A férjem állandóan ideges, mindenért engem vagy a kisfiunkat hibáztatja. El kellene emiatt válnunk? A pszichológus válaszol
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
A férjemmel 12 éve vagyunk házasok és van egy ötéves fiunk. A gyerek nagyon aranyos, de több enyhe viselkedési zavarban szenved és sok türelmet igényel. A férjem mindig is ideges típus volt és ennek tetejébe még türelmetlen is (például a sorban állás is kihozza a sodrából). Ez mindig is zavart benne, de míg nem volt gyerekünk, csak néhány havonta borult ki annyira, hogy kiabálni kezdjen. Ekkor persze több ideje volt sportolni és relaxálni is, ami úgy gondolom, segített neki a düh levezetésében.
Amióta megszületett a fiunk, állandóan ideges – a munkája, vagy a gyerek, vagy valami más miatt. Néha azt érzem, hogy csak ürügyet keres arra, hogy felidegesítse magát és aztán azt mondhassa, hogy ez nem az ő hibája. Ugyanígy folyton arra panaszkodik, hogy állandóan fáradt és ezért ideges. De amikor azt javaslom neki, hogy menjen ki sétálni, vagy kirándulni egyedül, akkor nem akar.
Minimum heti egyszer kiabál. Megpróbáltam ignorálni, visszakiabálni neki, vagy azt mondani, hogy menjen át a másik szobába, vagy én megyek át – de mindhiába: újra és újra kiabálni kezd. A legrosszabb az, hogy ezt a kisfiunk is rosszul viseli, sírni kezd és már ő is kiabál, ha valami nem tetszik neki.
Én egy olyan családban nőttem fel, ahol nem volt kiabálás (csak nagyon ritkán), tehát lehet, hogy túlérzékeny vagyok. A férjem gyakran talál okot arra, hogy kiabáljon, például amiatt, hogy a gyerekkel valamit nem csináltunk, vagy csináltunk, és ő fáradt. Néha pedig még rá is tesz erre egy lapáttal, hogy én inkompetens vagyok, és semmit nem csinálok jól. A viselkedése kikészít, és félek attól, milyen hatással van a gyerekre. Úgy érzem, nincs más választásom, mint elfogadni ezt a viselkedést, vagy elválni. Sem terápiára, sem pedig pszichológushoz nem hajlandó menni (azt mondja, hogy nekem van rá szükségem).
Lívia, 47
Lenka Pavuková Rušarová pszichológus válaszol
Kedves Lívia!
A férje viselkedése azokra az emberekre emlékeztet, akiknek problémájuk van az érzelmek szabályozásával – nehezebben tolerálják a türelmetlenséget, az elégedetlenséget, kevésbé kontrollálják a dühüket, a hangjukat és a hangnemüket.
Ha a férje frusztrációs toleranciáját ennek tetejében a fáradtsága is csökkenti, és ha a gyerekük sok türelmet igényel, akkor ez egy valóságos puskaporos hordó.
Azok a szemrehányások, hogy inkompetens és semmit nem képes jól csinálni, egy másik kategóriába tartoznak. Megtörténik, hogy az embernek dühében kiszaladnak a száján ilyen dolgok, és aztán megbánja őket. Ennek azonban nem szabad rendszeresen megtörténnie, és nem gondolom azt, hogy az ilyen viselkedést el kellene fogadni. Ilyen szemrehányásokat senki sem érdemel.
Megértem, hogy a férje meg van róla győződve, hogy önnek kellene terápiára menni, ön pedig azt szeretné, ha a férje menne. Elfogadható lenne kettejük számára, ha család- vagy párterápiára járnának, ahol nem azt keresik, ki a hibás, és kit kell kijavítani, hanem egy olyan lehetőséget keresnek, amivel az egész családi rendszer lenyugodhatna? Azokat a helyzeteket keresnék, amelyekben a legnagyobb a feszültség (ez legtöbbször este szokott lenni, amikor a gyerekek a lefekvéshez készülődnek, a szülők már fáradtak, de a gyerekek nem akarnak szót fogadni).
A terápián megbeszélhetik, hogy ki mikor avatkozzon be a helyzetbe, ki miért felelős, és hogyan járjanak el, amikor elkezd emelkedni a feszültség. A család- vagy párterapeutával megtanulják felismerni azt az állapotot, amikor a helyzet fokozódni kezd, és hogy ki mit tehet annak érdekében, hogy egymás bántása nélkül birkózzanak meg vele.
A végére kiemelném, hogy a krónikus stressz és a konfliktusok a család minden tagjának ártanak, de a gyerekek vannak ennek a legjobban kitéve. Néhány gyerek sokkal több türelmet igényel, mint a társai, sokkal több erőfeszítést igényel a nevelése, de erről senki sem tehet. Ilyenkor be kell vetni az összes elérhető forrást (a pszichoterápiát beleértve), hogy a család túlélje ezt a bizonyos szakaszt, és hogy jobban érezze magát.
Filip Orsolya fordítása
