Napunk

Minden ajánlatra igent mondtam, míg egy nap nem bírtam felkelni az ágyból, mondja a nő, akit magába szippantott a munkamánia

Veronika Bošková. Fotó - Gabriela Teplická, QEP
Veronika Bošková. Fotó – Gabriela Teplická, QEP

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

„Állandó stresszben voltam, amikor azt mondogattam magamnak, hogy ezt még elbírom, még ezt is, és még ezt a következőt is, még elvállalok valamit. Nyomás alatt tartottam saját magam, egyre nagyobb teljesítményre ösztönöztem magam“ – meséli Veronika Bošková, milyen volt az, amikor néhány éve kiégett.

Csupán fokozatosan, több lépésben tanulta meg visszautasítani az ajánlatokat és észszerűen felállítani a napi munkarendjét. Korábban erre nem volt képes. „Bármilyen ajánlatot, bármilyen lehetőséget is kaptam, nem gondolkodtam a feltételekről, nem tudtam megmondani, hogy jó-e vagy előnyös-e számomra, hanem automatikusan igent mondtam. Mindenbe belevágtam. Ez a mentalitás pedig kikészített“ – emlékszik vissza.

Az interjúban beszél arról is, hogy „kapcsolt ki“ egyszer a teste az óriási stressz hatása alatt, miért kellett szakemberhez fordulnia, és arról is, hogyan tanult meg nemet mondani.

Amikor megpróbáltuk egyeztetni a munkamániáról szóló interjút, meglehetősen nehéz volt igazodni a munkarendjéhez. Hogyan is van akkor most ez? Még mindig sokat dolgozik?

Jelenleg sokat dolgozom, mert nemrég indítottam el a saját ügynökségemet, és minden kezdet nehéz. A múlthoz képest azonban már, mondhatni, rendet tettem a munka terén. Ez az jelenti, hogy korábban gond nélkül adtam interjút délután ötkor és hatkor is. Most azonban meghúztam néhány határt, a munkaidőmet pedig határozott keretek közé szorítottam. Igyekszem késő éjjel nem a munkával foglalkozni, hogy a napot két részre oszthassam fel. A nap egyik felében dolgozom, a másikban nem.

Hogy nézett ki az az időszak, amikor még nem voltak határai?

A helyzet magától romlott, amikor a projektek halmozódni kezdtek. Maximalista vagyok, aki odafigyel a részletekre, a határidők tehát számomra szentnek számítanak. Ha valakivel megegyezek, hogy valamit az adott határidőben leadok, akkor az úgy is lesz. Pontosan így kezdődött az is, amikor egyszer csak eltűntek a határok. Egyre több projektet vállaltam el, így egyre többet késtem a leadásukkal, és éreztem, hogy már nem tudom tartani azt a minőséget, amit szeretnék, vagy egyszerűen nem érkezem befejezni a határidőig. Így állandó stresszben éltem, miközben azt mondtam magamnak, hogy ezt még elbírom, még ezt is, és még ezt a következőt is, még elvállalok valamit.

Nyomás alatt tartottam saját magam, egyre nagyobb teljesítményre ösztönöztem magam. Ez a nyomás pedig hatalmas volt. Ezenkívül pedig bármilyen ajánlatot, bármilyen lehetőséget is kaptam, nem gondolkodtam a feltételekről, nem tudtam megmondani, hogy jó-e vagy előnyös-e számomra, hanem automatikusan igent mondtam. Mindenbe belevágtam. Ez a mentalitás pedig kikészített.

Egy mókuskerékbe kerültem, mert a lehetőségek csak jöttek és jöttek, én pedig egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Mindig ugyanaz a lemez ment: még ezt megcsinálom, még ezt, meg még ezt is. És ezzel tönkretettem magam.

Tehát már megtanult nemet mondani?

Pontosan. Nagyrészt arról van szó, hogy amikor ma valaki megkeres valamilyen munkaajánlattal, akkor időt kérek arra, hogy átgondolhassam, lehetőséget jelent-e számomra, hogy jár-e valamilyen előnnyel, és hogy egyáltalán van-e kedvem hozzá. Ilyen tekintetben tehát nagyon sokat változtam.

Milyen hatással volt a korábbi munkatempója az egészségére?

A kiégésig hajszoltam magam. Egy nap megtörtént, hogy nem tudtam felkelni az ágyból. Egy szombati nap volt, a testem pedig annyira ki volt merülve, annyira túl volt stimulálva, hogy fél napig az ágyban maradtam, mert nem tudtam felállni. Szinte fizikai paralízisnek lehetett nevezni. Az elmém nem tudott kikapcsolni, így a testem kapcsolt ki helyette.

Mi történt ezután?

Elkezdtem gondolkodni azon, mi is történik velem. Nem tudatosítottam, hogy az, amibe kényszerítem magam, már nem egészséges. Úgy vettem, hogy hisz vállald el, képes vagy megcsinálni, elég erős vagy, elbírod. Tehát figyelmen kívül hagytam a fájdalmat és a saját szükségleteimet.

Miután a testem kikapcsolt, rögtön feltettem magamnak azt a kérdést, mi történik, miért történt ez velem, mit fogok ezzel kezdeni, mert nem szeretném, ha megismétlődne. Mintha megálltam volna, kiszálltam minden együttműködésből és projektből, és egyre többet kezdtem foglalkozni és törődni magammal, válaszokat kerestem a kérdésekre.

Mik voltak ezek a kérdések?

Mi is történt valójában, mit akarok ezzel kezdeni, miért teszem azt, amit teszek, miért mondok mindenkinek mindenre igen, miért érzem azt, hogy nekem kell megoldani mások helyett mindent? Miért érzem annak szükségét, hogyha valaki megkeres, mert mondjuk problémája van a marketinggel, megoldjam a problémáját, segítsek neki vagy tanácsot adjak neki?

És mire jött rá, amikor feltette ezeket a kérdéseket?

Ez valamilyen személyiségjegy, egyszerűen így vagyok beállítva, ezt tanultam, hogy ennek így kell lennie, így a helyes, még akkor is, ha kárt okoz nekem, ha kényelmetlen, vagy elveszi az időmet. Valahol ott kezdődött mindez, hogy sok olyan dologban elkezdtem kételkedni, amit feladatként kaptam. Azt kérdezgettem magamtól, miért akarják tőlem, hogy ezt megcsináljam? Mi ezeknek az embereknek a célja? Aztán feltettem azokat a másodlagos kérdéseket is – tényleg ezt akarom csinálni, megéri ez nekem, akarok-én egyáltalán ezzel az emberrel találkozni? Nagyon nehéz volt számomra átállni abból az üzemmódból, hogy mindenre igent mondtam, arra, hogy mondhatok nemet is. Különösen nehéz lépésként éltem meg.

Hogyan érte ezt el végül?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Család

Emberi kapcsolatok

Mentális egészség

Munka

Nők

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak