Napunk

Az idegen- és magyarellenesség színeváltozásai

Orbán Viktor. Fotó - MTI/Koszticsák Szilárd
Orbán Viktor. Fotó – MTI/Koszticsák Szilárd

Várhatóan fokozódik Európában az antiszemitizmus, az iszlamofóbia, a különböző xenofóbiák, és ebben az egyre szélsőségesebbé váló politikai térben itt maradunk, hátunk mögött a szélsőségeseknél is szélsőségesebb Fidesszel. Vélemény.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Mióta a szlovákiai választások lezajlottak, és Robert Fico mint Orbán Viktor szövetségese tért vissza győzedelmesen nemcsak a szlovákiai, de az európai politikai porondra, azóta izgatja a magyar közösség még emlékezni képes tagjait: hogyan válhat elfogadhatóvá a magyar választók, a magyar kormány számára egy olyan politikus, aki politikai karrierjét hosszú ideig a magyarellenességre alapozta?

Robert Fico nacionalista színeváltozása vagy politikai pragmatizmusa, helyezkedése, opportunizmusa – sokféle elnevezést találhatunk neki – személyes taktikázásnak, ügyeskedésnek tűnhet, de nem az. Egy olyan politikai stratégiát követ, amelyet visszatérő mintázatként látunk, különösen az európai szélsőjobb köreiben. Mindaddig, amíg egy párt ismertté tételére van szükség, amíg az első választás, a politikai tőke felhalmozása a tét, addig ezek a szereplők radikális álláspontot képviselnek. Egy jól meghatározott társadalmi csoport ellen izgatnak, uszítanak. Klasszikus esetben antiszemiták, cigányellenesek, az utóbbi évtizedben menekült- és bevándorló ellenesek, Közel-Kelet-Európában pedig, a volt utódállamokban a magyar közösség ellen uszítanak.

A francia és a holland példa

Jean-Marie Le Pen antiszemita politikusként vált ismertté, és így alapozta meg az általa hosszú időn át vezetett Nemzeti Frontot. Közel negyven év jól kiszámított, célirányos antiszemitizmus után nyilvánvalóvá vált, hogy zsidóellenes retorikával nem lehet kormányzati pozíciót szerezni Franciaországban. Ezért a pártelnöki tisztséget apjától öröklő Marine Le Pen hosszú, szisztematikus munkával levakarta a Nemzeti Frontról az antiszemita bélyeget. Sőt nem csak az antiszemitizmustól szabadult meg, de az arabellenességbe is csak annyira csúszott bele, amennyire az általános, európai bevándorlásellenes közhangulat megkövetelte. Azért annak Marine Le Pen tudatában volt, hogy a volt gyarmatokról tömegesen Franciaországba költöző választók voksa jelentős arányú. A különböző bevándorlógenerációk nagyon különböző választói preferenciát tudhatnak magukénak.

Ügyes retorikával azt is elérheti – ismerte fel Le Pen – hogy szavazói között legyenek franciaországi zsidók és arabok egyaránt. „Nem vallásháború folyik” – nyilatkozta többször is Le Pen, aki szerint a polgári együttműködésre való képesség és nem a faji, etnikai vagy vallási különbségek a meghatározóak. Az idősebb Le Pen diskurzusához képest visszafogott álláspont, retorika meghozta a gyümölcsét. Ma a Nemzeti Front elnöke a második legnépszerűbb politikus Franciaországban.

A sokakat sokkoló holland választási győzelmével Geert Wilders a másik kitűnő példa arra, hogyan egyensúlyozhat a szélsőjobb úgy, hogy nem szélsőjobboldali szavazókat is maga mellé tudjon állítani, vagy a különböző társadalmi csoportokat kirekesztő, egymással konfliktusba álló erőket ki tudja békíteni, a maga oldalára tudja állítani. Geert Wilderst az különbözteti meg a tradicionális európai szélsőjobbtól, hogy neki – a klasszikus értelemben – nincs antiszemita múltja. Már kamasz korában is Izraelben járt, izraeli kibucban élt és önkénteskedett, kiváló izraeli kapcsolatokat ápolt. Az ő szélsőjobboldalra tolódását tulajdonképpen meghatározta és ösztönözte az, amit az izraeli szélsőjobbról tudott, illetve amilyen izraeli szélsőjobboldali kapcsolatokat épített.

Geert Wilders-el kapcsolatban meg szokták jegyezni: ő nem az a „funkcionális antiszemita”, aki politikai érdekei alapján dönti el, hogy uszít a zsidók ellen vagy épp zsidó kapcsolatokat ápol. Őt „funkcionális filoszemitának” lehet nevezni, aki a szélsőjobboldali izraeliekkel szövetkezik, a baloldali izraelieket azonban hevesen elutasítja, megbélyegzi. A maga módján, politikai alapon, zsidózik, ha a helyzet úgy hozza.

Marine Le Pen és Geert Wilders szövetsége veszélyes robbanóelegy: sosem lehet tudni, hogy a levetkőzött vagy eltagadott, áthangolt, átkódolt antiszemitizmus mikor reaktiválódik újra. Annak a strukturális alapjai ugyanis mindkét párt működésében ott maradtak. Aki ma azért üdvözli Geert Wilderst, mert „az arabok”, „a palesztinek” vagy „a menekültek” ellen szólal fel, könnyen csalódhat. Egyrészt azért, mert csak azokkal a zsidókkal vállal szolidaritást, akik illeszkednek az általa képviselt fundamentalista szekularizmus doktrinájába (amely marginalizálja vagy épp kizárja a vallási közösségeket a politikai térből). Kérdés, hogy ebben az esetben például mi történik a vallásos, nem cionista zsidó közösséggel? Vagy mi történik akkor, amikor az arabellenes kampány a második világháború óta forgalomban lévő, ismert antiszemita toposzokat használ, csak épp arab-, illetve muszlimellenes üzenetekre hangolva? Azok, akik reflektált vagy reflektálatlan antiszemitizmussal élnek, történetileg kondicionálva vannak az antiszemitizmusra, szintén áthangolódnak, a politikai üzenetekkel összhangban? Vagy egyszerűen az történik, hogy az antiszemitizmus megmarad, csupán kódot, alakot vált? Arról nem beszélve, hogy a nyílt muszlimellenes uszítás igazolja azokat az iszlamista fanatikusokat, akik csak ilyen provokációkat várnak ahhoz, hogy igazolva lássák a politikai erőszakot.

Mi, magyarok hova álljunk?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Antiszemitizmus

EU

Marine Le Pen

Orbán Viktor

Robert Fico

Szélsőjobboldal

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak