Napunk

A sivatagban nincs wifi, van viszont millió csillag és más életre szóló élmények. Kovács „Kovi” Zoltánnal az elvonulásról és a lassú utazásról is beszélgettünk

Kovács "Kovi" Zoltán. Fotó - Facebook
Kovács „Kovi” Zoltán. Fotó – Facebook

A legutóbbi, dunaszerdahelyi VándorLáss-est után beszélgettünk Kovács „Kovi” Zoltánnal elvonulásról, sivatagi kalandokról, veszélyes helyekről és arról is, van-e az utazásnak fenntartható módja.

2010 után terjedt el igazán a „slow food” és a „slow life” mintájára a „slow travel”, vagyis a lassú utazás. Utóbbi filozófiája az, hogy fontosabb egy kisebb régió, kultúra mélyebb megismerése, mint hogy ezernyi különböző úticélt keressen fel az ember rövid idő alatt, végigrohanva egy városon vagy egy egész országon, sorra pipálgatva ki a „kötelező” látványosságokat.

A „slow travel” egyik szlovákiai nagykövete a VándorLáss mozgalom, amelynek a legismertebb arca az Alsószelin élő Kovács „Kovi” Zoltán túravezető és buddhista tanító. Azt mondja, túravezetőként a jelszava a kezdetektől az, hogy a kevesebb mindig több. „Ezért soha nem is gondolkodtunk azon, hogy valamiféle utazási irodává fejlődjünk, hiszen nem akartuk, hogy eltömegesedjen vagy túl kommersszé váljon ez a projekt. A vándorlásaink lényege soha nem a látványosságok hajszolása, hanem a lassulás, a befelé fordulás és egyben az egymáshoz kapcsolódás, ezért ezek mindig egyfajta belső utazások is” – vallja Kovi, aki csaknem húsz éve szervez különféle utakat, Andalúziától a Kis-Kárpátokig, Marokkótól Nepálig, az egyszerű gyalogtúráktól kezdve a sivatagi nomádoláson keresztül a komoly kihívást jelentő magashegyi túrákig.


Az egyik legvadregényesebb VándorLáss-program, amelyet idén tavaszra is meghirdettetek, a többnapos vándorlás a Szaharában. A leírás szerint „nomádok nyomában, régmúlt karavánutak hangulatát idézve gyalogolunk. Tevéinken a néhány napra szükséges felszerelésünk, sátrak, amiben az éjszakákat töltjük, ételeinket a helyszínen készítjük el autentikus nomád módon, így bepillantást nyerve a sivatagi karavánok életébe.” Ez így nagyon romantikusan hangzik, de azért nyilván megvannak a nehézségei, a megpróbáltatásai is egy ilyen kiruccanásnak. Bárki jelentkezhet a sivatagi túrára, az is, aki négy-öt csillagos szállodákhoz, all inclusive ellátáshoz szokott?

Minden jelentkezővel külön-külön elbeszélgetek, és általában már a kérdései alapján el tudom dönteni, hogy neki való-e egy ilyen kaland. Nem beszélek le senkit, de általában maguktól is rájönnek, hogy ez nem az ő világuk, és nem is jelentkeznek többet.

Kortól is független, hogy ki vehet részt?

Igazából igen, ugyanakkor minden résztvevőnek tudatosítania kell, hogy a nomádolás azzal jár, hogy valamilyen szinten ki kell lépniük a komfortzónájukból. Nincs például mosakodási lehetőség, nem viszünk magunkkal mobil WC-t sem. Fizikailag egyébként ez nem olyan megterhelő, mint mondjuk egy magashegyi túra, hiszen tevékkel megyünk, ők szállítják a vizet és az egyéb felszerelést, emellett pedig bárki felülhet rájuk, ha túl fáradt a gyalogláshoz, vagy netán kieszi a homok a lábát. A Szaharába mindig viszünk magunkkal helyi vezetőt is, tehát attól nem kell tartani, hogy eltévedünk.

Nomádolás a sivatagban. Fotó – Facebook

A magashegyi túrákra is jelentkezhet bárki?

Ha megnézed a meghirdetett útjainkat, mindig fel van tüntetve mellettük egy római számból és egy betűből álló kód. Az első a technikai nehézséget jelöli, a második pedig a túra abszolválásához szükséges fizikai erőnlétet. Szóval ennek alapján lehet tájékozódni, de ha új ember jelentkezik egy nehezebb vagy közepesen nehéz túrára, akkor azért elbeszélgetek vele arról, hogy szokott-e túrázni, milyen tapasztalata van a hegyi túrákkal, és milyen az aktuális kondíciója. Ez általában beválik, az elmúlt húsz év alatt legalábbis csak egyszer fordult elő, hogy közös megegyezéssel visszafordult valaki, mert túl lassan haladt és feltartotta az egész csoportot.

Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenki egyforma tempóban tudja teljesíteni az adott túrát. Igazából az a ritkább eset, ha a csoport minden tagjának egyforma a teljesítőképessége. Gyakrabban fordul elő, hogy a tapasztaltabb túrázók egyharmad idő alatt fel tudnak menni mondjuk egy menedékházhoz, mint a többiek. Ha egy megfelelően jelölt, veszélytelen túraútról van szó, előre is engedem őket, én pedig hátramaradok a többiekkel.

Néhányan nehezen viselik el, amikor hátul haladnak egy csoportban, de ezt egyszerűen el kell fogadni. Túravezetőként mindig elmondom, hogy a tempónk teljesen megfelelő, sőt gyorsabb a minimálisnál, de nyilván vannak, akik még ennél is gyorsabban képesek teljesíteni egy adott távot.

Mekkora csoport szokott összejönni?

A 10–12 fős csapat már nagynak számít, inkább a tízfősnél kisebb csoportokat kedvelem, ezeket jól egyben lehet tartani. Nagyon sok a visszatérő túrázó, akikkel már tíz-tizenöt éve túrázunk együtt, ezt jó jelnek veszem.

Az utóbbi években egyre kiszámíthatatlanabbá vált az időjárás. Előfordult, hogy emiatt le kellett mondani, vagy megszakítani egy-egy túrát?

Nem igazán, mert igyekszünk mindig a várható időjáráshoz alkalmazkodni, és a megfelelő felszerelést magunkkal vinni. A magashegyi túrák esetében persze előfordul, hogy vissza kell fordulni vagy változtatni kell. Tehát ha a cél egy három-négyezres csúcs, és mondjuk lavina- vagy más jellegű riasztás miatt veszélyesnek ítélem a kitűzött útvonalat, akkor nem megyünk arra. Csoportos gleccsertúrákat például régóta nem szervezek, mert azok tényleg nagyon kiszámíthatatlanok.

A három-négyezres csúcsokra vezető túrákhoz hegymászó tapasztalat is kell?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Turizmus

Utazás

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak