Harminc ezüstért vagy rubelért

A szerző irodalomtörténész, hungarológus, a Radičová-kormány miniszterelnök-helyettese

Nem tudtam, hogy ilyen könnyen és hogy ennyire olcsón meg lehet venni a büszke magyar választópolgárt a vásárban, hogy ilyen gyorsan és áron alul, harminc ezüstért képes lecserélni a demokráciában való életet! Elég volt ehhez annyi, hogy melegben lesz, járdát építenek a falujában, kiépítik a csatornarendszert, kap két körforgalmat és még odadobnak neki valami nemzeti koncot is. Sőt, kaphat egy ráadás ajándékot, mégpedig azt, hogy az RTVS Pátria Rádiójának független szerkesztőit a megfelelőekre, azaz Orbán-pártiakra cserélik.

Egy kicsit kevés ez a tradicionális magyar büszkeségért. Nagyék, Bugárék és Durayék legalább képesek voltak olyan árat kérni, hogy otthon ne kelljen szégyenkezniük az utódaik előtt. A mostani szlovákiai magyar politikusok, keresem erre a megfelelő szót, „együttműködőek”, egyszerűen nem tudtak jobb alkalmat találni a húsvétnál és Gyimesi és Forró által még idő előtt bejelentették, melyik oldalra állnak, nem is említve, hogy ők valójában a szlovák–magyar megbékélés úttörői. Már régóta mondogatom, hogy annak kulcsa a szlovákiai magyarok. Vizsgáljuk meg azonban ezt egy kicsit jobban és mélyrehatóbban. Milyen körvonalai vannak ennek a megbékélésnek és ami még fontosabb, kivel kínálják ezt? Mert nem csupán a csatornarendszerekre és körforgalmakra szétosztott vagy megígért pár millió euró kontextusában kell nézni. Van ugyanis egy szélesebb, nemzetközi kontextusa.

Még jó, hogy élnek közöttünk az 1989-es rendszerváltás résztvevői és a fiatalabb követőikkel együtt itt vannak az Európa-párti szlovákiai magyarok is, az első forduló eredményei alapján pedig úgy tűnik, hogy ma is elegen vannak. Tudják, vagy lehet, hogy csak érzik, hogy a demokrácia és a jogállam nélkül mindannyian rosszul járnánk.

Lehet, hogy még emlékeznek arra a nyolc évvel ezelőtti helyzetre, amelyben a Híd találta magát, amikor 2016-ban arról döntött, lépjen-e kormányra Ficóval és Dankóval. Arra is, milyen végzetes dilemmában voltak, amikor két évvel később arról kellett dönteniük, hogy a kormányban maradnak-e Ján és Martina meggyilkolása után.

2016-ban még az országos tanács ülésén azt magyaráztam a párt tagjainak, hogy létezik a meggyőződés és a felelősség politikája, és ebből azt következtettem, hogy a Hídnak nem kellene szigorúan ragaszkodnia a meggyőződéséhez és a legközelebbi stratégia érdekében, leginkább az euroatlanti külpolitikai irányultság megőrzésének érdekében, a felelősség politikáját kellene választania. 2018-ban, néhány héttel Ján és Martina meggyilkolása után már könyörögve kértem ugyanazt az országos tanácsot, Ravasz Ábellel, Agócs Attilával, Lucia Žitňanskával, František Šebejjel, Peter Tatárral és másokkal együtt, hogy a párt ne cserélje le a demokráciát és a jogállamot csatornarendszerre és járdákra, amit leginkább a polgármesterek és néhány vezető politikus szorgalmazott, akik végül leszavaztak bennünket. Győzött a kollektív ostobaság, ami a néhai Esterházy Péter író és barátom szerint nem csak a demokráciára nézve a legnagyobb veszély, hanem az egész emberiségre. Ahogy Adam Michnik mondja, a demokrácia az ostobáké is.

Van itt azonban egy jelentős különbség. Míg a Híd akkori döntése autonóm módon volt ostoba, a döntést szabadon hozták meg, nem a Fidesz nyomására, addig a mostani döntés ostoba és behódoló is. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy az ostobaság nem csak a műveltség és nem is csak a nemzetiségi hovatartozás sajátossága: Sulík SaS-ének partnerei és a tettestársaik 2012-ben szintén szabadon és ostobán buktatták meg saját kormányukat, ugyanis nem láttak messzebb az orruknál. Míg azonban a Híd csak a saját magát süllyesztette el, ők egy új rezsimnek alapoztak meg.

Azért említem meg ezt a nem olyan távoli múltban történt eseményt, mert remélem, hogy még lehet belőle tanulni: senkinek sem engedhetjük meg, hogy áruba bocsássa a demokráciát és a jogállamot. Hogyha ennek érdekében két szomszédos ország vezetője a szuverén nemzeti trikolórba burkolózva megegyezett, határozottan emlékeztetni kell őket arra, hogy a jelenlegi szuverenitásuk csak addig létezik, amíg az EU-ra és a NATO-ra támaszkodik.

Ezt azonban főleg a szavazóiknak kell állandóan felemlegetni. Ha ugyanis a nemzeti szuverenitás a Kreml ajtajához hajt minket, ahol majd beolvadunk vagy megfulladunk, akkor ezt mondják el a szavazóiknak érthetően és kertelés nélkül, és nem egy olyan nemzetközi szervezetben lévő háborús uszítókról szóló mesével, aminek már húsz éve a teljes értékű tagjai vagyunk. Emellett pedig a háborús uszítók az állítólag a mi szívünkhöz is közel álló visegrádi csoportosulásnak is az oszlopos tagjai.

Egyébként a hamis geopolitikai interpretációk gyártása közben sor került a szlovák–magyar történelmi kiegyezésre, csakhogy ezt a jelenlegi történészek nem vették észre. Úgy tűnik, hogy senki más sem. Nem csak a megboldogult Sólyom László nem vette észre, akit visszafordítottak a komáromi hídnál, vagy Malina Hedvig, akitől Robert Fico miniszterelnök és Robert Kaliňák belügyminiszter önjelölt ügyészek még tizennyolc év után sem kértek bocsánatot azért a szörnyű vádért, aminek következtében a magyar nemzetiségű Hedviget üldözni kezdték, mígnem végleg kiűzték az országból. Nincs tudomásom arról, hogy a politikai tisztviselők ezen tette ellen, amely megtörtént, és amit hatalommal való visszaélésnek hívnak, eljárás indult volna. De arra sem emlékszem, hogy Peter Pellegrini kiállt volna mellette, vagy hogy felemelte volna a hangját ezen igazságtalanság ellen. Én helyettük is bocsánatot kértem Malina Hedvigtől Iveta Radičová kormányának miniszterelnök-helyetteseként, az említett úriemberek azonban hallgatnak. Ugyanígy tesz Orbán Viktor is. Úgy tűnik, ma már csupán részletkérdés számára, hogy igazságot szolgáltatnak-e egy szlovákiai magyar nőnek.

Másrészt a szlovák–magyar testvériség élharcosait úgy tűnik, nem zavarja a revizionizmus, annak ellenére sem, hogy éppen Orbán volt az, aki rehabilitálta és piedesztálra állította annak atyját, Horthy Miklóst. Ma Robert Fico, korábbi szociáldemokrata és a liberális fából kifaragott nemzeti konzervatív Orbán Viktor, aki nem csak az euroatlanti szélsőjobboldaliak példaképe, úgynevezett politikai barátok, akiket Putyin a keblére ölelt. A hatalom elvesztésétől való félelem más dolgokra is képes volt. Tökéletesen ignorálják, sőt meghamisítják a magyar és szlovák szabad demokraták történelmi emlékezetét. Ennek az alapvető emberi jogokhoz és társadalmi értékekhez való hozzáállásnak a célja pedig nyilvánvaló.

Ivan Korčok, akit harminc éve jól ismerek, soha nem üzletelt az olyan értékekkel, mint a nemzet és a történelme. Soha. Azért védte a nemzetállami érdekeket, mert magas rangú diplomataként felelősséggel tartozott értük. Nem azért, mert „komoly összeggel” nagyon jól megfizették. Pellegrinivel ellentétben, aki valószínűleg nyomorgott, ha most még azt is a szemére hányja, hogy reprezentatív rezidenciákon élt és dolgozott. Máshol ugyanis szegényebb országok nagykövetei sem élhetnek. A diplomáciát nem lehet egy felső-garammenti vadászházból művelni. Az, hogy valaki ezzel próbál „érvelni” egy állítólag tisztességes választási kampányban, véleményem szerint méltóságon aluli, sőt szánalmas. De Milan Lasica szavaival élve, vétek hallgatni. Mindenesetre, kedves szlovák honfitársaim, kölcsönveszem Július Satinský híres tanácsát: higgyenek a józan észben.

De ti, kedves felvidéki magyar polgártársaim, ti se hagyjátok magatokat elhülyíteni a szomszédos, néha talán mostoha és illiberális anyaország vezetőjével, ne adjátok el magatokat 30 ezüstért, tallérért vagy rubelért. Ezt Petőfi Sándor, aki élete végéig harcolt a szabadságért, soha nem bocsátaná meg nektek. Éppen ma. De ugyanígy Nagy Imre sem, aki szintén az életével fizetett érte. Az a Nagy Imre, akinek az 1989-es újratemetésén Orbán Viktor, ez is a történelem része, még ki akarta űzni az oroszokat Magyarországról! Nem kellene tőlük bocsánatot kérnie?!

Az elmúlt években a legközelebbi barátaim körében gyakrabban hangoztattam, hogy Szlovákia társadalma nem érdemli meg, hogy saját állama legyen, hogy etikus viselkedés nélkül nem lehet államot építeni. Egy művelt és virágzó állam ugyanis nem feltételezi, nem engedi a hazugság és a gyűlölet kultúrájának elterjedését, amelyben ma a szlovákok (és a magyarok) meghatározó része, ahogyan azt élő adásban láthatjuk, él.

Szigeti László, a legközelebbi barátom a lelkiállapotomat jóindulatúan azzal magyarázza, hogy a szlovák kérdés ismerőjeként ez bizonyára aggaszt, sőt, eluralkodott rajtam a mély antropológiai pesszimizmus. Azonban kezdek kikecmeregni. A hármas koalíció elnökeinek nemzetellenes viselkedése és a törvényalkotó gépezeteik a szakmai és a civil ellenállás több formáját is kivívták, mindezt leginkább az igazságszolgáltatás és a kultúra területén, ami egy kicsit enyhíti a pesszimizmusomat. A kor betegsége ellenére egy törékeny reményt építettem ki magamban, amely történelmi tapasztalaton alapszik.

A 20. században a szlovákok egy része többször is bebizonyította, hogy képes nyilvánosan dacolni a gonosszal, a jogtalansággal és az igazságtalansággal. Két ellenállási időszakban is osztoztunk a csehekkel, és sokszor a magyarokkal is: 1968-ban, és 1989-ben. De az 1944-es antifasiszta, nem csak az itteni nácik ellen, a keresztény 1988 márciusában nem csak az itteni bolsevikok ellen, és a demokratikus 1998-ban nem csak az itteni posztparasztok ellen irányult – ezek tisztán polgári ellenállások voltak. Szlovákia társadalmának azon világosabb és műveltebb rétegéből indultak ki, amely a történelmi pillanatokban nem okozott csalódást, és nem adta el magát egy tál lencséért. És sok dologban, főleg a demokráciát illetően, támaszkodhatott a magyarokra. A társadalom minden ilyen ellenállás kinyilvánítása során európai és etikus akart lenni.

Elérkeztünk az ellenállás egy másik fázisához, egy polgári konfliktushoz, amelyben nemcsak a hazai szélsőségesek ellen harcolunk, hanem minden olyan ember ellen, aki bomlasztja és dehumanizálja ezt az egyre törékenyebb világot. Egy ilyen perspektívából nézve lehet, hogy a szlovákiai társadalom jelentéktelennek tűnik, de számunkra, akik itt élünk, a legfontosabb. Ezért nem adhatjuk a politikai üzérek és a demokráciával üzletelők kezére.