Napunk

Aki nevet a magyar akcentuson, az csak a saját korlátoltságát mutatja be – mondja Daniela Kapitáňová írónő

Fotó N – Tomáš Benedikovič
Fotó N – Tomáš Benedikovič

Daniela Kapitáňová egy ismert írónő, publicista és a Szlovák Rádió szerkesztője. Rendszeresen hallhatjuk a Devín Rádióban az olvasók pedig leginkább Samko Tále karaktere révén ismerik. A zömében magyarlakta Komáromból származik. Szlovák családban nőtt fel, amely Közép-Szlovákiából költözött a városba. A magyar közösség felé csak házasságkötés után nyílt meg számára az ajtó.

Lánya, Dita Andrušková diplomás néprajzkutató, aki szlovák–magyar gyökerekkel rendelkezik. Gyerekkorából a magyar mesékre és az apukájával való magyar nyelvű beszélgetésekre emlékezik, később azonban már szlovák nemzetiségűnek kezdte vallani magát és azt is elmeséli, milyen más gyökerei vannak még.

Megnézzük, hogyan kerül be az ember házasság révén egy nemzetiségi kisebbség körébe, hogyan különbözik az egyes nemzetek humora és miért van az, hogy néha nem az interneten kell kutatnunk az elődeink után, hanem elég belenézni a tükörbe.

A cikkben olvashat arról is:

  • milyen volt gyereknek lenni a vegyes nemzetiségű Komáromban;
  • milyen neves zenészre bukkantak az elődeik között;
  • miért illetlen, ha valaki megjegyzést tesz más magyar akcentusára;
  • mi a fő kulcs egy másik kultúra megértéséhez;
  • kell-e és hogyan keressük az elődeinket a tükörben.

Dita Andruškovát kérdezem, hogyan mutatkozik be, melyik nemzethez tartozónak vallja magát.

Dita Andrušková: Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Tekintve, hogy Komáromban születtem és apukám magyar nemzetiségű, ez a nemzetiség mindig is közel állt hozzám. Otthon két nyelven beszéltünk, apukám magyarul, anyukám pedig szlovákul. Gyakran megesett nálunk, hogy szlovákul kezdtünk el egy mondatot és magyarul fejeztük be, Komáromban ez nem olyan ritka. Otthon szlovák és cseh könyveket olvastunk, apukám pedig magyarul olvasott fel nekem.

Az alapiskolában még magyar nemzetiségűnek vallottam magam. Középiskolába már Pozsonyba jártam, így távol kerültem ettől a környezettől, a magyar nyelv pedig egyre inkább háttérbe került, a kapcsolat a magyar gyökereimhez azonban mindig az énem része lesz, és mindig az otthonomat fogja jelenteni.

A középiskola után már nem tértem vissza Komáromba hosszú időre, ma pedig szlovák nemzetiségűnek vallom magam.

Annak ellenére is, hogy az apukája révén magyar gyökerei vannak? Hogy született meg ez a döntés?

Dita Andrušková: Feltettem magamnak néhány kérdést. Először is, hogy beszélem-e a nyelvet – a válasz az volt, hogy nem. Másodszor, hogy ismerem-e behatóan a magyar kultúrát – nem. Harmadszor pedig, hogy kiismerem-e magam a kulturális kontextusban – ismét nem. A döntés tehát egyszerű volt.

Tehát csak akkor érezné magát magyarnak, ha mindhárom területen tökéletesen teljesítene?

Dita Andrušková: A tökéletest nem az A++ értékelés alatt értem, hanem, hogy saját magam előtt ne szégyenkezzem az ismereteim miatt. Éisztában vagyok vele, hogy van mit tanulnom.

Ugyanakkor ezt senki sem törölheti ki önből, hiszen a vérében van. 

Dita Andrušková: Természetesen ez a részem, a legbelső énem része, de ezzel egyúttal azt mondom, hogy a szlovák nemzetiség áll hozzám a legközelebb – a kultúra, a nyelv és az, amit minden nap megismerek a munkám során.

Telefonálás közben magyarul beszél az apjával?

Dita Andrušková: Nem, mert nem szeretek hibákat véteni. Szégyellem magam, hogy nem tudnék jól magyarul beszélni, ezért apukámmal inkább szlovákul beszélünk. Ha azonban hosszabb ideig vagyok magyar környezetben, egy idő után visszatér a nyelvtudásom és elengedem magam.

Dita Andrušková egy kiállítás bemutatása közben. Fotó – Michal Tillner Múzeum, Malacka

Daniela Kapitáňovát kérdezem, szlováknak vallja-e magát?

Daniela Kapitáňová: Természetesen.

Vannak cseh gyökerei is. Hogyan mutatkozik be, amikor magáról beszél?

Daniela Kapitáňová: A nyelv és nem a történelem alapján határozom meg a nemzetiségemet, tehát csak egy olyan nyelvvel tudok azonosulni, amit kiválóan beszélek és ez a szlovák nyelv.

A családja Komáromból származik, azonban nincsenek itt mély gyökerei?

Daniela Kapitáňová: Még egy generációval visszamenőleg se. Ide költöztünk, a szüleimnek nem voltak itt rokoni kapcsolatai. Ez például novemberben, halottak napján érződik, amikor a városunkban nincsenek sírok, amiket meglátogathatnánk. Olyankor az ember tudatosítja, hogyan kötődik az elődeihez. Mindenki gyertyákat visz a „halottai sírjára”, csak mi nem.

Én és a húgom Komáromban születtünk, de olyan szülők gyerekeként, akik Közép-Szlovákiából származtak, tehát felnőtt koromig a köszönésen kívül semmit sem tudtam magyarul.

1956-ban született. Ez volt a szlovák családok átköltözésének célja, mint az ön családjának esetében is, úgy gondolom, hogy nem amiatt költöztek ide, hogy magyarul tanuljanak. Jól feltételezem?

Daniela Kapitáňová: Nagyon jól látja, éppen így volt. Ha voltak is valamilyen családi kötődések, vagy ha az embereknek voltak is magyar rokonaik vagy szomszédaik, szlovákul beszéltek velük. Noha a szüleim valamit értettek magyarul, de ha magyar ismerősök jöttek látogatóba, szlovákul folyt a beszélgetés.

Milyen volt akkoriban az élet?

Daniela Kapitáňová: Szlovák iskolába jártam, ahol hozzám hasonló gyerekek voltak. Olyan szülők gyerekei, akiket máshonnan „költöztettek” ide. Ez a szlovák enklávé viszonylag kicsi volt, és leginkább magasabb társadalmi státuszú emberek alkották. Akkoriban építették a hajógyárat, ami egy óriási vállalat volt, ahol leginkább szlovákok és csehek dolgoztak, akiknek megvolt a kellő képzettségük.

Gyerekként tehát én emiatt azt gondoltam, hogy a szlovákok a hivatalokban dolgoznak, a magyarok pedig kétkezi munkások. Természetesen ez hatalmas ostobaság volt, de azért hittem ezt,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Család

Komárom

Szlovákiai magyar

Történelem

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak