Napunk

Tompa Andrea: Sok olvasóm csodálta, milyen különös, hogy ezek az emberek, akik megmentik ezt a csecsemőt, szeretik egymást

Tompa Andrea. Fotó - Barakonyi Szabolcs
Tompa Andrea. Fotó – Barakonyi Szabolcs

Úgy kell írni, mintha az ember egy fekete doboz lenne, mondja a frissen Mészöly Miklós-díjjal kitüntetett Tompa Andrea.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A genocídium nem genocídiumként kezdődik, hanem lehet, hogy zsidóviccekkel vagy románozással, a másiknak olyan megbélyegzésével, amiről ő semmilyen módon nem tehet, ami az ő létének a szerves része, mondja Tompa Andrea regényíró, akinek Sokszor nem halunk meg címmel jelent meg idén új regénye.

A könyv a második világháborús Kolozsváron indul, ahol egy házaspár magához vesz egy zsidó csecsemőt – az örökbefogadás, az identitás elvesztése és keresése a fő kérdései az impozáns nagyregénynek, amelyet a kritika Tompa Andrea eddigi legjobb műveként emleget, és szerzőjének december 19-én odaítélték érte a rangos Mészöly Miklós-díjat.

Interjúnkban szóba kerül:

  • mit gondol a gyászról és a lezárhatóságáról;
  • személyes tapasztalatai az örökbefogadásról mennyire kerültek bele a könyvbe;
  • lehet-e a klasszikus értelemben vett hazája egy kisebbséginek;
  • milyen könyveket kér és ad karácsonyra.

Sokszor nem halunk meg egy elég súlyos felütéssel indul, egy Joseph Roth-idézettel arról, hogy a gyásznak nincs se eleje, se vége. Tényleg nincs vége a gyásznak?

Ezt valószínűleg gyásza válogatja. Egy kutyát meg lehet úgy gyászolni, hogy annak van vége. Talán egy embert is, bár ezt félve mondom, mert magam is azt élem sok évtizede, hogy nehéz elgyászolni egy nagyon fontos embert. Az a fajta gyász, amit a holokauszt jelent, mindig ott lesz mint veszteség. Nem tud semmi más a helyére kerülni. Mindig azzal a tapasztalattal tölti el az embert, hogy valamit rettenetesen rosszul csinált a világ. És mindenki, aki e körül volt. Félve mondom ezt, de talán nem lezárható.

A könyved egyrészt holokausztregény, identitásregény, de művészregény is. Sok különböző vonulata van. Van olyan vonulata, amely a legközelebb áll hozzád vagy amelyet a legfontosabbnak tartasz?

Ügyeltem az arányokra, hogy ezek közül semmelyik ne legyen úgy domináns, hogy minden mást elnyom. Arra törekedtem, hogy a lehető legszervesebben találkozhassanak egy történetben. Ezek tehát nem különálló történések és külön vágányok, hanem – és most képzavarba kell belefutnom – ezek a vágányok egymáson futnak. Szóval mindez egymásból következik. Egyik a másiknak adja a fejlődés lehetőségét.

Mindegyiknek a súlyozása önmagában volt nagyon fontos. A regény bizonyos részei hol ezt, hol azt teszik jelenlévővé. Hiszen egy művészregény egy kisgyerek életében nem nagyon tevődik fel. Ugyanakkor ahhoz, hogy szervesen következzen a háromszázadik oldal az előzményekből, ahhoz az kell, hogy mégiscsak föl lehessen vetni alapvető témákat, motívumokat, amelyekkel mindez szépen összeszűrhető.

A regénynek van egy hiperrealisztikus világa, tehát nagyon aprólékosan jelenik meg benne a cselekmény. Másrészt viszont a karakterek lelki folyamatai is rendkívül árnyaltan vannak ábrázolva. Melyik volt számodra a nagyobb írói kihívás? A díszletnek, ennek a hiperrealisztikus történelmi háttérnek a megteremtése, vagy a nagyon érzékeny lelki folyamatok megjelenítése?

A lelki folyamatok valószínűleg a nagyon finom és nagyon sokféle részletből olvashatók ki, amelyekből megismerjük az embereket, az egymáshoz való kapcsolódásukat és a helyzeteiket. Nem lehet a regényben belelátni sem a lélekbe, sem az emberi fejbe vagy tudatba, hanem azt lehet látni, hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz, hogyan cselekszenek, hogyan működik a testük. Azt, milyen világ veszi őket körül, milyen terek: zártak, szorongatóak, nyitottak.

Tompa Andrea. Fotó – Barakonyi Szabolcs

Nagyon határozottan próbáltam elkerülni

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Erdélyi magyarok

Holokauszt

Irodalom

Kultúra

Románia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak