Módszeresen feljelentették azt, aki a magyar himnuszt énekelte a masaryki Csehszlovákiában. Több mint száz ilyen ügy lehetett

A szerző történész

A tradíció szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegének a megírását. Ez a nap 1989 óta a magyar kultúra napja.

Még 2022 végén került be a sajtóba az a hír, mely szerint egy szlovák szervezet (amelynek nem akarok a nevének említésével reklámot csinálni) feljelentést tett az államügyészségen a gútai polgármester (hasonló okokból az ő nevét sem említeném) és a gútai képviselő-testület ellen, akik a képviselő-testület 2022. november 22-i alakuló ülésén elénekelték a magyar himnuszt. Ezzel pedig – szólt a feljelentés – megsértették Szlovákia függetlenségét és veszélyeztették annak területi épségét.

A hír olvasásakor a déjà vu érzése uralkodik el a történészen, hiszen a két háború közötti időszak valósággal hemzsegett az ilyen és hasonló himnuszügyektől. A mai olvasó számára ugyan kissé furcsának tűnhet, ám az első Csehszlovák Köztársaság, amely kétségkívül a térség legdemokratikusabb állama volt, az olyan szimbolikus ügyekben, mint a nemzeti színek vagy a nemzeti himnuszok használata, korántsem viselkedett sem liberálisan, sem toleránsan és végeredményben demokratikusan sem.

Himnuszügyek

A korabeli sajtót vagy akár a dél-szlovákiai bíróságok levéltári anyagait lapozva tucatjával találunk himnuszügyeket, himnuszpereket. A Szlovákia déli területeit lefedő, pozsonyi, komáromi, rimaszombati és kassai kerületi bíróság levéltári anyagának a felületes átvizsgálása alapján kimondható, hogy az ilyen ügyek száma a százat is meghaladhatta. Ami nem kevés, és messzemenőbb következtetések levonását is lehetővé teszi.

A magyar himnusz éneklésével, eljátszásával kapcsolatos himnuszügyeknek két alaptípusa volt, amelybe az esetek mintegy 80 százaléka tartozott. Az első esetben a magyar himnusz éneklésére valamely magyar nemzeti ünnep (Szent István napja vagy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulója) alkalmából templomban, temetőben, vagyis valamiféle szakrális helyen és ünnepélyes alkalomból került sor.

Az esetek másik nagy csoportját pedig azok a történetek alkotják, amikor „profánabb” helyszíneken és indíttatásból, vendéglőben, kocsmában, mulatságban és a hely szelleméhez igazodva, alkoholos befolyásoltság alatt énekelték az „Isten áldd meg a magyart…”

Templomi izgatók

A templomi esetek egy jó része a nagyobb városokhoz (Komárom, Érsekújvár, Kassa) köthető, ami nem azt jelenti, hogy a falusi templomokban ne énekelték volna a magyar himnuszt. Sőt, minden bizonnyal rendszeresebben, csakhogy oda már nem jutott feljelentő, legyen az civil ruhás rendőr vagy csupán egy „lelkiismeretes” állampolgár.

A jelzett városokban az ünnepi misék és istentiszteletek alatti himnuszéneklésnek jól kialakult koreográfiája volt, hiszen a hívek mindig csak akkor kezdték énekelni az „Isten áldd meg a magyart…”, amikor a lelkész már kivonult a prédikáció helyszínéről, és a kántor is befejezte az orgonálást. Így a templomban jelenlévő két-három civil ruhás rendőr őket már nem tudta felelősségre vonni, hanem az éneklő sokaságból emelt ki néhány személyt. Mint például 1924-ben a Dunaszerdahelyhez közeli Pozsonyeperjesen, ahol az augusztus 20-i, Szent István-napi mise végén a 20 éves Bakó Mária és négy lánytársa kezdték el a himnusz éneklését, amelyhez aztán mások is csatlakoztak.

A lányokat bíróság elé állították, ahol azzal vádolta őket meg az ügyészség, hogy a magyar himnusz eléneklésével a csehszlovák állam egysége és a csehek és a szlovákok ellen izgattak. A lányok a himnusz éneklését minden nélkül elismerték, hiszen mint mondták, augusztus 20-én mindig is énekelték a himnuszt a templomban. A csehszlovák állam és a csehek és szlovákok elleni izgatás vádját azonban határozottan tagadták. Egyrészt azért, mivel – indoklásuk szerint – a templomban csupa magyar ember volt, így nem volt ki ellen izgatni, másrészt azért, mivel a magyar himnusz szövege nem tartalmaz a csehszlovák állammal vagy a csehekkel és szlovákokkal szembeni támadást.

Csakhogy a pozsonyi tábla és vele egybehangzóan a brünni Legfelsőbb Bíróság erről másként vélekedett. Érvelésük (amely sok másik hasonló per esetében is fellelhető és amely már a verselemzés műfaját súrolja) szerint ugyanis a magyar himnusz azon sorában, hogy „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel”, az ellenség alatt a szlovákiai magyarok mást, mint a cseheket és szlovákokat nem érthetnek, és ezért a himnusz éneklése kimeríti csehszlovák nemzet elleni izgatás kategóriáját. Mindenesetre Kölcsey, aki 1823-ban vetette papírra a fenti sorokat, és aki a „csehszlovák nemzet” fogalmát csak nehezen tudta volna értelmezni, igencsak elcsodálkozott volna ezen az értelmezésen.

A templomi himnuszéneklőket a legtöbb esetben letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Ha első fokon nem is, mint ezt több komáromi eset is igazolja, az ügyész fellebbezését követően a pozsonyi másodfokú bíróság szinte mindig szigorított. Az említett pozsonyeperjesi lányok, akik ráadásul augusztus 20-án egész nap ünnepi viseletben voltak (a vádirat ezt is súlyosbító körülményként említi), 14 napot kaptak, ami a büntetés hosszát tekintve talán a leggyakoribb büntetés volt. Végül azonban (más himnuszperben elítéltekhez hasonlóan) a köztársasági elnök amnesztiájának köszönhetően nem kellett leülniük a büntetést.

Szigorúbb büntetés várt viszont a papi személyekre, ha kiderült, hogy részt vettek a himnusz éneklésében. Mint ez 1925. március 15-én a hetényi református templomban történt, ahol Borza Zoltán lelkész bent maradt a templomban a himnuszéneklés alatt, sőt ő maga is énekelt. A végső ítélet szerint a gyülekezet megvádolt tagjai csupán 5-5 nap felfüggesztett börtönbüntetést kaptak, Borza viszont 14 nap letöltendőt.

Mulatságból a börtönbe

A kocsmai himnuszéneklők olykor jobban jártak. Az ő történetük ugyanis általában egyszerűbb. Abban az időben a férfiak italozás közben szinte mindig énekeltek is, és amikor a szokásosnál is többet ittak, a szerelmes népdalok mellett a Kossuth-nóta, a 34-es baka vagyok én vagy épp a Himnusz is fel-felhangzott. És persze akadtak olyan „jóindulatú” emberek, akik ilyenkor feljelentették a mulatozókat. Az ilyen perek azonban nem egyszer felfüggesztett börtönbüntetéssel vagy a vádlottak felmentésével végződtek. Ami annak volt betudható, hogy a bíróság figyelembe vette a védelemnek azt az érvelését, hogy a vádlottak oly mértékben részegek voltak, hogy valójában nem tudták, mit cselekednek.

Azok a várkonyi férfiak is ezért úszták meg a büntetést, akik 1932 szilveszterének éjszakáján éjfél után 15 perccel a helyi kocsmában énekelték a himnuszt, és akiket egy névtelen levélben jelentett fel valaki. Kivéve a bírót (vagyis a polgármestert), akinek az esetében súlyosbító körülménynek vették, hogy a község első emberéről van szó. Őt azzal a váddal, hogy a himnusz éneklésével a Magyarországtól Trianonban elvett területek visszacsatolásának a vágyát fejezte ki, és lázított a csehszlovák állam alkotmányos egysége ellen, első fokon egyhavi letöltendő elzárásra ítélték. Igaz, a fellebbezést követően a börtönbüntetését 8 napra mérsékelték.

Persze, nem csak azokat büntették, akik énekeltek. A zsigárdi vendéglősnek a kocsmaüzemeltetési licencét vették el, amiért nem akadályozta meg, hogy a részeg vendégei 1924 januárjában a magyar himnuszt énekeljék. De a vádlottak padjára kerültek azok a cigányzenészek is, akikkel a mulatozó vendégek a „tiltott dallamokat” húzatták. Mintha egy cigányzenésznek lett volna választási lehetősége, hogy az ilyen kéréseket visszautasítsa. Hiszen abból élt, hogy rendelésre zenét játszott. Ez azonban a bíróságot nem nagyon érdekelte. A Hanko nevű taksonyi cigányzenészt 1932-ben azért ítélték 14 napi elzárásra, mivel egy erőszakos vendég parancsára eljátszotta a himnusz dallamát.

Ráadásul ő még csak nem is énekelt, csak melódiát játszott. 1924-től kezdődően azonban himnuszügyekben a csehszlovák nemzetgyűlés által 1923-ban elfogadott, a köztársaság védelméről szóló törvény értelmében léptek fel a hatóságok. Ez a törvény ugyanis lehetővé tette, hogy azokat is büntetéssel sújtsák, akik nem éneklik az első versszakot, vagy csak a himnusz melódiáját játsszák el. Vagyis már nem a szöveg tartalma, hanem magyar himnusz által szimbolizált gondolat miatt jött a büntetés.

A hallgatást is büntették

Sőt mi több, a fenti törvény alapján akár passzív magatartással, például a himnusz hallgatásával is lehetett lázítani. Csupán az kellett hozzá, hogy más is hallja azt. Mint annak a hetven éves tornaljai hölgynek az esetében, aki nyitott ablaknál hallgatta a budapesti rádióból a vasárnapi misét. És mivel annak végén felcsendült a himnusz, amelyet így az ablak alatt járók is halottak, ismét akadt olyan, aki feljelentette a nénit. A végeredmény pedig az volt, hogy az idős hölgyet 14 napi felfüggesztett elzárásra ítélték.

1929-ben egy buzitai tanya tulajdonosa pedig csak azért úszta meg felfüggesztett börtönbüntetéssel, mivel a rádióból felcsendülő himnuszt, más ház a környéken nem lévén, csak az arra járó cseh–szlovák nemzetiségű csendőrök hallhatták. Akik tették is a dolgukat, és feljelentették a magyar gazdát. Akit meglepetésre mégsem ítéltek el, mivel – mondta ki az ítélet indoklása – a cseh–szlovák csendőröket még a magyar himnusszal sem lehet a csehszlovák állam ellen lázítani.

Nem egyformán mérték a demokráciát

Az ilyen és hasonló eseteket még hosszan lehetne sorolni. Ehelyett azonban a fenti ügyek egykori és mai tanúságait kell inkább számba venni. A magyar himnusz kapcsán indított himnuszperek ugyanis azt jelzik, hogy a masaryki állam egyoldalú pozitív megítélése mára már nem tartható. A korabeli csehszlovák demokrácia ugyanis számos ellentmondástól volt terhelt, és ez különösen érvényes volt a kisebbségi kérdés rendezésére. Ahogyan azt több korabeli magyar politikus is kifejtette, a csehszlovák állam nem egyformán mérte a demokráciát a csehek, a szlovákok és a magyarok számára.

Azóta persze eltelt 80–100 év, ám a magyar himnusz szlovákiai megítélése még mindig ellentmondásos. Emlékezzünk csak a DAC-stadionban énekelt magyar himnusz által kiváltott himnusztörvény körüli hercehurcára 2019-ből. Amely jogszabály ugyan nem lett ostor a magyar himnusz éneklői ellen, de jelezte, hogy igény azért volna rá.

Azok számára, akik szankcionálnák a magyar himnuszt, az első köztársaság példája akár inspiráló is lehetne. Hiszen az „Isten áldd meg a magyart” szilveszterkor, nemzeti ünnepekkor és más ünnepi alkalomkor napjainkban is sokszor felhangzik Dél-Szlovákiában. Ahhoz pedig csak egy kis fantázia kell, hogy Kölcsey sorait vagy Erkel Ferenc zenéjét a trianoni határok megváltoztatásának a vágyaként értelmezze az, aki így akarja.

Remélhetőleg azonban mára talán már eljutottunk oda, hogy az állam rábízza a polgárra azt, hogy az eldöntse, melyik himnusz dobogtatja meg a szívét és melyiket tartja magáénak. Mert attól még nem dől össze a világ, sőt talán Szlovákia sem, ha amellett, hogy tiszteljük a szlovák himnuszt, nekünk, itt élő magyaroknak mégiscsak az „Isten áldd meg a magyart…” kezdetű az igazi.

A nemzeti szimbólumok, közte a magyar himnusz használatával kapcsolatos kutatásokat a Kisebbségi Kulturális Alap finanszírozta.