Napunk

Az apaság varázslatos, de egyben nagy kihívásokkal is jár, mondja a pszichológus és dúla

Hana Celušáková. Fotó - Marta Földešová
Hana Celušáková. Fotó – Marta Földešová

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Hormonok az apáknál is termelődnek, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mihez kezdenek a helyzettel, mondja Hana Celušáková pszichológus és dúla.

„Ellentmondás, hogy míg a várandósság nagyon személyes dolog, azonban amikor láthatóvá válik, olyan, mintha mindkét szülő hirtelen köztárggyá válna. A leendő anya és apa elveszti az identitását. Mindenki úgy érzi, hogy ki kell őket oktatni, formálni kell őket és elmondani nekik, hogy mi az, ami vár rájuk, és mit kellene tenniük” – mondja a pszichológus.

Ha a férfiak attól félnek, hogy boldogulnak-e majd a gyerekekkel, mert az idegenekkel sosem tudtak, megnyugtató lehet számukra, hogy a saját gyereknél ez egyszerűen máshogy van. Ha kialakul a kötődés a gyerekkel, akkor egy introvertáltnak is sikerül ellazulnia.

Az interjúban beszélgetünk arról is:

  • mit tegyen a férfi, ha a környezete elvárja tőle, hogy már apa legyen, ő azonban még nincs rá felkészülve,
  • hogyan kell felkészülni arra, hogy az, amit a gyerek születése előtt megtanulunk, utána nem fog működni,
  • kommunikálják-e a partnerük felé, és ha igen, hogyan, ha az apaságot illetően még a terhesség alatt is vannak kérdéseik.

Azzal, hogy a szülőségről szóló könyveket olvasunk vagy podcastokat hallgatunk, természetes módon az aggodalmak is jelentkezhetnek, hogy a gyerekünknek valamilyen problémája van – legyen szó veleszületett hibákról, vagy szülés közbeni, esetleg utáni nehézségekről. Mit kell tennie az embernek olyankor, amikor már annyira aggódik, hogy rosszul érzi magát tőle?

Ez egy paradoxon, de egy egészséges fiatal nő és férfi, akik egy fejlett országban élnek, soha nem kerülnek olyan közel a halálhoz, mint a szülés és a terhesség közben. Ez az a pillanat, amikor tényleg bármi megtörténhet, és még az összes igyekezet sem biztos, hogy elég ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk. Nem minden gyereknek adatik meg, hogy megszülessen, néhányuknak pedig a szülés után lesznek problémáik. Az egész terhesség, a szülés időszaka a tehetetlenséggel szembesít minket, amit bizonyos helyzetekben érzünk. Az aggodalmak természetesek. Azt mondják, hogy az embereknek három alapvető illúziójuk van a világról, amelyek segítenek nekik elviselni az attól való félelmet, ami történhet.

Mik ezek az illúziók?

Az első az, hogy a világ egy biztonságos hely. A második azt mondja, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, a harmadik pedig az, hogy pont én vagyok az a jó ember. A szülés és a terhesség során legalább a második illúzió szertefoszlik.

Ha szembesülünk azzal, mi minden történhet, akkor természetes módon a félelem is megjelenik. A félelem azonban az egész élet során velünk lesz – ha egyszer kedvelünk valakit és invesztálunk a kapcsolatba, akkor annak elvesztése nagy sebet ejthet rajtunk. A szülőség része az is, hogy már nem csak mi egyedül vagyunk a világon, és tudatosítjuk, hogy van valaki olyan az életünkben, akit elveszíthetünk. Fontos, hogy a félelem ne hatalmasodjon el rajtunk annyira, hogy semmi másra nem leszünk képesek. A tájékozottság ugyanolyan jó, mint az, hogy nem kerüljük el azt a gondolatot, hogy mit fogunk tenni azért, hogy valami történjen. Ezen azonban nem kell túl sokat gondolkodni, hogy ne bénítson le minket.

Néhány ember jobban félti a gyereket a szülésnél, míg mások ezt a félelmet a terhesség alatt élik meg, és a gyerek világra jötte után megkönnyebbülnek. 

Szülés után egyszerre nagyobb mértékben kerülnek ellenőrzésünk alá a dolgok. A természet sokkal kiszámíthatatlanabb a terhesség alatt, mint azután, hogy a gyerek megszületik. Olyankor már tehetünk konkrét lépéseket a védelme érdekében és odafigyelhetünk arra, hogy ne történjen vele semmi.

Mi nevezhető helyes motivációnak, ami ahhoz kell, hogy valakiből apa legyen?

Kezdésnek jó, ha akarunk apává válni. Arra a pillanatra gondolok, amikor a férfi tényleg elkezd elgondolkodni erről és elképzeli, hogy mit jelent apának lenni. Fontos belegondolni abba, mit vár el saját magától, milyen apa akar lenni, és hogy ennek a szerepnek mit kell betöltenie az életében.

A férfi tekinthet úgy az apaságra, mint a felnőtt lét küszöbére, amikor elkezdi az értékei átadásának folyamatát. Az apaságot azonban az összes nehézségével együtt kell elképzelni és nem kell idealizálni. Hasznos, ha elbeszélgetünk a barátainkkal vagy kollégáinkkal, akiknek már vannak gyerekeik, és reális képet alkotunk a szülőségről – hogy egy hatalmas elkötelezettség, de egyben a szép életesemények megélése is.

Nem eshet meg az, hogy pont az ilyen beszélgetések után jön rá a férfi, hogy az apaság nem az, amit szeretne? És nem történhet meg aztán, hogy letér arról az útról, amelyen a partnere haladni szeretne?

A szülőség számomra fejlődési feladat. Hirtelen kialakul egy helyzet, hogy valamit fel kell adnunk annak érdekében, hogy egy másik dolog a jövőben majd hasznot hozzon. Az elején számos aggodalom gyötörhet minket, például: hogyan fogok ezzel megbirkózni, mennyit fog ez elvenni a korábbi életemből, és mit fog adni cserébe? Arról, hogy mi a szép a szülőségben, már nem sokat beszélnek, inkább csak a gondokkal és az elkötelezettséggel ijesztgetik az embereket, de ez csak az egyik aspektusa ennek a kalandnak.

Sokszor megéltem szép pillanatokat, amikor a férfiak elmondták, miért fontos számukra, hogy apák legyenek. Az egyik barátom a fia születése előtt megosztotta az összes félelmét. A mellette ülő apák pedig elkezdtek arról beszélni, mi mindent adott számukra az apaság, miben tette gazdagabbá az életüket. A hobbik és a szabadidő elvesztésétől való félelmet is inkább relativizálták: hisz nem bulizhatunk örökké, egy idő után a síelések is unalmassá válnak, ha folyton ugyanazokkal az emberekkel járunk. Elmondták, hogy jó ezeket valaki mással, egy kis emberrel megélni és tanítani őt. Megmutatni neki, mi a fontos.

Már kiskorunktól elvárásokkal traktálnak minket. Középiskolában elkezdik kérdezgetni, hogy megyünk-e egyetemre. Az egyetem után, hogy van-e már barátnőnk. Ha igen, azt kérdezgetik, mikor lesz az esküvő, aztán azt, mikor jön a gyerek, később, hogy mikor jön a második gyerek… Mi van akkor, ha a férfi nem biztos magában, de érzékeli a környezete nyomását? Hogyan rendezze ezt el magában úgy, hogy azt tegye, amit tényleg szeretne, és ne azt, amit elvárnak tőle? 

Fontos, hogy kíváncsiak maradjunk és hogy számba vegyük az érveket és az ellenérveket. A férfira negatívan hathat az, milyen szülői képet látott az apjától. Ez az a pillanat, amikor el akarja kerülni azt, amit átélt, de csak kevés elképzelése van arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni. A férfi félhet az intimitástól a partnerkapcsolatban, de ugyanúgy attól a kötelezettségtől is, ami a gyerekkel jön. A gyerek nem egy plüssjáték, amit félre lehet tenni, ha rájön, hogy túl sok felelősséggel jár.

Amikor az ember szülővé válik, az elkövetkezendő 20-30 évre választ magának életmódot, ami nagy felelősség. Még ezelőtt meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy másokért is szeretnénk élni vagy csak magunkért. Ez a konfliktus normális és a felnőtt létbe való belépés velejárója. Ha már kiépítettük a karrierünket, felmerül a kérdés, mihez kezdjünk tovább az életünkkel, és hogy kinek akarjuk továbbadni. Fontos, hogy a férfi efelett gondolkozhasson a saját maga érdekében. Hogy rájöjjön, mi az, ami miatt fél az apaságtól, és mi az, amit érdekesnek talál benne.

Ha egy pár már eldöntötte, hogy gyereket szeretne, felmerülhet a következő aggodalom, mégpedig, hogy nem értek a gyerekekhez. A környezetemben nincsenek gyerekek, és ha vannak is, sosem tudtam velük eljátszani vagy beszélgetni. Fel lehet erre valahogy készülni, vagy elég arra hagyatkoznunk, hogy a saját gyerekünkkel úgyis más lesz?

A félelemnek nem kellene bénítónak lennie, ne vegyük halálosan komolyan. A szülőség nagyrészt kaland és improvizálás. Másrészt viszont fel kell készülni, elolvasni néhány könyvet és figyelni a körülöttünk levő szülőket. Ne higgyük azt, hogy a szülőség alatt nem követhetünk el hibákat. Elkövethetünk. Fontos, hogy képesek legyünk reflektálni rájuk és továbbmenni. Szülőnek nem születünk, hanem azokká válunk, és éppen azáltal, hogy megyünk az úton és elismerjük, hogy mi volt a hiba, és hogyan csináljuk ezt legközelebb jobban. A gyerekek elviselik a hibáinkat, amennyiben képesek vagyunk reflektálni rájuk.

Saját tapasztalat: introvertáltak vagyunk mindketten, akik lehet, hogy egy kicsit a gyerekek előtt is szégyenlősek voltak, de elmondhatom, hogy a saját gyereknél ez egyszerűen máshogy van. Egyszer csak táncolni, majomkodni, becézgetni kezdünk. 

Más, ha valaki a kezünkbe adja a gyerekét, és más, ha fokozatosan válunk apává. A gyerekkel való kapcsolatot az ember már a terhesség vagy a szülés alatt elkezdi kialakítani. A gyerek pedig automatikusan kezd el érzelmileg kötődni a gondozóihoz. Ez egy kölcsönös kapcsolat – a gyerek jelzéseket ad, hogy szüksége van a gondoskodásunkra, tehát sír, és később visszacsatolást is ad, hogy jól csináljuk, ha megnyugszik és ránk mosolyog. Bennünk ez szülői önbizalmat kelt és azt az érzést, hogy képesek vagyunk kielégíteni a gyerek igényeit. Aztán sokkal könnyebb kapcsolatba lépni a saját belső gyerekünkkel és bohóckodni, mert tudjuk, hogy a gyerekünk ennek örülni fog.

A nőkről azt mondják, hogy már a terhesség során „működésbe lépnek náluk a hormonok”. Történik valami ilyesmi a férfiakkal is a partnerük terhessége alatt?

A terhességnél jelen levő férfinak szintén változik a hormonális profilja. A nagyobb szerepet azonban a gyerekkel való érzelmi kötődés kialakítása játssza, amely már a prenatális korban elkezdődhet, amikor a szülők azon gondolkodnak, vajon milyen is lehet a gyerekük, és milyen érzelmeket él meg. Ha elgondolkodunk azon, hogy a gyerek rendelkezik valamilyen személyiséggel, amiből fokozatosan egyre többet mutat meg nekünk már a terhesség alatt is, például mozgással, rúgásokkal, segít nekünk abban, hogy kötődést alakítsunk ki vele. Ez a nőknek természetesen a terhesség során könnyebben megy, mivel sokkal korábban és sokkal intenzívebben érzékelik a gyerek mozgását, amit kommunikációként élnek meg.

A férfiaknak sokat segít, ha látják az ultrahangos felvételt, ha megérintik az anya hasát, énekelnek neki vagy beszélnek vele, és így átélik a gyerek közvetlen reakcióját. Ez az érzelmi kötődés kialakításának a kezdete, ami szerintem több, mint a „hormonok”, amelyek szintén hozzájárulnak az érzelmi kötődés kialakulásához. Így alakítunk ki kötődést a gyerekhez még a születése előtt és főleg a születése után, hogy tudjunk és akarjunk róla gondoskodni. Ezért sincs érzelmi kötődésünk egy olyan gyerekhez, akit valaki „csak úgy a kezünkbe ad”, még akkor sem, ha a gyerekek a legtöbb felnőttben automatikusan beindítják a gondoskodó üzemmódot. A saját gyerekünkkel ez természetesen más.

Az érzelmi kötődés 

Egy újszülöttnek ösztönös, vele született hajlama van arra, hogy kötődjön a gondozóihoz, arra, hogy erős érzelmi köteléket hozzon létre velük, más néven az érzelmi kötődést. Ez egy ösztön, ami növeli a túlélési esélyeket, a gyerekeknek gondoskodó szülőkre, úgynevezett elsődleges gondozókra (ezek nem muszáj, hogy a gyerek biológiai szülei legyenek) van szükségük.

A kapcsolati kötődés kezdetén a kötődés olyan viselkedés, amely nemcsak az élettani szükségletek kielégítésére irányul, mint amilyen az éhség, a meleg környezet, az alvás, a biztonság, hanem a gyermek a szülőnek azt is jelzi, hogy szüksége van a közelségére, sír, ha távol van, a karjaiban vigasztalódik, elégedett hangokat ad ki a jelenlétében. Később mosollyal, integetéssel és gügyögéssel reagál örömében a szülőre. Amikor megijed, fáj valamije vagy zaklatott, akkor a szülőhöz szalad, hogy biztonságot és megnyugvást találjon. Egyértelműen a tudtára adja, hogy a jelenléte nagyon fontos a számára a jó és a nehezebb pillanatokban is.

A szülő számára ez egy fontos jelzés, ami azt mutatja, hogy jól csinálja a dolgokat, hogy fontos személy a gyerek életében, és ez számos örömteli és megható pillanatot okoz. A biztonságos érzelmi kötődés vagy az elsődleges gondozókkal szerzett tapasztalat egész életünkben végigkísér minket, megmutatkozik azokban a képességeinkben, hogy hogyan vagyunk képesek másokkal kapcsolatot kialakítani és átérezni a számunkra fontos emberekhez való közelséget.

Segíthet, ha a férfi eljár a nővel a terhesség alatt a vizsgálatokra, és egy rituálét alakítanak ki ebből? Mondjuk aztán elmennek kávézni vagy ebédelni, elbeszélgetnek az érzéseikről és arról, mire számítanak…

Ez szuper dolog mindkét fél számára, mert az, hogy együtt éljék át a dolgokat, a legfontosabb, legyen szó akár arról a döntésről, hogy szülőkké válnak, vagy később a megosztott felügyelet. Az apáknak ez sokat ad és könnyebben beleélhetik magukat a jövőbeli apaságba. Ha a nők átélik ezt a támogatást, úgy érzik, hogy jobban elfogadják őket az anya szerepében. A kutatások azt mutatják, hogy a nő számára a szülés utáni jó adaptáció része a szeretetteljes és intim kapcsolat a terhesség során, amiben elgondolkodhat a gyereket és a szülőséget illető jövőbeli terveiről.

Ma már számos könyv és podcast foglalkozik a gyerekekkel és a szülőséggel, amikből sok mindent megtanulhatunk. Ha valaki részletesen tanulmányozza ezeket a dolgokat, elfoghatja a szorongás, ha egyszer csak tudatosítja, mennyi mindenre kell gondolni. Mi a helyzet ezzel a felkészüléssel, okozhat problémákat is?

Néha kicsit elgondolkozom azon, hogy az az információmennyiség, ami jelenleg a rendelkezésünkre áll, nem terheli-e le a szülőket, és hogy nem emeli-e meg a velük szemben támasztott követelményeket annyira, hogy már minden egyes lépés előtt dilemmákba ütköznek. A dilemmázás néha rosszabb lehet, mint egy enyhén helytelen lépés, amiből kihátrálunk. Hasznos, ha megtanulunk valamit, de ha stresszelünk amiatt, hogy valamilyen teljesítményt kell nyújtanunk, az már nem jó. A szülőség nem a teljesítményről szól, senki nem fog nekünk belőle jegyeket adni. Inkább bíznunk kellene magunkban és azt mondani magunknak, hogy ahhoz, hogy jó apák legyünk, nem kell mindent tudnunk.

Ez arról is szól, milyen mechanizmusokat alkalmazunk a stresszel való megküzdésre. Van, akinek fontos, hogy nagyon sokat tudjon, hogy tudja, hogy a felkészülés során minden lehetőt megtett. Másoknak ez már túl sok lehet. Maradjunk valahol középen és vegyük észre, hogy mi az, ami segít, és mi az, ami túlzás. A dolgoknak mindig utána lehet nézni, de lépésről lépésre kell haladni.

Hana Celušáková. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Vannak olyan emberek, akik egyszerűen tudják, mi egy konkrét probléma megoldása, és ha kellőképpen késznek érzik magukat, akkor úgy állnak hozzá, hogy menni fog a dolog. A gyerek esetében azonban ez nem feltétlenül van így. Hirtelen sírni kezd a karunkban, nem tudjuk megnyugtatni, próbáljuk követni az útmutatót, de semmi sem használ. Hogyan lehet ezzel megbékélni?

Nem lehet azt elvárni, hogy a gyerek ne sírjon. A gyerekek számára a sírás a legfontosabb kommunikációs eszköz. Az első hat hétben, míg a gyerek elkezd célirányosan mosolyogni, hiányzik számunkra a pozitív visszajelzés. És ez a szülőség elején nagyon nehéz. De ha a gyerek egyszer elkezd mosolyogni, megértjük, hogy néhány dolgot jól csinálunk.

A gyerekek sírnak, hogy informáljanak arról, hogy érzik magukat. Megpróbálhatunk mindent, ami csak létezik: megetethetjük, nyugtatgathatjuk, próbálhatjuk elaltatni, megmasszírozhatjuk a hasát, de ez valamikor nem lesz elég. Ilyenkor az a szülő feladata, hogy ott legyen a gyereknek. Ugyanúgy, mint a szeretteink esetében, amikor betegek. Akkor is az a helyzet, hogy nem tudjuk teljesen elmulasztani az érzéseiket, ha szomorúak vagy ha szenvednek, de segíthetünk rajtuk azzal, hogy mellettük vagyunk. A gyereknek ez segít, amikor nincs jól. Tudja, hogy a szülő tartja, segíti, szeretetteljes hangon beszél hozzá és ott van mellette. Még ha ez azt is jelenti, hogy éjjel egy órán át hordozzuk a karunkban és próbáljuk kitalálni, hogy nyugtassuk meg. A gyerek nincs egyedül a sírásban, és ez egy érték, akkor is, ha a célt, hogy abbahagyja a sírást, nem mindig érjük el.

A gyerek születése után a szülőknél megjelenik egy olyan szintű fáradtság is, amit sokan addig nem éltek át. Közben pedig nagy szerepet játszik abban, hogy hogyan reagálnak a partnerek, hevesebbek lesznek, és konfliktusok is kialakulhatnak közöttük. 

Ez így van, de ezzel egyúttal tudatosítani kell, hogy az emberek úgy vannak beállítva, hogy a gyereksírás extrém módon zavarja őket. Ez elindíthat bennünk egy vészreakciót, egyfajta éber állapotot, „a támadást vagy menekvést”. Ez egy nagyon fontos reakció a túléléshez, de abban a percben, amikor a gyerekünk sír, nem igazán segít. Olyankor nem tudunk hatékonyan összekötni mindent, amit tudunk, és pánikolni kezdünk. Nagyon fontos, hogy megnyugodjunk, összeszedjük magunkat és találjunk egy konstruktív módszert a helyzettel való megbirkózásra. Ellenkező esetben a gyerek megérzi hogy mennyire rettegünk, és nem tud megnyugodni, ha a hozzá érzelmileg kötődő személy nem nyugodt.

Azt tanácsolom, hogy vegyünk tízszer kis levegőt, fókuszáljunk öt dologra, amit látunk, és négy dologra, amit hallunk. Így képesek leszünk visszatérni a valóságba. Meg kell nyugodnunk, kifújnunk magunkat és gondolkodni arról, mi lehet a következő lépés. Amikor elhatalmasodik rajtunk a pánik, feleslegesen várunk el magunktól bármilyen kognitív teljesítményt, mert ez nem lehetséges. Ugyanis három emelettel feljebb akarnánk menni, mint ahol abban a percben az agyunk van.

A terhességet legtöbbször nem csak a partnerünkkel, hanem a családunkkal és a barátainkkal közösen éljük meg. Tőlük érkezhetnek megjegyzések, amelyek nem biztos, hogy kellemesek lesznek. Például nyomást gyakorolnak azzal, amikor azt mondják, hogy biztos jó apa lesz belőled, noha az adott férfi nem biztos, hogy meg van győződve erről. Azt kell nekik ilyenkor mondani, hogy ezek a megjegyzések nem segítenek vagy csak legyinteni rájuk?

Igen, valamikor pont az „ez nem segít” mondat a legjobb megoldás. Az elvárások nehézséget jelentenek, ha túl sok van belőlük, de akkor is, ha túl kevés. A férfiaktól elvárják, hogy legyenek hősök, és hogy mindennel megbirkózzanak. Ez túlterhelheti őket. De hibákat elkövetni normális dolog. Garry Landreth, a játékterápia megalkotója azt mondta, hogy „néha nem az a fontos, hogy mit tettünk, hanem az, amit azután tettünk, amit tettünk”. Nem reális dolog elvárni azt, hogy mindent tudni fogunk elsőre.

A másik dolog azok a típusú viccek, hogy: „Te tényleg gyereket akarsz?”

Érdekelne, hogy milyen üzenet bújik meg amögött, ha valaki ezt mondja egy férfinak. A jövendőbeli apa helyében megmondanám, hogy ez nem nagyon segít, és ezzel együtt kifejezném, hogy nem értem, mit akar mondani – hogy valamilyen valós félelem áll a kijelentés mögött a jövőbeli apai készségeimről, és hogy valaminek utána kellene néznem, vagy az illető csak hülyéskedik. Az utóbbi esetben elmondanám, hogy számomra ez nem tűnik viccesnek.

Nem inkább az adott ember mentális éretlenségéről tanúskodik ez?

Igen, de sok ember gondolja azt, hogy adhat másoknak kéretlen tanácsokat. Ezt pedig a szülőséggel kapcsolatban nagyon lehet érezni. Ellentmondás van abban, hogy a várandósság egy nagyon személyes dolog, de amikor már láthatóvá válik, mindkét szülő köztárggyá válik. A leendő anya és apa elveszti az identitását. Teljesen eltűnik, milyenek emberként. Amiatt, hogy szülők lesznek, mindenki úgy érzi, hogy ki kell őket oktatni, formálni kell őket, és elmondani nekik, hogy mi az, ami történni fog velük, és mit kellene tenniük.

Sok ember érez késztetést arra, hogy a terhesség során olyan dolgokról beszéljen nekünk, amelyek más kontextusba nem illenének bele. A terhes nőnek fogdossák a hasát, noha nem tudom elképzelni, hogy más körülmények között odajönne hozzánk valaki, megfogná a hasunkat és ezt normálisnak venné. Emellett olyan dolgokról kérdezik, amelyeknek az ő saját testi megéléséhez van köze. Ha valakinek például rákos megbetegedése lenne, akkor nem kérdeznék tőle azt, hogy milyen az emésztése és hasonlók. De a terhesség során ezt hirtelen mindenki normálisnak veszi. Ide tartoznak még a gyors ítélkezések és a gyors tanácsok. Lehet, hogy ez bizonyos módon a társadalom védelmét jelenti, hogy a gyerek biztonságban nőjön fel, de jelentősen átlépheti a határokat.

A terhesség alatt érzelmi ellentét is megmutatkozhat a partnerek között. Az egyik talán kevesebb érzelmet fejez ki, és a másiknak akkor az az érzése, hogy a partnere nem örül annyira. Itt is az a megoldás, ha elbeszélgetünk róla, vagy a partnerek már ismerik egymást annyira, hogy ezt nem kell elmagyarázni?

Jobb, ha beszélünk erről. Ideális esetben olyan módon, hogy közben tisztelettel fordulunk a másik felé és nem bántjuk meg.

Ez mit jelent?

Mondhatjuk például, hogy: Nem teljesen értem azt, hogy érzed most magad. Látom, hogy kívülről nem élted meg olyan intenzíven az örömöt, mint én. Ez rendben van számodra vagy aggódsz valami miatt?

Tehát a nyitott kommunikáció az egy alapvető dolog.

Ha valamiben nem vagyunk biztosak, a legjobb, ha leellenőrizzük. 50-70 évvel ezelőtt az érzelmek kimutatása nem tartozott a jó apa tipikus ismérvei közé, inkább azt várták el tőle, hogy autoritás legyen. Sok férfi számára ezért nem olyan könnyű az érzéseiről beszélni, noha belül nagyon is intenzíven élik meg őket.

A kommunikáció azonban nagyon fontos a kapcsolatban és a jövő szempontjából is. A szülőség egy nagyon válságos időszak. Ez egy fejlődési válság, ami normális, hogy megjelenik, de egyben egy olyan kihívás is, amely a kapcsolatunk minőségéről is képet ad.

Jó, ha arra támaszkodunk, hogy jól ismerjük egymást, de már ebben az időszakban is lehetnek apróbb félreértések a szülők között. Ebben a fázisban már alapvető dolognak számít, hogy nyíltan beszéljünk a dolgokról, mint az is, hogy a nehéz pillanatokban a jövőben egymás mellett maradjunk és beszéljünk egymással minden fontos dologról. Az, ha nem beszélünk egymással, és fokozatosan eltávolodunk a gyereknevelés közben, veszélyt jelent.

Ha ezt tisztázzuk a szülés előtt, lehet, hogy elkerüljük a nagyobb konfliktusokat a gyerek megszületése utáni időszakban, amikor fáradtak, ingerlékenyek vagyunk, és lehet, hogy valami olyat is kimondunk, amit nem gondolunk komolyan.

Ezzel együtt fontos tudatosítani, hogyha megnyitunk valamilyen kérdést, készen kellene állnunk minden válaszra. Fair, ha bármelyik fél képes beismerni, hogy fél, és hogy ez egy sokkal nagyobb felelősség, mint amit akkor gondolt, amikor eldöntötték, hogy gyereket vállalnak.

Ezt együtt kell megélni, beszélni róla és elfogadni azokat a dolgokat is, amelyek nem túl kényelmesek, mert ez azt jelenti, hogy túl kell tennünk magunkat ezen és találni egy olyan módszert, amely segítségével közösen birkózunk meg vele. A nőnek is vannak olyan időszakai, amikor bizonytalan. Közvetlenül a szülés előtt a legtöbb nő számba veszi a dolgokat és elgondolkodik azon, hogy nem kellett volna-e még várnia, hogyan fognak megküzdeni a gyerekneveléssel, és milyen hatással lesz ez a partnerével való kapcsolatra. Az elbizonytalanodások és a saját meggyőződésekben való kételkedés azonban a fejlődési válság része.

Nem az a probléma, hogy előfordul, hanem az, ha nem beszélnek erről. Ha ezt jelképesen a szőnyeg alá söpörjük, még nem jelenti azt, hogy nem történik meg. Aztán majd a lehető legrosszabb pillanatban jön elő.

A társadalom azt sulykolja belénk, hogy a gyerek születése a legszebb dolog az életben, és a terhesség egy varázslatos időszak, tehát viszonylag erős önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy az ember az ilyen dolgokat ignorálja. 

Ez azonban az igazság is, csak közben ki kell mondani, hogy a gyerek születése egyben az életben tapasztalt legnagyobb stresszek közé is tartozik. Az, hogy valami szép és varázslatos, még nem jelenti azt, hogy bizonyos időszakokban nem lesz nagyon nehéz. És lehet egyszerre mindkettő is.

Hana Celušáková (1975)

Hana Celušáková. Fotó – Marta Földešová

Klinikai pszichológus, pszichoterapeuta és okleveles dúla. 1998-ban diplomázott a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán pszichológia szakon. A Kvapka Családközpont szakmai garansa a klinikai pszichológia és pszichoterápia területén, ahol a várandós szülők szülői kompetenciáinak támogatására figyel, tanfolyamokat tart a szülésre és a szülőségre való felkészítésről terhes nők és partnereik számára, dúlaként kíséri a szülést, a szülőket, és támogatja az új családot. Pszichoterápiás foglalkozást tart olyan nőknek, akik a szüléssel kapcsolatos pszichés szövődményekkel küzdenek. 2015 és 2019 között elvégezte a posztgraduális doktori tanulmányait a Comenius Egyetem Általános Orvostudományi Karán, és tagja az Akadémiai Autizmus Kutatóközpont csapatának is.

Filip Orsolya fordítása

Család

Emberi kapcsolatok

Férfiak

Gyereknevelés

Mentális egészség

Nők

Szülés

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak