Napunk

Krekó Péter: A magyar oroszbarátság nem nyíltan vállalt, a népmesében Orbán akar lenni a legkisebb királyfi

Fotó - Krekó Péter Facebook-oldala
Fotó – Krekó Péter Facebook-oldala

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A magyar közegben létező oroszbarátság nem olyan, mint mondjuk Szerbiában, inkább a nyugatellenességben gyökerezik, és nem explicit, mondja Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital igazgatója, az ELTE PPK habilitált egyetemi docense. Ezek a narratívák nem képezték részét a magyar jobboldali identitásnak, de az elmúlt években mégis 180 fokot tudtak fordítani rajta.

Médiaelemzésünkben nemrégiben bemutattuk, hogyan relativizálja a magyarországi kormánytámogatások és a kormánypárti médianarratívák hatására a szlovákiai magyar kormányközeli sajtó a két rossz harcaként az orosz–ukrán háborút. A követelőző őrültként bemutatott Volodimir Zelenszkij mellett Vlagyimir Putyin orosz elnököt könnyű békekereső, mérsékelt vezetőként láttatni – s ennek a narratívának a falát még a civil lakosság rakétázása, vagy a bucsai és irpinyi mészárlás sem tudja átütni.

Krekó Péterrel arról beszélgettünk:

  • hogyan működik az orosz propaganda;
  • miért nem tűnnek fel a szovjet-kommunista propagandaelemek a kormányközeli sajtótermékeknek;
  • mit jelent a legkisebb királyfi meséje a geopolitikai hiedelemrendszerekben;
  • és miért dolgozik az idő az orosz propagandának.

Mi a dezinformáció és a propaganda hatásmechanizmusa a társadalomban? Mire kell figyelnünk?

Az egyik alapszabály , hogy ami igazán el tud terjedni a társadalomban, és komoly hatást tud fizetni, az, ami jól illeszkedik a befogadó közösség hiedelemrendszerébe. Amit szeretnénk elhinni, azt sokkal könnyebben elhisszük – a „szeretnénk” szó pedig itt nem feltétlenül valami pozitívat jelent. Ez a jelenség az olyan pozitív vagy negatív érzéseket, attitűdöket erősíti fel, amelyek már eleve megvannak bennünk.

Kicsit konkrétabban: az orosz propaganda azokban az országokban megy nagyot, ahol ukránellenes, nyugatellenes és oroszbarát diskurzusok erőteljesebben vannak jelen a közbeszédben. Ez Szlovákiára igaz, de például Bulgáriában és Görögországban is ezt mutatják a kutatások.

Azért érdekes, hogy Szlovákiát részben Magyarország célozza oroszbarát narratívákkal, mert Szlovákiában van hagyománya a pánszláv ideológiának, létezik kulturális és pszichológiai kötelék, a nacionalista nemzeti identitásnak része az oroszbarát elem. Magyarországon azonban a nacionalista identitásnak korábban egyáltalán nem voltak részei az oroszbarát narratívák.

Magyarországra inkább a második alapszabály vonatkozik: ha valamilyen üzenetet nagyon hosszasan és alaposan sulykolnak az emberek fejébe, az egy idő után megváltoztatja az attitűdöket. A Fidesz táborában például annyira elharapóztak az oroszbarát narratívák, hogy az jól kimutatható nyomot hagy a közvéleményben, és már az sem hangzik képtelen állításnak, hogy 1956-ban igazából az ukránok vonultak be Magyarországra, nem az oroszok.

Ezek a narratívák viszonylag új keletűek, nem képezték részét a jobboldali identitásnak – sőt, az antikommunista jobboldal számára 1956 identitásformáló szimbólum volt. De ha valakinek a kezében van a tömegkommunikációs eszközök nagy része, akkor igenis, a dezinformációkon keresztül hatékonyan formálhatja a közvéleményt, még olyan narratívákkal is, melyeknek eredetileg nem volt nagy keletje. Persze az oroszbarát–ukránellenes vélemények jól illeszkednek egyfajta általános, a Nyugattal és értékrendjével szembeni, antiliberális nézetrendszerbe – nemcsak nálunk, hanem Európa legtöbb országában és az Egyesült Államokban is.

A szlovákiai magyarokra valószínűleg nagyobb hatással van a magyar média, mint a szlovákiai pánszláv identitás. De ha már identitásról beszélünk: ennyire hatékonyan felül lehet írni évtizedek rossz tapasztalatait? Hiszen a magyarok közös tudatalattijában, az identitásunkat nagyban befolyásoló történelmi eseményekben, mint az 1848–49-es szabadságharc, vagy 1956, az oroszok a rossz oldalon álltak.

Míg a szlovák társadalom egy részének identitásában ott van a nyugatellenesebb, oroszbarát attitűd, a szlovákiai magyarokat valóban a magyar média tolhatja ebbe az irányba – minél erősebb a magyar identitásuk, annál jobban.

A Fidesz szavazótábora 2010 óta 180 fokos fordulatot vett. Míg 2010-ben azt lehetett mérni, hogy a Fidesz tábora a legkritikusabb az oroszokkal, most a Mi Hazánk táborával versenyben a legoroszbarátabb. S látjuk azt is, hogy az orosz invázió kezdete óta nemcsak hogy nem csökkent, hanem még erősödött is ez a kontraszt Oroszország megítélésében.

Bár kezdetben Ukrajna lerohanása távolította a fideszes szavazókat Oroszországtól, mostanra inkább azt látjuk, hogy felsorakoznak a „békepárti” politika mellett, amely a gyakorlatban retorikai, geopolitikai és gazdasági szempontból egyaránt inkább Oroszország érdekeinek felel meg.

A magyar jobboldal, mely hagyományosan részben valóban október 23-ból merítette az identitását, hatalmasat változott azóta, Oroszországgal kapcsolatban teljesen megváltozott a történelmi emlékezet. Összekötő elem az internacionalizmus elleni harc maradt – ennek a szemükben korábban a Szovjetunió volt a letéteményese, most Brüsszel. Akkor a kommunista Szovjetunió ellen kellett küzdeni, most a liberális Brüsszel ellen.

Az viszont különös, hogy még a szélsőjobbot is annyira felülírta ez a narratíva, hogy egy antikommunista gyökerű szubkultúra most szó szerint mond vissza kommunista szlogeneket. Ez nem okoz belső feszültséget, kognitív disszonanciát?

Ez nem kerül a felszínre. Mondok egy példát. Az oroszok által elfoglalt vagy elfoglalni tervezett ukrán települések jelentős  részét visszanevezték szovjet nevükre (pl. Artemovszk Bakhmut helyett), és sarló-kalapácsos zászló lengedezett egyes Ukrajnába küldött orosz tankokon. Az azonban, hogy a sztálinista szimbólumrendszer, és a Nagy Honvédő Háború közvetlen párhuzama visszaköszön az orosz állami és katonai kommunikációban, egyszerűen nem téma a jobboldali sajtóban.

Ez a feszültség tehát egyszerűen nem jelenik meg. Fontos az is, hogy a magyar oroszbarátság nem olyan harcos kiállás, mint mondjuk Szerbiában – Belgrád belvárosában sétálva nemcsak putyinos bögrét, de Z jelvényes pólót is vásárolhatunk –, hanem sokkal inkább ukránellenességben és nyugatellenességben gyökerező, reaktív, kicsit cinikus, ugyanakkor nem lelkes oroszbarát narratíva.

Magyarországon kevesen masíroznak orosz zászlókkal a kezükben. Inkább azt mondják: persze, Oroszországgal is van gond, de az is csak egy nagyhatalom, ahogy Amerika és Brüsszel is. A nagyhatalmak cinikusak, mi viszont megvédjük a saját érdekünket. Ez a relativizáló logika teszi ezt a megközelítést elfogadhatóvá.

Krekó Péter. Fotó – Tomáš Halász/NOS

Az oroszbarát narratívák elemzésénél a szlovákiai magyar kormányközeli sajtóban leginkább azzal találkoztunk, hogy az Ukrajnában dúló háború valójában két rossz harca. Miért ilyen eredményes ez a relativizálás?

Ez abszolút rímel a magyarországi oroszbarát attitűdökre, melyek cinikusak, relativizálók és „realisták” – azt mondják, a politika egy nagyon cinikus játék, melyben mindenki a saját érdekeit képviseli. Így hát Magyarországnak is csak a saját érdekeit kell képviselni – mert az olyan szép szavak mögött, mint a szolidaritás, mindig önző érdekek vannak.

Ebben a világképben az amerikaiak nem azért védik az ukránokat, mert

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dezinformáció

Orosz–ukrán háború

Oroszország

Ukrajna

Vlagyimir Putyin

Volodimir Zelenszkij

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak