Napunk

Társaságban is magányosnak érzem magam, egyre zárkózottabb vagyok. Mit tegyek, hogy ne érezzem magam ilyen üresnek?

Illusztráció – F. S. és Midjourney
Illusztráció – F. S. és Midjourney

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

„Öreg” vagyok és magányosnak érzem magam akkor is, amikor emberek között vagyok. Mindig is más voltam, introvertált, magányos. Képtelen voltam normális kapcsolatok kialakítására, mert… féltem magamtól, féltem a környezetem, a családom és a barátaim reakciójától. Nem akartam senkit sem „megbántani” a környezetemben, amelyet, akarjuk vagy sem, konzervatívnak kell neveznünk ebben az országban. Lehet, hogy senki sem lát ilyennek, meg tudom magam játszani, képes vagyok intelligensen interakcióba lépni másokkal, ahol munka van, intellektuális leterheltség és kifinomult kommunikáció. Képes voltam a háttérbe húzódni, elfedni az énemet, az érzéseimet és az érzelmeimet is, amiket igazából sosem fejeztem ki, inkább témát váltottam. Egyszerűen fogalmazva, egy betanult szerepet játszottam.

Miután évekig „normális” módon működtem egy jól betanult szerep szerint, jött a járvány, és mindent lezártak. A lockdownok rosszak voltak, túl sok időm volt gondolkodni. Abban a lelassultságban rájöttem, hogy üres vagyok, és hogy egy automataként, robotként éltem, élek, aki mint egy óramű teszi a mindennapi rutinját, ami minden reggel újraindul. Ezzel együtt óvatosnak és ébernek is kellett lennem, ami szintén kimerítő. Egy munkanap után a semmibe, az üres lakásba térek vissza, másnap pedig elölről kezdem az egészet. 

Az elmúlt időben, ami talán a kornak is köszönhető, azt vettem észre, hogy elkezdtem lemondani mindenről, még jobban magamba zárkózok, kikapcsolom magam és nem tudatosítom a körülöttem levő dolgokat, nem érzékelem az embereket, az utcát. Lassan egy lélektelen testté válok. Igen, ez az én fejemben van, és mindenről én tehetek. Tudom, hogy ki kellene mennem és elkezdeni valamilyen új tevékenységet, de nincs rá motivációm (kedvem és erőm). Nem szeretnék semmit tenni magammal, még ha a rossz gondolatok néha át is futnak az agyamon. De félek, hogy ez a fekete lyuk egyszer utolér és elemészt. Vagy attól, ha nyitnék az emberek felé és megpróbálnék egy komoly, mély kapcsolatot kialakítani, akkor a környezetem fordulna ellenem, és még azt a néhány hozzám közel álló személyt is elveszteném. Már előre hallom azokat a reakciókat, hogy hol voltam eddig, ha ennyi éven át normálisan éltem (igazából csak túléltem), akkor már nem is kellett volna ezt felvállalnom. Hiszen ebben az országban az emberek még egy közönséges reklámon is megbotránkoznak. 

Nem tudom, mit tegyek és hogyan, nem vagyok olyan erős, hogy életem végéig valaki másnak adjam ki magam. Az, hogy emberek között vagyok, munkában, társaságban, már nem elég ahhoz, hogy azt az illúziót keltsem, hogy átlagos vagyok, normális és hogy önámításban éljek. Valaminek történnie kell, mert ez az állapot egyre több szomatikus tünetet okoz. 

Peter, 41


Lenka Pavuková Rušarová pszichológus válaszol

Kedves Peter!

Soha nem késő elkezdeni önazonosan élni és önmagunkkal őszintének lenni. Az alapján, ahogy a mondatait és a gondolatait fogalmazza, egy olyan embernek látom önt, aki nagyon érdekes és ügyes. Az ön és a környezete számára is nagy kár lenne, ha nem élné meg teljesen mindazt, ami önben van.

Mindig vannak olyan emberek, akik szívesen elhallgattatnák a másságot,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Emberi kapcsolatok

LMBT+

Mentális egészség

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak