Mit esznek a progresszív-liberálisok, avagy egy választási éjszaka Ivan Korčokkal

Most lehullott a lepel, hát ezt eszik a prog-libek, a magyarok számára ismeretlen szlovák szivárványos unikornisok, a pozsonyi kávéházak fura urai – gondoltam magamban, mikor megálltam a büféasztal mellett Ivan Korčok eredményváróján a pozsonyi Falkensteiner hotelben.

Az oknyomozás elkezdésére egy füles inspirált: Pellegrini eredményváróján állítólag kétféle rántott húsból is választani lehetett. Ez igen, dünnyögtem magam elé elismerően. Telitalálat, igazi emberi választás, amodaát nem kispályáznak: Pelle minden porcikájával igyekszik megmutatni, hogy egy a néppel. Kistraktor, kerti munka, rántott hús. Kard ki kard, Ivan Korčok!

A büféasztal körül nagy volt a sürgés-forgás. Éhenkórász libsik, súgta a fülembe gúnyosan a vállamon ülő nemzeti-konzervatív kisördög. A kíváncsiság azonban nagy úr, elvegyültem a tömegben, hogy aztán kiderüljön számomra: minden előítélet igaz. Sehol egy csikós tokány, sehol egy jó székelykáposzta. De még rántott húsból sem volt ott egy árva darab sem.

Volt helyette lazac, olíva, mindenféle zöldség, némi szalámi, sütemények, sajtok. Világok – mit világok, univerzumok kerülték el egymást itt, ebben a pillanatban, gondoltam.

Tanácstalanul fordultam jobbra, hogy lássam, a mellettem álló arcán is az tükröződik-e, mint az enyémen. Ekkor ismertem fel, hogy Ján Budaj az, aki épp a salátáját locsolgatja fokhagymás öntettel. S mikor jobban körülnéztem – elengedve a rántott húsos álomképet a semmibe –, láttam, hogy épp Juraj Drobával, Pozsony megye főispánjával társalog az egykori környezetvédelmi miniszter.

Erődemonstráció

Visszatérve lelkem mersze – habozásom elmúlt persze –, körülnéztem, és lám, az eddig ételre váró, arctalan massza hirtelen életre kelt, arcot kapott. Megelevenedett a pozsonyi kávéház a Falkensteiner hotelben.

Itt kapott értelmet az a tételmondat, amit később Ivan Korčok mondott, miután megérkezett az eredményváróra – miszerint ez nem egy parti, hanem egy komoly munkarendezvény. Igaza volt, sőt, továbbmegyek: elitek harci tanácsa, szelfinagyüzem, politikusfelvonulás.

És legfőképpen erő- és egységdemonstráció.

Ahogy egy közelemben álló exminiszter megjegyezte – igen, bevallom, hallgatóztam –, az sokat elárul, hogy Pellegrini kizárólag a pártbeli kollégáival várta az eredményeket, és egy árva smeres káder sem jelent meg a rendezvényén. Korčoknál viszont felsorakozott az úgynevezett demokratikus palettáról szinte mindenki.

Miriam Lexmann, František Mikloško, Mikuláš Dzurinda, Branislav Gröhling, Ondrej Dostál. Michal Šimečka és a fél PS-vezérkar. A teljes Demokrati lineup, Eduard Hegerrel, Juraj Šeligával, Jaroslav Naď-gyal.

De nem csak a füstös politikusi hátsó szobák furcsa lényei sorakoztak fel, hanem színészek, művészek, és olyan influencerek is, mint Sajfa, és Fero Joke. Vagy épp Sandra Sviteková, a Dejepis inak Youtube-csatorna házigazdája. A hotel konferenciaszintjén olyan volt közlekedni, mint egy különösen gonosz akadálypályán egy videojátékban – ha az ember nem akart belelógni egy szelfibe vagy egy videóinterjúba, nagyon ügyesen kellett manővereznie. Sehol sem volt biztonságban.

Kíváncsi szemmel pásztáztam végig, akad-e magyar is a Korčok-csapatban, de a szlovákiai magyar médiamunkásokon kívül sokáig senkit sem láttam. Már lassan kezdtem elhinni, hogy igazuk van a kritikusoknak, és a pozsonyi buborék sehol sem metszi egymást a szlovákiai magyar buborékkal, de végül rábukkantam Hunčík Péterre, aki épp Ján Budajékkal beszélgetett. A párhuzamos egyenesek összeérnek, valahol a végtelenben, szokták mondani.

Korčok színre lép

A konferenciaterem fullasztó atmoszféráját öröm volt lecserélni a hotel bejáratának hűvösére, ahol rutinos harci veteránként gyűltek a fotósok és operatőrök. Itt is kegyetlen élet-halál harc folyik a legjobb pozícióért, de legalább tudja az ember, mire számíthat.

A menetrend a következő: a jelölt megérkezik, kiszáll az autóból, és lassan, meg-megállva megközelíti a vadul villogó sorfalat. Ahogy egyre közelebb ér, a sorfal formációt vált, és szorosan körbeveszi, vigyázva, hogy ne érjen hozzá. A jelölt hunyorog, miközben próbálja felvenni azt a pózt, amit a fényképeken szeretne viszontlátni. Ez viszonylag nehéz mutatvány, hiszen közelről vakuzzák arcba, és ha váratlan mozdulatot tesz, lefejelhet egy arcába tolt mikrofont.

Aztán a jelölt stábjának tagjai közbelépnek és lehámozzák a fotósokat emberükről, és testükkel védve felvezetik a konferenciaterembe, ahol érkezik a riporterek hulláma, és körbeveszik a jelöltet. Itt a mentegetőzési fázis következik – a jelölt közölni próbálja, hogy hadd érkezzen már meg, mindjárt beszélni fog, csak letenné a kabátját esetleg. Ezt úgy kell abszolválni, hogy közben túlharsogja a felé intézett, teljesen véletlenszerű kérdéseket, mint például, hogy érzi magát, hogy telt a napja, legyőzi-e ellenfelét, vagy épp mi 10 köbgyöke.

Korčok mindezt viszonylag rutinosan abszolválta, majd eltűnt egy rövid időre. Hogy aztán nem sokkal később, az urnazárás és az első részeredmények után ismét megjelenjen a kamerasorfal előtt.

A kötelező köszönetnyilvánítás után érkeznek a kérdések: mit változtatna a kampányán a második kör előtt, hogy próbálja megszólítani Harabin szavazóit vagy az elégedetlen kormánypárti szavazókat. Mennyire lesz téma a csehekkel való kapcsolat, és keményebben vitázik-e majd Peter Pellegrinivel a második kör előtt.

Ezek a sajtótájékoztatók jellegüknél fogva sem mélyinterjúk – a kérdező újságírók nem forszírozzák a keményebb vagy bonyolultabb kérdéseket, inkább teret adnak a jelöltnek, hogy elmondja a paneleket, melyeket előkészített. Korčoknak sem kellett tehát különösebben izzadnia: elmondta, mennyire tisztességes ajánlatot akar adni a választóknak, oda-odaszúrt Peter Pellegrininek, és kijelentette azt is, hogy ő nem készül semmiféle atombombával, csak meg akarja értetni vízióját a kormánypárti szavazókkal.

A második menet

Míg Korčok beszélt, én a háttérben elkeseredetten harcoltam egy mikrofonért, hogy magyar újságíróként én is beszálljak a buliba. Sikerrel is jártam – ám mielőtt elszántan feltehettem volna a kérdést, miszerint hogyan tervezi Korčok megszólítani a magyar szavazókat, a stábtagok lekeverték a sajtótájékoztatót.

Haha, lám, átnéznek rajtad! – suttogta a fülembe a vállamon ülő kisördög, de az egyik stábtag odajött hozzám, és az arcomról sütő elkeseredettséget látva szent ígérettel ígérte, hogy a következő körben majd kérdezhetek.

Hát jó, gondoltam, és vadászatra indultam: ha Korčok nem válaszol, mi újság a magyarokkal, majd válaszol más. František Mikloško például, a KDH doyenje, akit szoros kapcsolat fűz a magyarokhoz – egy korábbi interjúban azt is megsúgta nekem, hogy nyugdíjas éveiben még a magyar nyelv megtanulásával is meg-megpróbálkozik.

Mikloškót sikerült is elcsípni – láthatóan nem lepte meg a kérdés, és mikor felvetettem neki, hogy a felmérések szerint a magyar szavazók Korčok helyett inkább Pellegrini felé hajlanak, elszomorodva azt mondta, valami eltörött a szlovák–magyar kapcsolatokban, amit 35 évig építettek.

A reményt azonban nem adta fel, és kijelentette: meg van róla győződve, hogy Korčoknak márpedig nem szabad parlagon hagyni a magyar szavazókat – mert úgy véli, hogy még mindig többségben vannak azok, akik a demokratikus irányt preferálják.

A háttérben közben szórványos ujjongás és taps hangzott fel: a vendégek végeztek az utolsó hidegtállal is és a képernyőre tapadtak. A Statisztikai Hivatal viharos sebességgel dolgozta fel az eredményeket, Korčok pedig fokozatosan ledolgozta kezdeti hátrányát Pellegrinivel szemben, majd átvette a vezetést. Az optimizmus itt egy varázsütésre hurráoptimizmussá fokozódott. S miközben én épp arról akartam megkérdezni Jaroslav Naďot, mit szól ahhoz, hogy korábbi parlamenti helyettese, Gyimesi György Pellegrinit támogatja, a tömeg megindult a sajtószobába.

Sietnem kellett tehát, hogy mikrofonhoz jussak, és feltegyem a Fontos Kérdést Ivan Korčoknak. A sajtószobában egy kivetítőn épp Peter Pellegrini sajtótájékoztatója ment, a Hlas jelöltje előbb mintha halványan gratulált volna Korčoknak, majd közölte, hogy Szlovákia döntött, és nem akarnak jobboldali-liberális jelöltet. Már csak azért sem, mert Korčok csak 40 százalék feletti eredményt ért el, és nem 50 százalék felettit.

Ezt a fajta választási matekot – na meg azt, hogy Pellegrini automatikusan annektálta Štefan Harabin választóit – nem díjazták a vendégek. Valaki nevetett, valaki hangosan méltatlankodott – de az egész nem tartott sokáig, hiszen megérkezett Korčok, Pellegrinit pedig villámgyorsan lekapcsolták.

Korčokon először látszott, hogy kicsit azért élvezi a győzelmi ovációt. Szememmel a mikrofon őrzőjét kerestem, de nem találtam, és sóhajtva konstatáltam, hogy valószínűleg hoppon maradtam.

Korčok másodjára sem mondott mást, mint az első alkalommal, de már a győztes pozíciójából mondott köszönetet. S kicsit merészebben nyilatkozott, lefektetve a következő két hét témáit. Kirajzolódott a taktika: minél jobban elbizonytalanítani Pellegrini pártszavazóit, akik azért nem teljesen biztosak abban, hogy a pártelnök jól teszi, ha szabad utat enged Ficónak.

Hasonlóképpen akarja rávenni Harabin szavazóit is, hogy inkább maradjanak otthon a második körben, mint legutóbb, 2019-ben – ez kockázatos taktika, hiszen ezt úgy akarja elérni, hogy hangsúlyozza, Pellegrinivel azért egyetért pár dologban.

S íme, a harmadik kampánytaktika: szembesíteni akarja a kormányt az elmaradt ígéreteivel, a magas élelmiszerárakkal, az RTVS bedarálásával, a vulgáris hatalomgyakorlással – miközben azt mondja, közben együtt is akar működni a kormánnyal. Ha belegondol az ember, még meg is értheti ezt a látszólagos önellentmondást – de ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta.

Mindenesetre Korčok valószínűleg valamit jól csinált, és ezt a színpadon finoman jelezte is a kétkedőknek. „Úgy tűnik, hogy ezt az első kört talán meg is nyertem” – mondta mosolyogva, tapsvihart learatva.

Még mindig nem találtam a mikrofonos stábtagot, mikor az újságírók kérdezni kezdtek. A reményeim porrá hulltak, mikor a Markíza tudósítója megalázóan kegyetlen egyszerűséggel feltette a Nagy Kérdést, melyre egész este vártam: mi lesz a magyar szavazókkal.

„Kellemes meglepetés, köszönöm szípen” – formálta magyarul a szavakat Korčok, egyszerre használva a csallóközi dialektust, de szönciesen tökéletesen formálva az ö betűket.

Aztán arról kezdett beszélni, hogy mennyire tiszteli a szlovákiai magyarokat. „Engem dühíteni szoktak dolgok, de egyenesen fáj, hogy olyan politikusként tüntetnek fel, akinek valamilyen kifogása van a magyarokkal szemben” – tette hozzá.

Aztán beszélt egy kicsit a kisebbségi törvényről, és bizonygatta, hogy egyáltalán nem igaz, hogy ő keresztbe tett volna neki – mondjon bárki bármit.

Korčok csak a kérdésre nem válaszolt. Mármint arra, hogyan szeretné megszólítani a magyarokat – a levegőben hagyta a felvetést, nem ütötte le a magas labdát. Azzal tudta le a dolgot, hogy a magyarok ismerik, és tudják, hogy szereti őket.

Összeérnek-e a világok?

Az eredmények bizonyos szempontból igazolják is őt – az első körben a legtöbb magyarlakta településen, sőt, a magyar bástyákban is jobban szerepelt, mint Peter Pellegrini. A nagy kérdés az, hogy felismerte-e a potenciált, amiből meríthet a második körben. S itt nem feltétlenül arról van szó, hogy sikerül-e esetleg megegyeznie Forró Krisztiánnal a támogatásról – egyelőre egyébként valószínűbb, hogy nem.

Az igazán fontos inkább az, hogy meg tudja-e győzni a déli régiók lakosait, hogy ne lábbal szavazzanak, ahogy most történt – a részvételi arány szakadéknyival maradt el délen, mint az ország más területein. Ezt a potenciált pedig Peter Pellegrini is ki akarja majd aknázni, így a következő két hétben egy egészen érdekes sakkjátszma alakulhat ki kettejük között.

Miközben Korčok szavait jegyeztem le a sajtószobában, ezen rágódtam, mint egyszeri prog-lib politikus a lazacfalatkán. Leginkább azon, hogy egyáltalán megvalósul-e ez a sakkjátszma, érdemesnek tartják-e a jelöltek, hogy elmenjenek magyar szavazót vadászni – vagy úgy döntenek, hogy túl nagy erőbefektetéssel túl keveset érhetnek el itt, így hagyják a fenébe a dolgot. Esetleg megelégednek pótmegoldásokkal.

Morfondírozva az összeérő buborékok elméletén, gyorsan elszaladt az idő – s mire eszembe jutott, hogy mindezt valakivel meg kéne beszélnem a vendégek közül, a konferenciaterem szinte kiürült. Arra, hogy itt valaki elnökválasztási eredményekre várt, csak a kiürült tálak és a félig teli, otthagyott poharak árulkodtak. „Bukta” – suttogta a fülembe a vállamon ülő kisördög, és én csalódottan ballagtam ki a hotel elé, a fuvaromra várva.

A korlátnál állva, tanulságokon rágódva várakoztam, mikor kilépett a hotelből családja körében Ivan Korčok. Észrevett, elmosolyodott. „Viszlát” – intett felém, magyarul köszönve.

„Viszlát” – intettem vissza. És ennyiben maradtunk.