabb érdekes beszélgetésekhez és közös elmélkedésekhez, engedjék, hogy a kíváncsiság és a tudásvágy vezesse önöket. A véleménykülönbség egy szikrát alakít ki, vannak olyan témáik, amelyek felpezsdíthetik a beszélgetéseiket a gyerekről való gondoskodás és a házimunkák mellett. Így egy intellektuális szövetséget építenek ki.

Nagyon szorítok önöknek és hiszek benne, hogy közösen megbirkóznak ezzel az időszakkal.

Filip Orsolya fordítása