Unja már a Mennyből az angyalt meg a bejglit? Olvasgasson irredenta és kommunista karácsonyi verseket!
Az érzelmi húrokat minden pamfletnél vagy vezércikknél könnyebben megpendítő lírát előszeretettel használta fel propagandacélokra, a tömegek mozgósítására úgy a szélsőjobb, mint a szélsőbal, különösen a karácsonyi időszakban.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
A kommunista propaganda meglepően nagy erőket fordított a karácsony „államosítására”. Az egyik legnépszerűbb ünnepet a kommunisták nem törölték el, de igyekeztek megfosztani minden vallásos jellegétől. A karácsony átpolitizálása, propagandaeszközzé silányítása ugyanakkor nem kommunista találmány, attól a Horthy-korszakban sem riadtak vissza.
Sztálin, az üdvözítő
A kommunista rezsimnek a társadalom ateizálására irányuló erőfeszítései együtt jártak azzal a szándékkal, hogy a keresztény ünnepek megünneplésének módját az uralkodó párt a maga képére formálja, és az aktuális igényeinek megfelelően változtassa meg. Ez a törekvés, főleg az 1940-es évek végén és az 1950-es években, az egyik legnépszerűbb ünnepet, a karácsonyt is érintette.
A karácsony előtti időszakot már eleve beárnyékolta az, hogy december 21-én minden szovjet csatlós országban kötelezően meg kellett ünnepelni Sztálin születésnapját. Érdekesség, hogy a generalisszimusz valójában nem is azon a napon és nem is abban az évben született, amit a Párt megjelölt (1879. december 21.), hanem valószínűleg egy évvel korábban, 1878. december 18-án. Így amikor 1949 decemberében az egész keleti blokk a nagy Sztálin 70. születésnapját ünnepelte, a diktátor valójában már 71 volt.
De visszatérve a karácsonyhoz: ez az ünnep túl közkedvelt volt ahhoz, semhogy az elvtársak el merjék törölni, ezért inkább a vallási jellegét és tartalmát igyekeztek minden eszközzel háttérbe szorítani, ezzel párhuzamosan pedig az ünnephez kötődő hagyományokat új, szocialista „szertartásokkal” helyettesíteni.
Az ajándékosztó Szent Miklós/Jézuska helyét így vette át szovjet mintára a Télapó (Gyed Moroz, Dedo Mráz), a karácsonyfa tetején a betlehemi csillagot az ötágú vörös csillag váltotta fel, az éppen csak megtűrt éjféli mise pótléka gyanánt pedig kötelezővé tették az iskolai, munkahelyi fenyőünnepségeket, sőt Magyarországon még egy nagy, központi fenyőünnepélyt is tartottak a parlamentben. A megváltó, üdvözítő kisded szerepében pedig általában maga az állampárt, illetve annak vezetője, más esetben Sztálin vagy a Vörös Hadsereg tetszelgett, vagyis azok az erők, amelyek állítólag békét, jólétet, egyenlőséget és szabadságot hoztak az előző, gonosz rendszerben rabigában sínylődő, kizsákmányolt népnek.
Mennyből az angyallal támad a klerikális reakció
Az ünnep átértelmezésére kiélezett politikai nevelés már egészen kicsi korban megkezdődött, mutatott rá Zuzana Hasarová történész. Egy 1951-es csehszlovák mesekönyv például kifejezetten azzal a céllal íródott, hogy leszámoljon a Jézuska mítoszával. Egyik főszereplőjét, a naiv kis Bibinkát idősebb barátai okosítják ki, tőlük tudja meg, hogy az ajándékokat a valóságban nem a Jézuska hozza, hiszen ő nem is létezik.
Nem lehet elég korán szembesülni a dicső szocialista realitással: Bibinka a mese végén boldogan veszi tudomásul, hogy az ajándékok valójában a párt által előmozdított becsületes, kemény munka gyümölcsei.
A szocialista szellemiségű karácsonyi mesék gyártásával párhuzamosan a könyvtárakból szép csendben eltűntek a bibliai témájú mesekönyvek, sőt az angyalokkal, betlehemi csillaggal illusztrált leporellók is. De a kommunista vezetés hadat üzent a vallásos motívumokkal teletűzdelt gyerekdaloknak és egyéb karácsonyi énekeknek is.
A korabeli sajtóbeszámolók szerint az 1950-es években a pozsonyi vásárcsarnokban megrendezett karácsonyi vásárokon a klerikális reakció karácsonyi himnuszaként felfogható Mennyből az angyal helyett inkább „ütemes indulók” szóltak a gramofonból.
Mondanunk sem kell, hogy ezek a bazárok vajmi kevéssé hasonlítottak a mai csillogó-villogó, mértéktelen fogyasztásra és pénzszórásra csábító habzsidőzsikre, inkább egy kirakodóvásárra emlékeztettek. A szerencsésebbek itt juthattak hozzá azokhoz az árukhoz, amelyek hiányoztak a boltok polcairól: a zsebrádiótól kezdve a ruhaneműn és a könyveken át a füstölt kolbászig és szalonnáig minden megtalálható volt itt, pont, mint egy mai hipermarketben.
Ami az üzleteket illeti, az Új Szó egy 1953-as riportjából arra lehet következtetni, hogy a sima élelmiszerboltokban széles választék egyedül a szeszes italokból volt, amelyek – kommunista erkölcs ide, állítólagos szocialista jólét oda – az elárusító bevallása szerint a legkelendőbb árucikkek voltak karácsony előtt (is). Közvetlenül a vodka és bor után pedig a leárazott szovjet halkonzerv fogyott a leginkább. Az élő ponty utcai árusítása csak az 1960-as években kezdődött meg.
Régen minden rosszabb volt
De térjünk át a szellemi táplálékra! Vajon miről írt az Új Szó a sztálini éra karácsonyain?
Az újság karácsonyi számai az 1950-es évek első felében többnyire alig különböztek a hétköznapi lapszámoktól. Ilyenkor is címlapon hozták a Csehszlovákia Kommunista Pártja szócsövének számító Rudé právótól átvett politikai híreket és kommentárokat, valamint A szenci állami birtokon növelik a fejőstehenek számát és a tejhozamot típusú beszámolókat.
A karácsony általában a „zord múlt” (vagyis az 1948-as kommunista fordulat előtti évek) és a „ragyogó jelen” összevetése kapcsán került szóba, a címlapon csak elvétve.
Vissza-visszatérő motívuma volt az ilyen összehasonlító cikkeknek, hogy a kommunista hatalomátvétel előtti sivár időkben a munkáscsaládok piszkos rongyokban járó, éhes gyerekei az orrukat az üzletek kirakataihoz nyomták, fájó szívvel bámulva a sok szép holmit, de persze nemhogy ajándékot, még édességet sem kaptak. Mindeközben a gazdagok egész este dőzsöltek a szép nagy karácsonyfák körül.
A szívszorító történetek végkicsengése mindig az volt, hogy a Párt gondoskodásának hála ma már mindenki elégedetten, boldogan és bőségben ünnepelheti a karácsonyt, kivéve persze a nép ellenségeit, a „nemzet árulóit”: a „szocialista építőmunkát aláaknázó”, „dollárokkal felbérelt kémeket”, a korábbi „elnyomó osztályok” tagjait, a kulákokat stb.
A békeharcos Télapó
A Szlovák Kommunista Párt által ellenőrzött Új Szó természetesen a Télapó-propaganda terjesztéséből is kivette a részét. Turi Mária 1952 karácsonyán közölt cikke úgy indul, mint egy szokványos karácsonyi mese: Télapó házacskájának ablakai jégvirágosak és jégcsapok díszítik, „amelyek az északi szél fuvallatára úgy csilingelnek, mint apró csengetyük (sic!). A csengetyűk (sic!) hangja újév előtt felébreszti Tél Apót (sic!) álmából és sietve megrakja puttonyát minden jóval és széppel, hogy gyorsjáratú szánjával elvigye ajándékait a szovjet föld boldog gyermekeinek.”
A vörös palástba bújt, jóságos, szakállas bácsi azonban ezen a karácsonyon gondol egy merészet, és úgy dönt, hogy ezúttal nemcsak a Szovjetunió és „a testvéri népi demokratikus államok” boldog gyermekeit látogatja és ajándékozza meg, hanem „a tőkés államok és az elnyomott gyarmati népek nyomorgó és minden örömet nélkülöző ártatlan gyermekeit is, hogy elvigye nekik a szovjet gyerekek békeüzenetét”.
A szovjet pionírok ezt a hírt természetesen határtalan lelkesedéssel fogadják, és azonnal felajánlják a saját ajándékaikat elnyomott gyermektársaiknak. Az igazán abszurd fordulat pedig csak ezután jön: a gyerekek „lelkére kötötték Tél Apónak, hogy ne felejtse el nyomatékosan átadni üzenetüket, hogy ők nem félnek a háborútól, mert az ő atyjuk és védelmezőjük, Sztálin elvtárs megvédi a békét”.
A szovjet Télapó a békeharcos pionírok üzenetével a puttonyában gyorsan tovább is siklik a romlott Nyugat felé, majd miután lelket önt a kapitalista országok nyomorgó, rongyos és éhes gyermekeibe (akik történetesen előszeretettel nyomják orrocskájukat a kirakatok üvegéhez), a háború sújtotta Korea felé veszi az irányt, hogy „a hősiesen harcoló koreai nép gyermekeinek” is elvigye az örömhírt: a jó Sztálin nekik is el fogja hozni a hőn áhított békét.
Az a motívum, hogy a háború borzalmaitól a Szovjetunió, illetve a Vörös Hadsereg szabadítja meg a karácsonykor megváltásért, üdvözülésért könyörgő szenvedőket, egy évvel később is visszatér az Új Szó hasábjain, egy alig ismert tornai származású költő, Fecsó Pál (1933–2004) Egy igazi karácsony című kurzusversében (amely feltehetőleg az első nyomtatásban közölt verse volt):
Fecsó Pál: Egy igazi karácsony
Karácsony éjszakáján vártuk
Az eljövendő nagy Messiást,
Ezerkilencszáznegyvennégyben
Egy dohos szagú vén pincében
S kinn hó lepte el az éjtszakát.
Csikorgott, mart a fagy vad foga.
Bombáktól rezgett a levegő,
Száz véres test huppant a földre,
Hó hullott a kihűlő testre
S összecsapott a rossz s jó erő.
Kopott imát mormolt sok öreg,
Szájuk szélén a kín remegett,
Hálálmadár suhant az égen,
De messzelátszó vörös fényben
A szabadító megérkezett.
Levette nyakunkról a jármot,
Fényre vitte, aki szenvedett,
Ételt adott a koplalóknak,
Meleg szobát a pincelakóknak —
A győzelmes Vörös Hadsereg.
Jóval a rendszerváltás után közzétett önéletrajzában Fecsó eléggé más hangnemben emlékezett meg erről az eseményről. Azt írta, 1944 karácsonyán mintegy 150 falubeli az esperessel együtt rejtőzött el a bombázások elől a parókia pincéjében, és itt tartották meg az éjféli misét is. „Meghittebb, bensőségesebb éjféli misére nem is emlékezhetek. Felettünk szólt a »sztálin-orgona«. Igaz, nagyon közel voltunk akkor a jó Istenhez.”
Gyuljanak a gyertyák a karácsonyfákon, hirdessék: miénk már Kassa és Komárom
Erről ritkán esik szó, pedig a karácsony és más egyházi ünnepek átpolitizálása, vagyis a vallásos tartalom politikailag motivált összemosása az éppen aktuális ideológiával nem a kommunisták találmánya. Ezt a módszert – legalábbis a propaganda szintjén – a Horthy-féle Magyarországon is alkalmazták, bár valamivel kevésbé szervezett és irányított módon.
„Az élet minden területét a revizionizmus és az irredentizmus hatotta át, s ebbe beletartoztak az egyházi ünnepek is – írja Váradi Katalin történész-muzeológus a Trianoni karácsony című cikksorozat első részében. – Leginkább a tavaszi keresztény ünnepkörrel és a krisztusi szenvedéstörténettel vontak párhuzamot a veszteségek és a fájdalom érzékeltetésére, majd a revíziós hit megjelenítésére. Azonban a téli ünnepekben is megtalálták azokat az elemeket, amelyekkel a revizionista és az irredenta érzelmeket kifejezhették. Ezek közös jellemzője a történeti Magyarország »feltámadásában«, azaz egyesülésében vetett hit megjelenése volt. Az adventi várakozást például a revíziós reménynek feleltették meg. A korszak több mesejátéka és gyerekkötete szerint a magyar kisgyerek vágya nem egy ajándék volt, hanem Magyarország egyesülése. Ezekben a történetekben a Mikulás és/vagy a Jézuska a szomorú magyar kisgyereket megvigasztalja, a kötekedő szomszédos államok gyerekeit megbünteti, s felcsillantja az elveszett területek visszacsatolását.”
De nem csak irredenta mesejátékok és karácsonyi versek, több tucatnyi irredenta karácsonyi képeslap is forgalomba került, ezek közül néhány itt tekinthető meg.
Az említett motívumok felfedezhetők a Komáromi Lapok 1938. december 24-ei lapszámának Magyar karácsony című vezércikkében is. A cikkíró valóságos csodaként könyveli el, hogy húsz „keserves és szenvedéssel teli év” után végre eljött „az igazi Karácsony, a magyar Karácsony”. Arra, ami az elmúlt hónapokban, hetekben történt – az első bécsi döntés, Horthy Komáromba való bevonulása – megváltásként, felszabadulásként utal.
A szerző azonban ennél is tovább megy: olvasóinak azt üzeni, hogy nem ülhetünk a babérjainkon, hiszen addig nem lehet felhőtlenül boldog a karácsony, amíg más magyarok „még mindig súlyos elnyomás alatt élnek”. Ettől a pillanattól kezdve tehát azért kell dolgoznunk, hogy minden magyar testvér megváltásra találjon – buzdít a Komáromi Lapok névtelen hírlapírója.
„Millió és millió magyar testvérünk sóhaja hangzik át a határokon s várják, hogy elhozza a Krisztus az igazi Karácsonyt, amelyben minden magyar, aki csak él e világon, a megváltás örömünnepét ülhetné meg egy szívvel, egy akarattal s egy gondolattal. A felszabadítás magyar Karácsonyán vigyük el a templomokba ezeket a gondolatokat és (…) hangozzék fel a glória mellett az a fohász, amely a magyar nép teljes felszabadításának elkövetkezését kéri a Magyarok Istenétől. Hogy ez az ezeréves, dicsőséges múlttal bíró történelmi Magyarország fiai boldog örömben egyesüljenek és a várva várt nagy magyar Karácsonyt ünnepelhessék. Ó betlehemi Jézus, hozd el nekünk ezt a mindent megújító, mindent felszabadító gyönyörű ünnepet!” – zárul Komárom első számú lapjának karácsonyi vezércikke.
A fenti sorokat persze annak fényében érdemes olvasni és értelmezni, hogy a város ekkor még mindig a visszacsatolás miatt érzett örömmámorban úszott. A Felvidék visszatérése után pedig joggal gondolhatták sokan, hogy a trianoni határok sehol sincsenek kőbe vésve, azok mindenhol kiigazíthatók.
Ugyanebben a lapszámban szerepel Murgács Kálmán (1893–1966) nótaszerző, a Nyilas Párt tagjának Gyuljanak a gyertyák! című irredenta karácsonyi verse is, bizonyítva, hogy az érzelmi húrokat minden pamfletnél vagy vezércikknél könnyebben megpendítő lírát előszeretettel használta fel propagandacélokra, a tömegek mozgósítására úgy a szélsőjobb, mint a szélsőbal.
Murgács Kálmán: Gyuljanak a gyertyák!
Gyuljanak a gyertyák
A karácsonyfákon,
A magyar ajkakról
Hálaima szálljon.
Szálljon a magasba,
Találjon az égbe,
Angyalok vigyék az Úristen elébe!
Gyuljanak a gyertyák
A karácsonyfákon,
Hirdessék: miénk már Kassa és Komárom.
Losonc, Léva, Munkács,
Rimaszombat, Ungvár,
Beregszász, Ipolyság,
Rozsnyó, Érsekújvár.
Gyuljanak a gyertyák
A karácsonyfákon,
Ragyogjon át fényük
Erdélyi határon.
S adja a jó Isten,
Hogy a jövő évbe,
Minden szál gyertyának
Szabad szép hazánkért,
Nagy Magyarországért
Ragyogjon a fénye…
