Napunk

A demokrácia egyik legbiztosabb fokmérője, hogy a hatalom mennyire telepszik rá a kultúrára. Súlyos és aktuális a komáromi Mefiszto

Fotók - Komáromi Jókai Színház
Fotók – Komáromi Jókai Színház

Pénteken mutatták be a Komáromi Jókai Színházban a Mefiszto című „karrierjátékot”, amely azt mutatja be, hogy a hatalomvágy miként gyűri maga alá nem csupán a művészi szabadságot, hanem az erkölcsöt és az emberiességet is.

Alföldi Róbert, akinek a Nemzeti Színház igazgatójaként az utolsó rendezése volt a 2013-ban bemutatott Mephisto, a premier előtt arról beszélt, hogy a kultúra, a művészet minden hatalomnak probléma, mert nagyon sok pénzbe kerül, nagy hangú, állandóan véleménye van, szembesít, viszont nemzetgazdaságilag kimutatható hasznot nem hoz. „A hatalomnak a kulturáltságát mutatja, hogy hogyan viszonyul a művészethez” – fűzte hozzá.

A hatalom és a legtöbb esetben külső támogatásra szoruló kultúra viszonya tehát minden rendszerben kényes terep. Hogy az előbbi mennyire telepszik rá az utóbbira, a demokrácia egyik legbiztosabb fokmérője lehet egy társadalomban. Ahogy az is, hogy mit vár el az államhatalom a támogatásért cserébe: megelégszik-e a kiemelkedő művészi teljesítménnyel, vagy a színházat, filmet, irodalmat a saját ideológiája terjesztésére, vagyis propagandacélokra kívánja-e felhasználni. Ha ez utóbbi történik, akkor felmerül még egy nagyon fontos kérdés: vajon miféle művészember vetemedik arra, hogy egy diktatórikus rezsim kiszolgálója legyen?

Tehetséges művészből is válhat kollaboráns

A felszínes válasz erre az, hogy minden bizonnyal olyan tehetségtelen vagy középszerű, elvtelen művészecskék, akik a hatalmasokhoz dörgölőzve akarnak feljebb jutni, karriert csinálni. Csakhogy ez a történet ennél sokkal bonyolultabb is lehet, ahogy az 1936-ban megjelent Mephisto című regény bizonyítja.

Főhősét, Hendrik Höfgent a szerző, Klaus Mann egykori barátjáról és sógoráról, Gustaf Gründgensről mintázta, aki baloldali, de ami még fontosabb, tagadhatatlanul tehetséges és ambiciózus művészből vált a náci rezsim ünnepelt művészévé, majd Göring személyes közbenjárására a berlini Porosz Állami Színház főintendánsává. Az emigráns Mann szemében árulóvá vált barát és a regénybeli Höfgen sztorijának szembetűnő hasonlósága miatt Gründgens fogadott fia pert is indított, emiatt a regényt Nyugat-Németországban évekig nem adhatták ki.

Höfgen története a legtöbb néző számára Szabó István Oscar-díjas filmjének köszönhetően lehet ismerős. Egy igazi kaméleonról van szó, aki az életét is szerepként éli meg: igény szerint hősszerelmes, máskor intrikus, ha kell, bohóc vagy táncos komikus. Tehetséges művész, akit szeret a közönsége, a legtöbb kollégája elismer, és a nőket is az ujja köré tudja csavarni, miközben mindent és mindenkit eszközként használ a sikerhez vezető úton.

Karrierje a húszas évek forrongó, forradalmi hangulatú színházi közegében indul, aztán a háttér fokozatosan elsötétül, felemelkedőben a Harmadik Birodalom, könyveket égetnek, nemzetietlennek ítélt színdarabokat tiltanak be, megkezdődik a zsidóüldözés.

Höfgen legtöbb művésztársa emigrál, és őt is próbálják rábeszélni erre, végül mégis a maradás mellett dönt, és megköti a maga alkuját a hatalommal. Abból indul ki, hogy a színháznak szüksége van rá, színházra pedig minden rendszernek szüksége van.

Mefiszto és Hamlet megformálója szinte mániákusan vágyik a sikerre, az elismerésre, amiből bőven kijár neki az új Németországban – persze csak azután, hogy behódol az új uraknak, és lépésről lépésre mindent feláldoz a cél érdekében: elveket, barátokat, szerelmet, végül az önbecsülését is.

Kínzókamra vagy kirakat

A címszerepet játszó Gál Tamás

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Komárom

Komáromi Jókai Színház

Kultúra

Színház

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak