Oroszország tartós háborúra készül

A szerző amerikai-orosz politológus

A tizennyolcadik század végén Nagy Katalin a Krím-félsziget meglátogatását tervezte, amelyet udvari kegyence, Grigorij Patyomkin gróf néhány évvel korábban hódított meg. Habár Patyomkinnak sikerült elfoglalnia a termőföldekben gazdag félszigetet az Oszmán Birodalomtól, az ígért gyarmatosítással kudarcot vallott.

Hogy arcvesztés nélkül jöjjön ki a dologból, Patyomkin elrendelte, hogy fából építsenek egy sor festett homlokzatot a folyó mentén, amerre a császárné hajózott, és vidám falusiakat meg egészséges állatok csordáit vitette oda, hogy teljessé tegye az illúziót. Nem volt ott semmiféle jólét, de úgy tűnt, hogy van.

A stabilitás világítótornya

A „Patyomkin-falvak” különféle változatai azóta is az orosz történelem fontos alkotóelemei. A szovjet időkben az a kép, hogy a kommunizmus mindenki életén javított, elhomályosította a rendszerszintű erőszakot és elnyomást. Ma pedig a Kreml azon dolgozik fáradhatatlanul, hogy azt a benyomást keltse, Oroszország a stabilitás és az erő világítótornya, és hogy a hálás nép buzgón elkötelezett a vezetője, Vlagyimir Putyin iránt. Csakhogy a homlokzat mögött kiábrándultság, kétségbeesés, félelem és düh honol.

Ez az igazságot látni a kortárs orosz filmekben és televízióban, mert a popkultúrának nehéz totálisan elhazudnia a politika helyzetét. A fiú szava: Vér az aszfalton című orosz krimisorozatban az erőszakos és kaotikus politika erőszakossá és kaotikussá alakítja az utcákat. Amikor a vezetők ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenhol ellenség lapul, és hogy a legjobb védekezés az először ütés, nőni fog a paranoia, az intolerancia és az agresszió.

Nem meglepő tehát, hogy miközben Putyin háborút vezet Ukrajna ellen, az orosz gyerekek zaklatják az osztálytársaikat; a tinédzserek videóra veszik, ahogy megtámadják a helyi lakosokat; a felnőttek pedig nyilvános verekedésekbe keverednek.

Valahonnan el kellett vennie

A mai Oroszország egyáltalán nem a stabilitás és az elégedettség fellegvára, és nem is a jólét bástyája, mint ahogy azt a Kreml állítja. Bár az orosz GDP 2023-ban a nyugati szankciók ellenére több mint 3 százalékkal nőtt, ez nem tükrözi a valódi, aligha fenntartható gazdasági dinamizmust.

Ehelyett azt a tényt tükrözi, hogy az állam hatalmas erőforrásokat fordított a hadiipari komplexumra. Ezeket a forrásokat azonban valahonnan át kellett csoportosítani, és egy sor katasztrófa – beleértve az infrastrukturális szerencsétlenségeket, az energiaellátási zavarokat, valamint a gyár- és raktártüzeket – mutatja, hogy honnan.

Ráadásul az ukrajnai háború az oroszok tömeges kivándorlását idézte elő, köztük sokan értékes szaktudással rendelkeznek, így a vállalkozások 85 százaléka a képzett munkaerő hiányáról számol be. Egyes becslések szerint 2030-ra Oroszországból négymillió képzett munkavállaló hiányzik majd, ami nagyjából két százalékpontot fog visszavágni a GDP-növekedésből.

Az „eredmények kiállítása“

Mint minden diktatúrában, minél több problémája van Putyin rezsimjének, annál hangosabb a propaganda. Ez magyarázza, hogy miért nyílt tavaly novemberben – a nemzeti összetartozás napján – Moszkvában egy hatalmas „fórum és kiállítás”, amit csak egyszerűen „Oroszországnak” neveztek el. A hat hónapig tartó eseményt, amelynek a végét a márciusi elnökválasztás utánra időzítették, „Oroszország nagyszabású vetületének” szánják, 131 kiállítással, amelyek bemutatják az ország „fő eredményeit”, az „áttörést jelentő felfedezésektől” Oroszország „győzelméig” az iparban, a kultúrában és a sportban.

A kiállítás által bemutatott Oroszország lehet olyan dicsőséges, mint Putyin állítja, de Patyomkin falvaihoz hasonlóan ez is egy kirívó kísérlet arra, hogy megnyerő hazugságokkal elfedjék a sötét igazságot. Ráadásul Putyin személyi kultuszának megerősítésére használják. Ebben az értelemben a rendezvény helyszínének megválasztása nem is lehetne megfelelőbb: a Nemzetgazdasági Eredmények Kiállítása (VDNCh) a sztálini tisztogatások tetőpontján épült.

Az eseményen Putyin képe és avatárja dominál: dolgozókkal beszélget, orvosokkal találkozik és papokkal imádkozik a helyszín pavilonjaiban elhelyezett óriási képernyőkön. Mindeközben a kiállítás ajándékboltjában az elnöktől származó idézetekkel borított termékeket árulnak. „Az orosz zászló senkit nem zavarhat” – deklarálja egy póló. „Egyformán megtisztelő a barátainknak és az ellenségeinknek lenni” – fűzi hozzá egy pulóver.

Sztálin egyszeregye

Azoknak az oroszoknak, akik nem tudtak eljutni az ajándékboltba, az idei év első két hetében hasonló idézeteket vetítettek országszerte az óriási kültéri képernyőkön. „A nemzet aranytartaléka a nép” – emlékeztették az oroszokat, miközben az utcán sétáltak. „Bármit megtehetünk, ha utunkat a haza iránti szeretet világítja meg.”

Ez az a nyelv, amit a Szovjet Diktátor egyszeregyéből tanultak. Senki sem felejtheti el a plakátokat, amiken Sztálin krémszínű katonai kabátban jégkrémet osztogat a boldog gyerekeknek, mereng a megművelt földek és parasztok tömege fölött, vagy egyszerűen csak büszkén a távolba tekint. Az uralkodása alatt mindenütt jelen voltak a róla készült képek: az épületek oldalára ragasztották, transzparensként hordták őket a felvonulásokon, sőt még a szőnyegekbe is beleszőtték. Lenintől Brezsnyevig más vezetőkről is készültek plakátok, amik az egyszerre nagyszabású és nyájas kijelentéseiket hirdették.

A Kreml jelenlegi propagandájának nem az a célja, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az élet Oroszországban biztonságos és virágzó. Lehet, hogy így indult, de az ukrajnai háború elhúzódásával Putyinnak alkalmazkodnia kellett. Most – Sztálin narratíváját visszhangozva, miszerint az út a szocializmus felé még több kihívást, az osztályharc intenzívebbé tételét követeli meg – Putyin a propagandát arra használja, hogy az oroszokat felkészítse a további háborúra.

Patyomkin büszke lenne

Ez egy alig rejtett erőfeszítés. Január 14-én a VDNCh-kiállításon a Védelmi Minisztérium megnyitott egy pavilont, melynek neve: „Hadsereg gyerekeknek. A szakmák városa. Az ország jövője”. Ugyanezen a napon bezárt egy másik moszkvai kiállítás: a Tolerancia központnak is nevezett Zsidó Múzeum „A per. Franz Kafka és a 20. század művészete” című kiállítása.

Oroszországnak ma pontosan azokra az üzenetekre van szüksége, amelyeket a Kafka-kiállítás közvetített: a szovjet rendszer abszurd volt, de képes volt az ártatlan egyének kíméletlen szétzúzására. Ehelyett az oroszok most napról napra militarizáltabb és egyre kevésbé toleráns üzeneteket kapnak – ez az a kulissza, amely eltakarja a színlelt választásokat, a gyengülő gazdaságot és a burjánzó erőszakot. Patyomkin büszke lenne rá.

@Project Syndicate