Nehéz lenne most Ján Kuciak és Martina Kušnírová szemébe nézni

Frusztráció, szégyen és kilátástalanság. Harag? Ezek az első szavak, amik eszünkbe jutnak az évforduló kapcsán, és nem nagyon mernénk Ján Kuciak szemébe nézni, ha valahogy visszatérne egy kis időre és számon kérne minket, hogy mit tanultunk és mi mindent tettünk jobbá az elmúlt hat évben.

Mert ennél komolyabb jelzést nem igazán lehet elképzelni. Mit érdemel az az ország, amelyik még két fiatal véráldozatából sem képes tanulni? Egy fiatal újságírónak csak azért kellett meghalni, mert megírta a hatalmasok számára kellemetlen igazságokat, a menyasszonyának pedig csak annyi bűne volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. Hat évvel ezelőtt ez a tragédia felnyitotta az ország nagy részének a szemét, és egy rövid időre úgy tűnt, hogy van remény. De mi történt azóta?

A bosszú kormánya

Ma nem ott tartunk, ahol a gyilkosság előtt voltunk, a helyzet sokkal rosszabb. Fico és a bandája visszatért, és most már megtapasztalta az utca erejét. Egyetlen céljuk, hogy ne ismétlődhessen meg a 2018 utáni helyzet. Emlékeznek még arra az ikonikus sajtótájékoztatóra, mikor nem sokkal a gyilkosság után, érezve a helyzet tarthatatlanságát, Fico, Kaliňák és Gašpar kipakoltak egymillió eurót egy asztalra, próbálva menteni a menthetetlen.

Aztán mindhármójuknak távozni kellett, de tavaly ősztől ismét visszatértek. Az egyik megint kormányfő, a másik védelmi miniszter, a harmadik pedig képviselő. Pedig azóta sok minden kiderült róluk, amit 2018 februárjában még csak nem is sejtettünk. Hogy a rendőrség irányítását kiszervezték egy nyitrai oligarchának. Hogy a korrupció annyira elterjedt, hogy azt nézték hülyének, aki nem tett magának félre a közösből. Hogy ha valaki az ő emberük volt, arra nem vonatkoztak a törvények.

Ez mind kiderült, mindenki tudta kifélék és mifélék. Ennek ellenére tavaly ősszel a választók többsége úgy döntött, hogy jó lenne, ha ezek az emberek visszatérnének az ország élére. Igen, közben Matovič és Heger elhitették mindenkivel, hogy a demokratikus kormányzás egyenlő a parttalan káosszal. Fico pedig nyugalmat, szociális juttatásokat és bosszút ígért. Egyelőre úgy tűnik, a választóinak be kell érni az utóbbival.

Tavaly ilyenkor, a választások előtt még legalább élt a remény, hogy a társadalmunk nagyobb része nem kíván visszatérni a gyilkosság előtti időkbe. Ennek vége. A tavalyi előrehozott választás tükröt mutatott nekünk önmagunkról, és ez a tükörkép se nem szép, se nem biztató. Egy kicsinyes, szűkölő, csak önmagával törődő nép képét látjuk, amely hírből sem ismeri a szolidaritást, és önként lemond a szabadságjogai egy részéről, ha cserébe szép ígéreteket suttognak a fülébe önnön kivételességéről.

Orbanisztán light

Ha Orbán Viktor arra játszik az Európai Unióban, hogy a NER által az orosz viszonyok zanzásított változatát építse ki Magyarországon, akkor talán stimmel az a hasonlat is, amely szerint Fico az orbáni rendszer egyfajta „light” változatát próbálja kiépíteni Szlovákiában. Nem azért „light”, mert nem szeretné élvezni annak minden előnyét, hanem mert sokkal gyorsabban kell cselekednie, sokkal kevesebb erőforrása van, és mert sem ő maga, sem közeli emberei nem rendelkeznek a NER első vonalának politikai képességeivel.

A lényeg azonban ugyanaz lesz: ismét kiépül a „mi embereink” rendszere, akik az államhatalom kedvezményezettjei lesznek, lophatnak, csalhatnak és hazudozhatnak következmények nélkül. Megtehetik és meg is fogják tenni: tudják ugyanis, hogy az egész rendszer a hűségen áll vagy bukik. Csakhogy ez a hűség kétoldalú: mutatni kell a vezér felé, de a vezető sem hagyhatja csak úgy magára az embereit, hiszen akkor összeomlana a rendszer. Szlovákiában a Btk. módosítása, Magyarországon K. Endre kegyelmi ügye mutatja ezt a másik irányú hűséget. A vezérnek vállalnia kell a tüntetéseket, a közfelháborodást, az uniós rosszallást is, de az embereit nem hagyhatja veszni.

A Kuciak-gyilkosság egy hiba volt a rendszerben. Sajnos nem az volt az anomália, hogy megtörtént: csak idő kérdése volt, hogy egy oligarcha vagy maffiózó mikor hiszi el magáról, hogy egy gyilkosságot is megúszhat. Az anomália a társadalom reakciója volt, mely hirtelen ráébredt, hogy kik is állnak az ország élén, és hogy milyen útra lépnénk rá, ha ez a kettős gyilkosság válasz nélkül maradna. Ezért különösen tragikus, hogy hat évvel később ott tartunk, hogy Ficóék ismét hatalmon vannak, Kočnert pedig tavaly felmentette a Specializált Büntetőbíróság.

Mi magyarok

És hogy hol vagyunk mi, szlovákiai magyarok ebben a történetben? Szalay Zoltán a tavalyi évforduló kapcsán felidézte a szlovákiai magyar sajtó és pártok reakcióját, ami már akkor is elég lesújtó volt, hiszen már akkor voltak jelei annak, hogy a magyarországi kormánymédia és felvidéki kihelyezett fiókjai minden erővel Robert Fico rehabilitálásán ügyködnek.

Azóta a Magyar Szövetség viszonya Fico kormányával csak jobb lett, a párt hivatalosan csupán semmitmondó nyilatkozatokat tesz a Btk. módosítása kapcsán, és a kormányellenes tüntetésekbe sem kapcsolódott be. Ez nem jelenti azt, hogy ezeken a tüntetéseken ne lennének szlovákiai magyarok, csakhogy ők mindannyian civilek, akik a saját elhatározásukból vannak ott, és talán ki is kérnék maguknak, ha valamelyik párthoz kötnénk őket.

A Magyar Szövetség úgy tesz, mintha ez az egész nem a mi ügyünk lenne, mintha a szlovákiai magyarságot nem érintené, hogy lebontják körülötte a jogállamot, erre pedig csak rátesz egy lapáttal a magyar kormánypropaganda, mely minden lehetséges alkalommal elismétli, hogy Szlovákia és Magyarország kormánya között „soha nem volt ilyen jó a viszony”.

Volt már idő, amikor Szlovákia egy „fekete lyuk” volt Európa térképén, csakhogy akkor a magyarokban nem volt kétség afelől, hogy ha választani kell, akkor a demokrácia oldalára kell állni. Biztosak lehetünk benne, hogy sokak számára ez még ma sem kérdés. De egyre többen vannak azok, akik a politikusok sumákolása és a fülükbe csöpögtetett propaganda hatására már inkább kényelmesen kimaradnának az egészből. Az ún. egyetlen magyar párttal szembeni bizalom pedig már nincs sehol, és ezt az urak csak maguknak köszönhetik.

Mert ez egy tévút. A status quo megtartása szép dolog, de nem lesz, aki járjon a magyar nyelvű iskolákba, ha a fiatalok tömegesen fognak menekülni az országból, mert az élhetetlenné válik, és csak annak lesznek kilátásai, aki valakinek a valakije. Előbb-utóbb mindenki rá fog jönni arra, hogy ebben az országban nem a migránsok vagy az LMBT+-emberek jelentik a legnagyobb problémát, ha máskor nem, akkor egy kórház mocskos folyosóján ülve, vagy a munkaügyi hivatalban várakozva. A kérdés, hogy nem lesz-e már késő.

Nehéz év jön

A pesszimizmus és az önsajnálat persze nem vezetnek sehova, de szembe kell nézni a valósággal. A rózsaszín vágyálmok kergetésével nem megyünk sokra, az elkövetkező kormányzati ciklus kemény lesz, erre fel kell készülni. A Smer még csak most szerez lendületet, és ha Peter Pellegrinit megválasztják államfőnek, lesznek még itt cifra ügyek.

Emiatt nem kell pánikolni, hanem folytatni kell a munkát, rámutatni a jogtalanságokra, és minden egyes antidemokratikus lépést annyira meg kell nehezíteni, amennyire csak lehet. Nem véletlen, hogy az autoriter rendszerek először a sajtószabadságot próbálják felszámolni, hiszen az információ hatalom, és a tájékozott választó az ő szempontjukból veszélyes választó.

Nem véletlen az sem, hogy a smeres képviselők a napokban Martin Milan Šimečka ellen indítottak támadást, és egyre agresszívebben viselkednek más, a munkájukat komolyan vevő újságírókkal szemben. Szlovákia ebből a szempontból még mindig viszonylag jól áll, több erős független médium létezik, de nem szabad elfelejteni, hogy az újságírók csak akkor érnek valamit, ha a társadalom is mögöttük áll.

Ki kell állni és nem szabad elfutni. Ezt mutatja Ján Kuciak példája, aki annak ellenére folytatta a munkáját, hogy Kočner többször is megfenyegette, és ezt mutatja Alekszej Navalnij példája is, aki inkább vállalta a börtönt és a halált, minthogy meghátráljon a zsarnok rendszerrel szemben.

Ők persze kivételes emberek voltak, tőlünk ennél sokkal kevesebb is elég. Tájékozódni, támogatni a független sajtót, és ha valami nem tetszik, megjelenni egy tüntetésen, vagy aláírni egy petíciót. Ettől senkinek nem fog felborulni a napirendje. Leszokni arról, hogy a politikusoktól várjuk a megoldást, és kihúzni a fejünket a föld alól. Sok kicsi sokra megy, ezt megmutatta a bársonyos forradalom, az 1998-as választás és a 2018-as tüntetések is. Ez az ország már többször bebizonyította, hogy a jó emberek össze tudnak fogni egy jó cél érdekében, csak valamiért nagyon sokáig tart nekik, míg rájönnek, hogy baj van.

Zárjuk pozitívan. Azt mondják, hajnal előtt van a legnagyobb sötétség. Talán jövőre egy pozitívabb hangvételű helyzetjelentést tudunk írni, és nem kell szemlesütve állnunk Ján Kuciakra és Martina Kušnírovára emlékezve.