A férjem teljesen elhanyagol, semmiről sem beszél velem és ez elszomorít. Hogyan tudok ezen változtatni? – A pszichológus válaszol

Hat éve vagyunk házasok, egy kisgyereket nevelünk. A házasságunk dinamikáját a következőképpen tudnám leírni: üldözöm a férjemet, ő kitér előlem és inkább elmenekül. Szülési szabadságon vagyok, ő pedig nagyon sokat dolgozik. Kettesben az elmúlt három évben sehol sem voltunk, talán csak egy kis időre, amikor a gyerek alszik, de ő általában akkor is a munkát választja. Olyan dolog, hogy randi, szóba sem jön nálunk. 

Úgy érzem, egyszerűen nem érdeklem. A kapcsolatunk első évében pedig elég nagy érdeklődést mutatott felém. Nemrég hazahoztam egy virágcsokrot, amit egy barátomtól kaptam, és amikor a férjem látta, hogy vázába teszem, azt sem kérdezte meg, hogy honnan van. Sok konfliktusunk származott ebből, mert ha valamit mondok neki, általában máshova néz, nem a szemembe. Az elmúlt öt évben pontosan kétszer hívott fel azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Már viccelődünk is azzal, hogy ha felhív, akkor tudom, hogy azért, mert nem zárta le a zsebében levő telefonja képernyőjét. 

Körülbelül kéthetente egyszer megemlíti, hogy „már régen nem szexeltünk”. De mindig olyankor, amikor aludni készülök, vagy fel kell keltenem a gyereket, úgyhogy belemegyek egy gyors menetbe, de mindenféle beszélgetés vagy érzelem nélkül, az előjátékot már nem is említve.

Úgy érzem, hogy érzelmileg üres vagyok, és elszomorít, hogy a férjem semmit nem oszt meg velem – a dolgokról úgy szerzek tudomást, hogy az egyik polcon találok egy orvosi jelentést (úgy, hogy közben még azt sem tudtam, hogy orvosnál volt). Természetesen próbálok vele erről beszélni, de sajnos tudom, hogy a szemrehányások és a fagyos tekintet csak ront a helyzeten. Ha azonban nem keményítek be, ő egyszerűen éli tovább a saját világát. Úgy érzem, hogy tényleg hiányzik belőle valamilyen kölcsönösség. 

Próbáltuk már a párterápiát is (egyszer, többször már nem akart menni), ahol a terapeuta azt mondta neki, hogy a kapcsolat arról is szól, hogy megosztunk egymással dolgokat, de semmi sem változott. 

Azt érzem, hogy csak a gyerek miatt vagyunk együtt, de még nem akarok megbékélni a válással. Ő váltig állítja, hogy semmiképp sem akar elválni. Tudom, hogy magammal kellene foglalkoznom és az életemmel, igyekszek is, de sokszor elszomorít, hogy a személyt, akivel megosztom az életem, nem teszi boldoggá a közösen eltöltött idő. 

Hogyan mondjam el a partneremnek, hogyha egy kis energiát fektetne a kapcsolatunkba, akkor azzal megmenthetné?

Vanda, 41

---

Lenka Pavuková Rušarová pszichológus válaszol

Kedves Vanda!

Megértem, mennyire hiányzik önnek a férjével közösen eltöltött idő, különösen ebben az időszakban, amikor szülési szabadságon van. Ez valószínűleg nagyon messze van attól, amit a kapcsolat elején átéltek.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy helyesen értelmezi-e a férje viselkedését – ön szerint nem teszi boldoggá a közösen eltöltött idő, és nem érdeklődik ön iránt. Egyúttal megemlíti, hogy semmiképpen sem szeretne elválni. Vágyik önre erotikus szempontból, eltartja a családot, az ön kérésére még párterápiára is elment. Úgy tűnik nekem, hogy ezek a jelek arra utalnak, hogy ön fontos számára. Van azonban egy probléma, hogy nem osztja meg önnel, amit átél, és ez az, ami önnek hiányzik.

A férje lehet, hogy azok közé az emberek közé tartozik, akik számára nem természetes, hogy megosszák másokkal a lelki világukat, lehet, hogy introvertáltabb, és nem egyszerű számára szavakban kifejezni az érzelmeit. Az ilyen férfiak gyakran a szex által fejezik ki az érdeklődésüket és a szerelmüket. Mintha ez lenne az a terület, ahol a legkönnyebb számukra az érzelmek, az intenzív érzések és a közeli kapcsolat megélése.

Ha a férje ilyen típusú ember, akkor a kapcsolatban nem következik be változás sem nyomás, sem az ön vagy a pszichoterapeuta kérlelése nyomán. Inkább kis és fokozatos változásokkal számoljon ahelyett, hogy arra késztesse a férjét, hogy változzon meg. Ennek elérésében segíthet, ha megérti és elfogadja a férje jellemét és a lassú, fokozatos egymásra hangolódást.

Próbálja meg megfigyelni, hogy a férje mutat-e érdeklődést ön iránt másképp, mint szóban. Segít önnek, ha megkéri? Kikészíti azt, amiről tudja, hogy másnap szüksége lesz rá? Aggódik, ha ön szenved, dühös, vagy ha beteg?

Ha a férje legközelebb megjegyzi, hogy már rég nem feküdtek le egymással, ölelje meg és tegye hozzá, hogy ő is hiányzik önnek, és kérje meg, hogy szánjon időt kettejükre, hogy mindketten élvezzék a dolgot, mert a gyors menet önnek nem elég. Ha ismét talál egy orvosi jelentést, csak közölje vele és kérje meg, hogy beszéljen az egészségi állapotáról – mert ez önnek fontos, és nem közömbös az ön számára az egészsége. Ilyen módon, lassan olyan pillanatokat teremtenek, amelyek során a férje azt tanulja meg, hogy „egy beszélgetés nem öl meg“, és hogy ez önt boldoggá teszi.

Egyáltalán nem szeretném azt mondani, hogy mondjon le arról, amit szeretne. Azt azonban kiemelném, hogy az, ami önnek olyan könnyűnek és természetesnek tűnik, a férje számára egy teljesen idegen dolog lehet – lehet, hogy nem érti, miért kell valamit hangosan kimondania, ami természetes számára, vagy valami olyat, amit még saját maga számára sem fogalmazott meg (például nem tudja az orvosi vizsgálat eredményeit).

A partnerek együtt formálódnak, változnak és hatnak egymásra – ezek a változások azonban inkább fokozatosak, a fejlődéshez lehet őket hasonlítani. Azonban az, hogy valaki gyökeresen megváltozzon, ritkán történik meg.

Filip Orsolya fordítása