Minden, amire nem akarsz emlékezni a szocialista húsvétból, de amúgy is túl fiatal vagy hozzá

A diktatúrák kivételesen erős vizualitása nagy hatással volt a popkultúrára, és talán a popkultúra visszahatása az oka, hogy amikor felmerült bennem: cikket írok a szocializmus ideje alatti csehszlovákiai magyar húsvétról, vörös csillagos hímes tojások jelentek meg a képzeletemben, valamint ünneplőbe öltöztetett, felsorakoztatott munkásnők, diák- és pionír lányok, akiket az iskolákban, a vállalatoknál és a szövetkezetekben vastag keretes szemüvegű vagy egyenruhás elvtársak locsolnak meg sorban, miközben mozgalmi indulók szólnak a háttérben.

A valóság azonban sokkal prózaibb: a szocialista húsvét, vagy legalábbis a ’80-as évek húsvétja nem nagyon különbözött attól, mint amire én is emlékszem a ’90-es évekből, legfeljebb nem volt még Kinder-tojás. Meg persze a „régen minden jobb volt” jegyében akkor még a locsolkodás sokkal élőbb jelenség volt, mint ma. Már ha az ember nem egy majorban lakott, hanem bent a faluban vagy a városban – erre később még visszatérünk.

Persze valójában nem is igazán lehet „a szocialista húsvétról” beszélni, mert egy 1948-tól 1989-ig tartó, több évtizedet átívelő korszakról van szó, ami alatt nagyon sok változás történt. Ráadásul ezt a témát komplex módon még nem kutatta nálunk az etnológia, így csak részinformációink vannak arról, hogy egy-egy vidéken miképpen alakultak át a húsvéti szokások a szocializmus idején – mondja a Napunknak L. Juhász Ilona etnológus.

Párhuzamos külön idejűség

Ezek alatt az évtizedek alatt nagyon sok népszokás megszűnt vagy háttérbe szorult – attól függően, hogy egy település mennyire volt elzárt, mennyire modernizálódott. Volt, ahol korábban kikopott a locsolkodás durvább formája, amikor a lányokat kicipelték a patakhoz vagy a kútra, és vödörrel leöntötték őket, volt, ahol ez tovább fennmaradt. A szakirodalom párhuzamos külön idejűségnek nevezi azt, amikor az ilyen változások nem egy időben mennek végbe – magyarázza az etnológus.

A kútra vagy a patakra kicipelést idővel felváltotta a fürdőkád, de hogy mikor, az attól függött, hogy egy-egy településen mikor terjedt el, hogy már fürdőszoba is volt a házakban. Ha ez megtörtént, a fiúk a lányokat már a kádba állították bele és úgy locsolták le őket.

Aztán ez a szokás is tovább szelídült, és elterjedt a kölnivel locsolás – miközben az L. Juhász Ilona által említett párhuzamos külön idejűségnek megfelelően még én is emlékszem a ’90-es évek elejéről olyan fiúkra, akik a locsolás radikálisabb formáját választották, és berángatták a lányt a fürdőszobába vagy flakonból öntöttek rá annyi vizet, hogy át kellett öltöznie.

Újjáéledő és „új” szokások

Az otthon készített húsvéti tojások fokozatosan háttérbe szorultak, és felváltották őket a színes csomagolású csokitojások, amikből a szocializmus vége felé már egyre nagyobb volt a választék a boltokban, persze messze nem akkora, mint ma – folytatja L. Juhász Ilona. És az is átalakult, hogy mit vártak a fiúk a locsolásért. Az etnológus emlékszik olyanra, hogy egy fiú mérgében földhöz vágta a festett főtt tojást, mert ő pénzt szeretett volna kapni. A húsvéthétfői csokitojás- és csokinyúlgyűjtést fokozatosan a kisebb fiúk között is felváltotta a pénzgyűjtés.

Az olyan népszokások, mint virágvasárnapon a kiszebáb végighordása a falun, patakba vagy folyóba dobása, illetve felgyújtása, sokáig fennmaradtak az Ipoly-mentén, mint ahogy a villőzés is a Zoboralján – mondja az etnológus. A nyolcvanas évektől kezdődően néhány helyen a tanítók vagy más, a közösségben tevékeny emberek tudatosan kezdték ápolni vagy felújítani ezeket a szokásokat,  de a kiszebáb kihordásának a rendszerváltás után szabályos reneszánsza lett: olyan helyeken is csinálnak kiszebábot, ahol korábban nem szoktak, sőt van, ahol óvodai vagy iskolai programként szervezik meg a pedagógusok, ám ezek nem mindig azonosak a korábbival, néhány elemet módosítottak vagy elhagytak.

Körmenet csak a templomon belül

A húsvét a kereszténység legfontosabb ünnepe, a vallás azonban nem volt kompatibilis a szocialista ideológiával. Aki például a közoktatásban dolgozott, valamilyen közfunkciót viselt vagy állami vállalatban töltött be magasabb tisztséget, nem járhatott templomba. A családi legendárium és a közösségi legendáruim tele van történetekkel a rendszer kijátszásáról.

Például egy esküvő alkalmával – mivel a menyasszony óvónő volt, és nem házasodhatott templomban – csak az állami szertartást tartották otthon, majd az egész násznép átbuszozott egy távolabbi faluba, ahol megtartották a templomi esküvőt is, aztán hazabuszoztak a menyegzőre. Egy másik példa: elhunyt a titokban, de azért sokak által tudottan vallásos iskolaigazgató. Csak állami temetése lehetett, de azért csak megkondultak a katolikus templom harangjai, mikor temették. A sekrestyést számon kérte az „MNV” (a Helyi Nemzeti Bizottság, ami az önkormányzatnak felelt meg), de már előre be volt készítve az ürügy – valami történelmi esemény –, amire hivatkozva épp akkor húzta meg a harangokat.

A vallással kapcsolatos korlátozások természetesen a húsvétra is vonatkoztak, de ezek a katolikusoknál leginkább abban merültek ki, hogy nem lehetett körmenetet tartani az utcán. A nagyszombati tűz- és vízszentelést, és a hozzá tartozó kis körmenetet is a templomon belül tartották meg – hallom az édesapámtól, aki a felsőszeli katolikus gyülekezet oszlopos tagja.

A nagypénteki mise a katolikusoknál, illetve az istentisztelet a reformátusoknál viszont délután vagy este szokott lenni, és mivel nagypéntek nem volt munkaszüneti nap, előfordult, hogy a vallásukat gyakorló reformátusok nem értek oda – mondja egyik református ismerősöm.

„A szocializmus idején úgy tekintett a hatalom a húsvétra, mint egy naptári ünnepre, a tavaszi megújulás, a locsolkodás ünnepére, a vallási jelleget igyekeztek háttérbe szorítani” – fogalmaz L. Juhász Ilona. Nagy jelentőségük volt a képeslapoknak, ezekkel kívántak egymásnak kellemes ünnepeket a családok. Természetesen ezeken a képeslapokon keresztény motívumok nem jelentek meg.

A húsvéttal foglalkozó rádió- és tévéműsorokban csak ritka esetben volt utalás Jézus kereszthalálára és feltámadására, ahogy karácsonykor sem utalgattak a születésére. Emellett a hatalom az olyan húsvéthoz kapcsolódó szokásokat nem is tudta ellenőrizni, hogy például valaki tartja-e a nagyböjtöt – mondja L. Juhász Ilona.

Nem annyira vagy nem úgy közösségi esemény már

A locsolkodás jelentősen átalakult az évtizedek során, mára azonban mintha eltűnőben lenne. A húsvéthétfő korábban komoly társadalmi esemény volt, amikor a fiúk és férfiak végiglátogatták a rokon és az ismerős lányokat és asszonyokat, és persze voltak nagy evések és nagy ivások is.

A társadalmi esemény jelleg azonban kevésbé jött át a nagyon kicsi településeken – erről meg az édesanyám mesél, aki a Tallós melletti Gulyamező majorban nőtt fel. Neki meglepő volt látni, miután már beköltöztek Alsószelibe, hogy a húsvéthétfő mennyi embert mozgat meg. A majorban csak az ott élő pár család látogatta meg egymást. Különlegességnek a szlovák állatorvos számított, aki szintén végigjárta a családokat, de ő nemcsak locsolt, hanem – a magyar lányok számára egyfajta kultúrsokként, szlovák szokás szerint – „korbács” is volt nála, amivel megvesszőzte az asszonyokat és a lányokat – akik inkább elbújtak előle.

Ezek a nemrég még szinte magától értetődő szokások azonban egyre inkább háttérbe szorulnak, és olyan szokások lépnek a helyükbe, mint az elrejtett húsvéti tojások vagy apró ajándékok keresése, amiben a gyerekek nemtől függetlenül részt vehetnek, helyrebillentve azt a lányok által sokat emlegetett igazságtalanságot, hogy húsvéthétfőn a konszenzus szerinti jobb buli, azaz a locsolás a fiúk kiváltsága volt.