Napunk

Tíz éve támadják a civileket, de a társadalomban van igény a munkánkra, mondja a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke

Pardavi Márta. Fotó - Polina Georgescu
Pardavi Márta. Fotó – Polina Georgescu

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, mint mondja, eléggé szorong amiatt, hogy Szlovákia milyen irányba fog tovább menni. A Helsinki Bizottság az egyik olyan civil szervezet Magyarországon, amely többször is a kormánypropaganda támadásainak célpontja volt.

Véget ért a korszak, amikor a civil szervezetek kormányoztak – ezt Robert Fico mondta több alkalommal is, miután a Smer megnyerte a szeptemberi előrehozott választást és kormányt alakított. Fico arról is beszélt, hogy külföldi ügynökként jelölné meg azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldről kapnak forrásokat. Amerikai mintáról beszélt, de a minta valójában orosz, és a magyar kormány is próbálkozott vele.

Civillenes vonalat képvisel az SNS is: Andrej Danko többször is arról beszélt, hogy a civilek az iskolákban a „genderideológiát” terjesztik, ezzel azonban nem ért egyet a Hlas oktatási minisztere, Tomáš Drucker.

Robert Fico és Orbán Viktor politikája között legalábbis retorikai szinten több párhuzam is van, az egyik a civil szervezetek démonizálása. Szlovákiában egyelőre a civilek finanszírozását nehezítik meg azzal, hogy az adófizetőket döntés elé állítanák: a civil szervezeteket vagy a nyugdíjas szüleiket támogassák az adójuk két százalékával.

Magyarország ennél sokkal messzebb jár: ott már 10 éve folyik hadjárat a civil szervezetek ellen. Pardavi Mártával, a Magyar Helsinki Bizottság társelnökével tekintettük át, milyen eszközöket vetett be a hatalom a civilek ellen. Az interjúban arról olvashatnak,

  • érzékelték-e a veszélyt a civil szervezetek a 2010-es kormányváltás után;
  • milyen mérföldkövei voltak a civilellenes hadjáratnak;
  • melyik volt ezek közül a legdurvább;
  • milyen hatással voltak a lejáratókampányok a civil szervezetek munkatársaira;
  • miért nem tartja helyesnek az ironikus „sorosozást” sem;
  • hogyan látja a mostani szuverenitásvédelmi törvényjavaslatot;
  • bekövetkezhet-e szerinte Szlovákiában is az, ami Magyarországon.

Mik voltak az első jelei annak, hogy a civil szervezetek ellenséggé fognak válni a kormány szemében? 

Ez a 2010-es évek elején még nem volt egyértelmű. Az azt megelőző 20 évben sokunknak, nagyon sok állampolgárnak Magyarországon és a közép-európai országokban az volt nemcsak az álma, hanem a racionalitásban rögzült feltevése is, hogy itt mi az Európai Unió irányába haladunk, felzárkózunk. 2004-ben be is léptünk az EU-ba.

Emiatt sem a civil szervezetek, sem az állampolgárok nem annyira figyeltek arra, hogy már a 2010-es évek legelején nagyon súlyos dolgok történtek Oroszországban. Nem foglalkoztunk azokkal a tünetekkel, amik általában az autoriter rendszerekben a civil társadalmat érintik. Nyugatra figyeltünk, nem volt „hátsó szemünk” arra, hogy egyébként a világban máshol milyen jellegzetes kockázatok, veszélyek vannak.

Abban a hitben éltünk mi is itt a Helsinki Bizottságban, hogy nálunk ilyen már nem történhet meg, hogy van egy európai uniós jogrendszer, a világ sok másik helyéhez képest kiváltságos emberi jogi, alkotmányjogi rendszer, és annak a működését kell javítani. Nem gondoltuk, hogy ezt ilyen gyorsan a visszájára lehet fordítani.

Az első dolog, amire felkaptuk a fejünket, a magánnyugdíjpénztárak államosítása volt. Erre senki nem számított, és nagyon sokakat érintett, voltak is nagy tüntetések emiatt.

A következő az volt, hogy a régi alkotmány helyett egy teljesen új alaptörvényt alkottak. Ezt nagyon gyorsan el is fogadta a parlament, a róla szóló társadalmi és parlamenti vita messze nem volt ideális, nem biztosította, hogy a társadalom képviselői alakítani tudjanak rajta valamiféle kompromisszumok árán.

Az új alaptörvény a mi munkánkat is átrendezte, hiszen mi azzal foglalkozunk, hogy Magyarország hogyan működik az emberi jogok szempontjából. De 2013-ig konkrét vegzálás vagy megbélyegzés nem volt, inkább azt tapasztaltuk, hogy beszűkültek az addigi lehetőségeink és meggyengültek a működési módjaink.

Ez miben nyilvánult meg?

Akkor még azért bevett dolog volt – ami egy jól vagy félig jól működő demokráciában így kellene, hogy működjön –, hogy hozzászólhatunk a társadalmi kérdésekhez, készülő jogszabályokhoz, és arra van valami fogadókészség az államtól.

Véleményeztük a jogszabálytervezeteket, amire a leggyakrabban nem támogató válasz jött, de legalább volt arra lehetőség – főleg  2010 előtt –, hogy beszéljünk arról az állam képviselőivel, minisztériumok vezető tisztségviselőivel, hogy mi hogyan látjuk az adott problémát.

Lehetett velük szakmai vitát folytatni, konferenciákon, képzéseken vagy akár a minisztériumokban is ütköztetni tudtuk az álláspontokat. Ez azóta szinte teljesen megszűnt, emberi jogi kérdésekben ilyesmire egyáltalán nincs mód, legalábbis azoknak a szervezeteknek, akiknek van egyfajta autonómiájuk.

A konkrét támadások mikor kezdődtek?

2013-ban a kormánypárti sajtóban megjelent

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Civilek

Fico-kormány

Migráció

Orbán Viktor

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak