Napunk

Varga Attila pszichológus: Az ember az első faj, amely tudatosan próbálja alakítani a környezethez való viszonyát. Az evolúció azt diktálná, hogy folytassuk úgy, ahogy eddig

Varga Attila. Fotó - VA archívuma
Varga Attila. Fotó – VA archívuma

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Miben különbözik az ember a többi fajtól? Különbözik-e egyáltalán? Része-e az ember a természetnek? Ilyen kérdésekig jutunk vissza, ha a klímaváltozással kapcsolatos félelmek nyomába eredünk. Amik bár egyre gyakoribbak, hasznos szerepük van abban, hogy cselekvésre ösztönözzenek minket, mondja Varga Attila pszichológus, a neveléstudományok doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán működő Ember–Környezet Tranzakció Intézet egyetemi docense.

A vele készült nagyinterjúnkban arról olvashatnak,

  • milyen ma az ember természetfelfogása,
  • mi az a sötét ökológia, és mit mond az ember–természet viszonyról,
  • milyen hatással van az ember egészségére egy fának a puszta látványa,
  • mennyi időt kell eltölteni a természetben az egészségügyi kockázatok csökkenéséhez,
  • mit lehet kezdeni a klímaváltozással kapcsolatos félelemmel és szorongással,

de szóba kerül a sötét erdő és a gonosz farkas, a Galaxis útikalauz stopposoknak, a termeszvárak és a felhőkarcolók közötti hasonlóság és az is, hogy merengenek-e az oroszlánok az oroszlán-létről.


Körbevesznek minket a hírek a globális felmelegedésről, a klímakatasztrófáról, a szélsőséges időjárásról, és magunk is egyre inkább tapasztaljuk ezeket az enyhe telek és a rendkívül forró nyarak során. A világ országai vagy azok nagy része klímacélokat tűzött ki maga elé, közben nem nagyon látszik, hogy ezeket teljesíteni is fogják. Távolodjunk el ezektől: hogyan tekint ma az ember a természethez és a környezethez való kapcsolatára, mit mond el erről a kapcsolatról az, ahogy beszélünk a természetről?

Ez egy elég összetett kérdés, talán onnan érdemes kezdeni, hogy milyen a mai természetképünk. Ma már annyira elszakadtunk a természettől, hogy amikor róla beszélünk, akkor olyasmiről beszélünk, amiben alapvetően nincs benne az ember: „érintetlen”, „vad” és hasonló jelzők jutnak eszünkbe. Ez az egyik oldala a jelenlegi természetképünknek.

Mi a másik?

Van egy erőteljes hasadás a természetképünkben. Az extrém időjárási jelenségekre például azt mondjuk, hogy természeti katasztrófa. Tisztában vagyunk azzal, hogy például a hurrikán egy természeti jelenség. És innentől kezdve kezd komplexszé válni a kérdés: egy mai hurrikánnál már azt mondhatjuk, hogy csak részben természeti jelenség. Hurrikánok voltak a klímaváltozás előtt is, de abban, hogy a mostani hurrikánok ennyire pusztítóak és ilyen gyakoriak, valószínűleg már némileg benne van az emberi tevékenység is, vagyis az, hogy mi magunk melegítettük fel a légkört.

Ugyanakkor ha geológiai időskálán gondolkodunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy nincs itt semmi látnivaló: ennél magasabb szén-dioxid-szint is volt már a légkörben, volt, amikor melegebb volt, és emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhetnek ilyen klimatikus kilengések. Mondhatnánk, hogy ezért nem is kell azzal foglalkozni, hogy az ember okozza-e a klímaváltozást vagy sem, egyszerűen tény, hogy ez most így van, és ehhez igazából alkalmazkodnunk kell, és alkalmazkodnunk lehet.

És innentől vissza is kanyarodtunk arra, hogy mi is az, hogy természet. Mert amikor én is azt mondom, hogy csak részben természetesek a hurrikánok, akkor én is azt a fajta megközelítést használom, hogy amit az ember csinál, az nem természetes.

Az ember ilyen szempontból fogalmi szinten is kiragadja magát a természetből, és azt mondja, hogy ha egy hód épít gátat a folyóra, az természetes dolog, ha az ember épít gátat a folyóra, az nem természetes dolog.

Amikor ezzel foglalkozó kurzusokat tartok, szoktam használni egy képet, amin egymás mellé teszek egy felhőkarcolót és egy termeszvárat, amik fizikailag nagyon hasonlóan néznek ki: mindkettő a tájból kimagasló nagyon erős, magas, hegyes építmény. A termeszvár környezete olyan, hogy körülötte a termeszek mindent letapostak és kiirtottak.

Termeszvár. Fotó – Pxhere

Valóban szemléletes párhuzam.

És az egyikre, a termeszvárra azt mondjuk, hogy ez maga a természeti csoda és a természet ékes része, a felhőkarcolókról meg senki sem mondja azt, hogy természetesek.

Pedig mindkét esetben ugyanaz történik: egy társasan élő faj a rendelkezésére álló erőforrásokból a maga számára átalakítja a természetet, lakóhelyet épít magának, ráadásul a termeszvár még annyival – mondhatni – durvább is, mint a felhőkarcoló, hogy abban nem is nagyon laknak benne a termeszek, azok inkább csak hűtőtornyok, ők a leginkább a föld alatti részekben laknak. Akár azt is mondhatjuk, hogy az ő építményeik már eleve jobban alkalmazkodnak egy melegebb klímához; lehet, hogy a mi városaink is így fognak kinézni 200 év múlva, a felhőkarcolóink hűtőtornyok lesznek, és senkinek sem fog eszébe jutni kimenni a felszínre.

Két irány van tehát: az egyik azt mondja, hogy amit az ember csinál, az nem természetes, amit meg más fajok csinálnak, az természetes. Amit az ember csinál, az rossz és árt a természetnek, amit más lények csinálnak, az pedig természetes folyamat, nem ítéljük el.

Ezek szerint az ember is csak ugyanazt csinálja, amit más fajok?

Amikor erről beszélek, mindig hivatkozni szoktam Timothy Morton amerikai ökopszichológusra, aki a „sötét ökológia” (dark ecology) irányzat megalkotója. Ő világít rá arra, hogy igazából az ember akkor viselkedik ökologikusan, az ökológiai folyamatokba illeszkedő módon – ha megy tovább azon az úton, amit az evolúció diktál a számára, és egyre nagyobb mértékben kihasználja a körülötte lévő erőforrásokat, egyre inkább szaporodik, és egyre sikeresebb.

A többi fajnál – mivel alapvetően ebből áll az evolúció – az történik, hogy ennek a szaporodásnak valami gátat szab. Ez lehet az, hogy egyszerűen elfogynak az erőforrások: a sáskaraj lelegeli az összes rendelkezésre álló növényt, és összeomlik a populációja. Lehet az, hogy megjelenik egy ragadozó, amelyik visszaszorítja a populációt. Jöhetnek betegségek, amik miatt összeomlik a populáció.

Vagy lehetnek „megszaladási jelenségek”, mint az óriásszarvas esete, amelynek kipusztulásban egyes elméletek szerint szerepet játszott a túl nagyra nőtt szarva is, mely ugyan előnyös volt a nőstényekért való versengésben, de egy idő után olyan nagy lett, hogy kiszolgáltatottabbá tette a szarvasokat a ragadozóknak.

Bizonyos értelmezések az emberi technológiát is ilyen megszaladási jelenségnek tekintik, ami egy ideig segíti a túlélést, aztán amikor már túl sok van belőle, a túlélés gátjává válik, csökkenti az esélyeket, gondokat okoz.

Más fajoknál akár genetikai változás is visszafoghatja a populációt: a genetikai kódba bekerülhet, hogy ha szárazabb idő van, akkor kevesebb utódot hoznak létre, vagy egy ragadozó esetében kialakul egy olyan szabályozó mechanizmus, hogy ne pusztítsa ki a zsákmányállatait, mert csak akkor marad fenn a populáció. Ha tudatosan nem fogjuk vissza a környezetátalakításunkat, környezetpusztításunkat, akkor az emberiségre is az várhatna, hogy az evolúciónak valamelyik már kipróbált módjával megáll az a robbanásszerű terjedése, amit mostanában tapasztalunk.

Mit mond erről a sötét ökológia?

Timothy Morton azt mondja, hogy akkor vagyunk ökologikusak, ha úgy csináljuk tovább, ahogy eddig, és várunk, mert az ökológia így működik. Arra mutat rá, hogy amit mi ökológiai gondolkodásnak, környezetvédelemnek, fenntarthatóságnak hívunk, az pont egy olyan dolog, amivel előttünk még nem próbálkozott az evolúció.

A mai tudásunk szerint még egyetlen állatfaj, növényfaj vagy baktériumfaj sem próbálta tudatos módon átalakítani a saját viselkedését, és korlátozni a saját erőforrás-kihasználó képességeit annak érdekében, hogy hosszabb távon fenn tudjon maradni.

Ilyen szempontból büszkék is lehetünk magunkra: mi vagyunk az egyetlen vagy az első olyan faj, amely megpróbálja tudatosan, globális szinten átalakítani a környezethez való viszonyát.

Hogy néz ki ma ez a viszony?

Amikor ma természetről beszélünk, akkor egyrészt az embertől független dologról beszélünk, másrészt meg alapvetően az ugrik be róla, hogy a természet jó, azt szeretni kell, védeni kell. Ennek megvannak akár a reneszánsztól eredeztethető és a romantikához erőteljesen köthető művelődéstörténeti alapjai is, gondoljunk csak a Rousseau-féle „vissza a természethez” gondolatra. A természetnek van egy nagyon romantikus felfogása, ami a korábbi természetfelfogásokhoz képest forradalmi újítás volt.

Korábban a természethez a vadság, a primitívség, a félelem kapcsolódott, az ember inkább a negatív oldalait érzékelte, nem véletlenül. A természet valóban egy olyan hely, ahol civilizációs eszközök nélkül még itt, a mérsékelt égövön sem élnénk túl még a mostani enyhe teleket sem.

Az emberiség történetének nagy részében a természetnek inkább a negatív oldala volt az, amivel küzdenünk kellett, csak aztán tulajdonképpen „túlnyertük magunkat”, vagyis sikerült a negatív oldalakat annyira visszaszorítanunk és eltávolítanunk magunktól, hogy ma már nem kell félnünk a ragadozóktól és általában az időjárástól sem, kivéve a nagyon extrém időjárási jelenségeket.

Jóval kevésbé kell félnünk a betegségektől, mint korábban, ezt a Covid-járvány után is kijelenthetjük, hiszen bár valóban sokan meghaltak benne, néhány éven belül gyógymódokat találtunk ki rá.

Cserébe viszont az történt, hogy egy olyan világot alkottunk magunk köré, ahonnan a természet pozitív oldalait is kidobtuk.

Ma már gyakorlatilag emberek milliárdjai élik le úgy az életüket, hogy kutyán vagy macskán kívül nem látnak élő állatot vagy növényt, kapcsolatba pedig végképp nem kerülnek velük.

Ami viszont érdekes, hogy amíg ez a hatalmas eltávolodás a természettől nem történt meg, addig senki se gondolta azt, hogy a természet majd hiányozni fog az embereknek.

Hiányzik? Mi itt Közép-Európában azért viszonylag közel vagyunk a természethez még a nagyobb városokban is.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Klímaváltozás

Klímavészhelyzet

Környezetvédelem

Természeti katasztrófa

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak