Panyi Szabolcs: Drámai lenne, ha Ficóék a politikusok orosz kapcsolatait vizsgáló titkosszolgákat is parkolópályára tennék

A háborúk és az európai turbulenciák idején felerősödik a titkosszolgálat és a hírszerzés szerepe is – és Közép-Európában, a Kelet és a Nyugat ütközőzónájában ennek talán még nagyobb jelentősége van, mint máshol. Panyi Szabolcs, a Direkt36 és a Vsquare oknyomozó újságírója karrierje nagy részében ilyen történetekkel foglalkozott. Különösen az olyan nagyhatalmak itteni hírszerzőinek viselt dolgaival, mint Oroszország vagy Kína.

A hírszerzés elmondása szerint már nem füstös hátsó szobákban zajlik, hanem a digitális világban – de az itt dolgozó hírszerzők, elsősorban az oroszok, még nem mondtak le a hagyományos, KGB-s módszerekről sem. S nem csak az információszerzés a céljuk, nagyon is valós az a feltételezés, hogy aktívan próbálnak belenyúlni egy ország politikai folyamataiba – még ha nem is kell őket sejteni minden bokor mögött.

Panyi Szabolccsal arról beszélgettünk,

• mit jelent, ha egy hírszerző fedésben dolgozik;
• miért vizsgálták az újságírók a nagykövetségi épületek antennáit;
• miért járnak az áldiplomaták az erdőkbe, és miért vizsgálgatják a temetők sírjait;
• kik azok a hasznos hülyék;
• és miért lenne drámai, ha orosz és kínai kémek randalíroznának Szlovákiában.

---

Kezdjük fogalommagyarázattal. Mit jelent, ha egy másik ország szolgálatainak tagjai fedésben dolgoznak nálunk? Mit csinálnak, mi a céljuk?

A hírszerzőnek szó szerint a hírszerzés a munkája. Információt gyűjt, elemez. Dolgozhat a központban, elemzőként vagy a hírszerzőket irányító vezetőként, vagy valamilyen külszolgálati pozícióban, például egy nagykövetségen.

Ha mondjuk egy magyar hírszerzőt Szlovákiába helyeznek ki, alapvetően két módon tehetik. Felfedetten, tehát a fogadó ország, Szlovákia tudja róla, hogy ő egy magyar hírszerző tiszt. Ilyenkor tipikusan összekötő feladatokat lát el – ő tartja a kapcsolatot a szlovák hírszerzéssel, illetve más országok Szlovákiába delegált, szintén felfedett összekötő tisztjeivel.

Nekem volt ilyen élményem Budapesten: a Szent István bazilika előtt, egy étterem teraszán ült több, általam is ismert diplomata. Közülük néhányról tudtam, hogy felfedett összekötő tiszt, s így feltételezhető volt, hogy valószínűleg a többiek is felfedett összekötők, akik munkamegbeszélést tartanak.

Ez a hírszerzői munka tolerált formája, a fogadó ország tudja, miért van ott az adott szolgálat tagja: kapcsolatot tart, információt cserél, közös műveleteken dolgozik a fogadó ország szolgálatával. A másik forma azonban, ha az adott hírszerző fedésben dolgozik.

Ebben az esetben a küldő ország nem árulja el, hogy hírszerzőt küld. Úgy tűnik, mintha egy diplomatát küldene, diplomatának kér akkreditációt, aki valójában kettős feladattal érkezik. Egyrészt a felszínen ellátja a fedőpozíciót: mondjuk kulturális attasé, első titkár vagy a kulturális intézet vezetője. Emellett azonban titokban dolgozik a magyar hírszerzésnek is, és onnan is kap feladatokat, amelyeket úgy próbál meg ellátni, hogy a fogadó ország erről ne tudjon.

Természetesen a fogadó ország ellenőrzi, hogy azoknak a diplomatáknak, akiknek akkreditációt kérnek, van-e kötődésük a hírszerzéshez. Megnézik, hogy korábban hol szolgáltak, milyen munkahelyeik voltak, milyenek a családi kapcsolataik. Így pedig  jó eséllyel be tudják azt azonosítani, ha esetleg fedett hírszerzők.

De még ha ez is történik, és rájönnek, hogy a küldő ország át akarja őket verni, akkor is dönthetnek úgy, hogy ezt elfogadják, és ennek ellenére beengedik a hírszerzőket. Ennek több oka lehet. Ilyen például, ha az adott ország úgy értékeli ki, hogy a hírszerző nagyon sok vizet nem zavarna, de a diplomáciai kapcsolatokat nagyon megbolygatná egy olyan ellenséges lépés, ha nem adnák meg a befogadó nyilatkozatot. De az is lehet szempont, hogy az adott ország úgy kalkulál, hogy az ide érkező hírszerző megfigyelésével információt gyűjthet a küldő ország hírszerzéséről.

Az oroszok például nagyon sok olyan diplomatát küldenek, akik valójában fedett hírszerzők: a diplomaták 30-40 százaléka fedett hírszerző, de általában a nagykövetség száz százaléka segíti valamilyen módon a munkájukat.

Milyen információkat próbálnak megszerezni a hírszerzők? Mik a módszereik?

Ez attól függ, mi az adott ország hírigénye, milyen információk érdekesek számára. Vannak polgári és katonai hírszerző szolgálatok, melyek más és más dolgokra specializálódnak. Az előbbiek inkább politikai és gazdasági, utóbbiak katonai és nemzetbiztonsági információkat akarnak szerezni.

Fontos például a tudomány és a technológia is. Ebben leginkább az oroszok és a kínaiak erősek – és ez a mostani helyzetben érdekükben is áll, hiszen a Nyugat és az Egyesült Államok próbál felhúzni egyfajta technológiai falat. Nem szeretné ugyanis viszontlátni saját technológiáit orosz és kínai fegyverekben, tankokban vagy drónokban.

Ha hírszerzésről van szó, az ember fejében él egy kép füstös hátsó szobákról, na meg suttogós éttermi találkozókról. Hogy zajlik maga a munka? 

A legfontosabb manapság a jelhírszerzés, ami tulajdonképpen lehallgatás. Ebbe beletartozik a szoftveres lehallgatás, telefonok és laptopok feltörése, adatkábelek megcsapolása, rádióadások lehallgatása. A legtöbb információ manapság így keletkezik.

Idén tavasszal volt egy projektünk, az Espiomats, melynek keretén belül azt próbáltuk beazonosítani, milyen technikai hírszerzési képességei vannak az orosz nagykövetségeknek Európa-szerte. A Ján Kuciak Oknyomozó Központtal együtt dolgozva szatellit-felvételeket és fotókat elemeztünk az orosz nagykövetségekről, többek között Pozsonyban – az épület egyébként alaposan meg van tűzdelve különféle antennákkal. Szakértőkkel azonosítottuk, hogy mi az, amit az oroszok információgyűjtésre használnak, és mi az, amit az információ továbbítására.

S bár a 21. században a technológiai alapú hírszerzés a fontosabb, a hírszerzőknek a személyes információszerzés is fontos. Történjen ez emberek beszervezésével, a már beszervezett ügynökökkel való találkozásokkal. S léteznek még a régi KGB-s módszerek is: a titkos postai dobozok, vagy hogy valahol az erdőben, egy megjelölt területen az ügynök otthagyja az információit, az orosz diplomata pedig később átveszi.

A régi módszerek azért is fontosak, mert a technológia fejlődése magával hozza a megbízhatatlanságot is. A Signalon vagy Threemán átküldött adat nincs olyan biztonságban, mint ha az adatot egy erdőben, személyesen, vagy „dead dropként” adja át az ember.

A régi vicc szerint onnan tudod, hogy az oroszok lehallgatnak, hogy eggyel több szekrény van a szobádban. Egy szekrényt nyilvánvalóan könnyű kiszúrni, de hogyan dolgozik manapság az elhárítás? Ez egy óriási sakkparti a színfalak mögött?

Nyilvánvalóan mindig annak van előnye, aki a támadó oldalon van, hiszen mire beazonosítod azt a technológiát, amivel meghekkelik a telefonodat, amivel megcsapolják az adatkábeleket, addigra már késő, hiszen hetek, hónapok óta működhet. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a célpontnak van veszélytudata, vagy fel van vértezve bármiféle védekező képességgel. A támadások általában tipikusan azok ellen irányulnak, akik erre nincsenek felkészülve.

Erre a legjobb példát azok a hekkertámadások jelentik, amelyek mondjuk a cseh vagy a magyar védelmi és külügyminisztérium belső levelezésére irányultak. Phishing módszerekkel használták ki a nem annyira éber munkatársak figyelmetlenségét, akik megadják például a jelszavukat. Gyenge láncszemeket keresnek a támadáshoz.

A magyar külügy gyenge jelszavairól és rendszerének feltöréséről tavaly írtál. 

Igen, de ez teljesen globális módszer, az oroszok ezt mindenütt használják. A másik érdekes módszer, melyben a nagykövetségeken működő technikai eszközök játszhatnak szerepet, a rádiófelderítés.

Ez ősi, sok évtizedes technológia. Azt derítik fel, hol van rádiójel-kibocsátás, vagy intenzívebb rádió-jelforgalom –  ebből például ki lehet következtetni, hogy merre mozog egy védett személy, mondjuk a köztársasági elnök, aki ugye rendőri kísérettel megy. De ilyen módszerekkel tervezhetik meg az orosz hírszerzők útvonalát, akik ügynökkel mennek találkozni. Ezeket az eszközöket általában az FSZB működteti, ők monitorozzák, hogy az útvonalon van-e nagyobb rádió-jelforgalom, rendőri jelenlét – mennyire biztonságos az adott terület egy titkos találkozóra.

A helyi hatóságok nem tudnak ez ellen harcolni?

A nagykövetségek diplomáciai védelmet élveznek, az orosz nagykövetség az orosz állam területe – így azzal a technológiával, amit ott működtetnek, a hatóságok nem tudnak mit kezdeni. Esetleg olyan eszközökkel tudnak élni, amelyek zavarják a rádiójeladást. Ha egy védett személy, mondjuk az elnök vagy a miniszterelnök egy tárgyaláson nagyon érzékeny dologról beszél, vannak olyan eszközök, amelyekkel blokkolni lehet a területet.

A védekező oldal, tehát az elhárítás logikája egyébként nem feltétlenül arra irányul, hogy rögtön mindent megszakítson, és mindenkit bíróság elé állítson. Sokszor inkább arra, hogy megpróbálja felderíteni az ellenoldal technikai képességeit, megállapítsa, pontosan meddig jutottak be, kik azok, akik ezen dolgoznak, és mi az operáció háttere. Van tehát, hogy engedik a támadást, s közben megpróbálják feltérképezni a dolgokat, és bejutni a támadó infrastruktúrájába. Tipikusan ilyenek a hekkertámadások: beazonosítják az infrastruktúrát, és van, hogy adott esetben le tudják kapcsolni távolról, vagy vissza tudják fertőzni.

Mi a helyzet akkor, ha nem technika áll a támadás mögött, hanem egy ügynök, a maga fizikai valójában?

Tulajdonképpen ugyanez. Tehát annak ellenére, hogy valakiről mondjuk a szlovák kémelhárítás tudja, hogy ő hírszerző tiszt, hagyják dolgozni, de felveszik, és monitorozzák, amikor éppen találkozik az ügynökeivel.

Nem feltétlenül az az érdek, hogy rögtön lekapcsolják őket és kiutasítsák. Megeshet, hogy első körben megpróbálhatják beszervezni az ügynököket, majd magát a hírszerzőt is megpróbálják átfordítani. Adott esetben sokkal értékesebb lehet nekik egy ilyen művelet, mintha mindent rögtön lezárnának, és mindenkit bíróság elé állítanának vagy hazaküldenének.

Milyen előnyöket vagy garanciákat tudnak nyújtani egy átfordított hírszerzőnek? Van arra biztosíték, hogy egy hírszerző nem válik kettős ügynökké?

Nincs. Magyarul megközelítésnek nevezik, mikor finoman tudtára adják mondjuk egy orosz hírszerzőnek, hogy figyelik, és beszélni kéne valamiről. Ezt a legtöbb esetben a hírszerző lejelenti saját főnökeinek, és másnap már egy repülőgépen megy vissza Moszkvába – gyakorlatilag azonnal kivonják.

Amit az eredményes megközelítésénél ajánlani tudnak, az a pénz, adott esetben gyógykezelés, rokonoknak, gyerekeknek nyújtott előnyök – bármi, amihez az adott hírszerző nem jut hozzá, nem tudná finanszírozni. Nagy és értékes tudással rendelkező hírszerzőknél előfordul, hogy egy másik országba menekíthetik ki – erre tipikusan csak az USA vagy az Egyesült Királyság képes.

A hírszerzőnek – pláne, ha orosz – mérlegelnie kell, hogy milyen kockázata van, ha lebukik a sajátjai előtt. Ez általában kivégzéssel, merénylettel végződhet. S általában itt is csak két országnak, az Egyesült Államoknak és a briteknek hiszik el, hogy vannak annyira befolyásosak, hogy meg tudják őket védeni. Kisebb országok nem nagyon tudnak beszervezni oroszokat ilyen módon – Oroszországban, hazai terepen pedig pláne nem.

Amikor oroszokat szerveznek be, az általában harmadik országban történik, Törökországban, a Közel-Keleten – olyan helyeken, ahol kisebb az oroszok képessége arra, hogy ellenőrizzék a sajátjaikat.

Beszéljünk a hírszerzői munka másik aspektusáról, a kapcsolatépítésről és a befolyásolásról, egy adott ország bizonyos folyamataiba való aktív beavatkozásról. Miben különbözik mondjuk az orosz hírszerzés munkája a kínaitól, amelyről azt tartják, hogy „népi” hírszerzés, és minden kínai bevonható az ilyen munkába?

Oknyomozó újságíróként sokat írtam az orosz és a kínai hírszerzésről is, s néha én is túlzottan az orosz vagy a kínai diplomatákra fókuszálok. Pedig a diplomata fedéseken kívül más fedések is léteznek.

A diplomáciai fedésnek az az előnye, hogy nagy jogi biztonságot ad.  Ha lebukik valaki, akkor nem lehet bíróság elé állítani, haza lehet vinni, nem fogják kihallgatni. Ez tehát védettséget ad.

De létezik például újságírói fedés is. A kínai állami média, vagy a Putyin-rezsim médiájának tudósítója dolgozhat az országa hírszerzésének. Ugyanígy, az orosz vagy kínai állami vállalatok vezetői, vezető beosztású munkatársai is tehetik ezt.

S a fedésektől függően tudnak ezek a figurák legális kapcsolatot teremteni helyiekkel. Ahogy egy  sajtóattasénak az orosz nagykövetségről megvan az indoka arra, miért akar találkozni helyi újságírókkal, ugyanígy egy orosz vagy magyar állami média tudósítójának sem kell különösebben magyarázni, miért akar interjúzni egy helyi politikussal.

S valóban, a befolyásolás is fontos célja a hírszerzőknek, főleg manapság. A leghíresebb magyar kémügy Kovács Béla volt jobbikos EP-képviselő ügye, mely 2014-ben robbant ki.  2009-ben lett EP-képviselő, s a feladata az volt, hogy jusson be az európai döntéshozatal központjába, Brüsszelbe, és próbálja meg megszervezni az oroszbarát pártok nemzetközi hálózatát. Tehát nem EU-s titkokat kellett lopnia – azért ment oda, hogy befolyásolja az európai politikát, s ezt a maga szintjén abban az időszakban valamennyire meg is tudta tenni.

S hasonló történik most például Szlovákiában és Magyarországon is.

Erről több hír is volt korábban: az orosz nagykövetség munkatársai annak idején airsoftozni jártak Győrkös Istvánnal, a Magyar Nemzeti Arcvonal vezetőjével. Ekkoriban rengeteg olyan hír volt, hogy az orosz hírszerzés igyekszik kapcsolatot építeni a szélsőjobboldallal Közép-Európában. 

Igen, s ez még egy durvább eset volt, hiszen neonácik és félkatonai csoportok építettek kapcsolatot az oroszokkal. S ha úgy alakult volna, ezek a csoportok erőszakos cselekményekben is részt vehettek volna. Ez azért több, mintha szimplán csak megpróbáltak volna politikai támogatást adni mondjuk egy szélsőjobboldali pártnak.

Ebben az esetben az orosz logika az, hogy ha az oroszoknak érdekében áll a káosz kirobbantása erőszakos cselekményeken keresztül, akkor ezt a jól kontrollált, jól ismert szélsőjobboldali csoportokon keresztül tudják megtenni. Montenegróban puccskísérletet próbáltak kirobbantani, de számos európai országban volt már példa arra, hogy erőszakos, szélsőjobboldali cselekmények, menekültellenes akciók mögött orosz titkosszolgálati machinációk voltak.

Szlovákiában az ilyen machinációkat látják az „alternatív média” megerősödése, és a közvélemény befolyásolására tett kísérletek mögött is. Ez csak tipikusan az „oroszok a spájzban vannak” hozzáállás, vagy konkrétan minden erre utal?

Szerintem nem szabad mindig túlértékelni azt, hogy mekkora hatása és képessége van az oroszoknak. Amiben nagyon jók, az az, hogy be tudják azonosítani, mik egy adott társadalom konfliktuspontjai, és erre rá tudnak erősíteni. De ők már meglévő konfliktusokat próbálnak erősíteni, meglévő csoportokkal, akik nem feltétlenül azért jelentek meg a színen, mert az oroszok akarták, hanem már korábban is ott voltak. Az oroszok csak rátesznek igazából még egy lapáttal.

Ennek a módszernek hosszú szovjet hagyománya van. Ráadásul ez a módszer nagyon olcsó lehet: rengetegen hasznos hülyeként támogatják az orosz hírszerzés céljait. A szélsőbal vagy szélsőjobb csoportok hasznos hülyéinek néha az is elég, ha egy orosz diplomata, egy első titkár megjelenik mondjuk a második világháborús rendezvényükön. Sokszor már ezen keresztül is manipulálni lehet őket.

De nyilvánvalóan az  oroszok is tudják, hogy kik azok, akiknek valódi befolyása van egy adott országban, kik azok, akikre úgymond érdemes tenni, és olyankor azért megpróbálnak direktebb kapcsolatot építeni akár titkosszolgálati szálakon, nagyobb pénzeket mozgatva.

Olvassa el

Az orosz diplomaták még mindig szabadon kémkednek Brüsszelben

Erről azok az esetek jutnak eszembe, mikor az orosz diplomatáknak hirtelen rendkívül fontosak lettek a katonasírok. Vagy az, hogy Ásotthalmon egy félreeső kis utcában Gagarin emlékoszlopot avattak. 

A második világháborús megemlékezések, a katonasírok, vagy a világháborús relikviákkal foglalkozó börzék, elsősorban a GRU, az orosz katonai titkosszolgálat terepei. Ilyen rendezvényeken keresztül gyakran próbálnak kapcsolatokat kiépíteni.

Írtunk is ilyen esetről: Anton Gorijev, orosz diplomatát Pozsonyból tiltották ki a háború kitörése után, de előtte nagyon hosszú ideig Budapesten szolgált – annak ellenére, hogy a helyi kémelhárítás pontosan tudta, hogy az orosz katonai hírszerzésnek dolgozik. Gorijev ide-oda utazgatott a katonasírok karbantartásának álcája alatt. Ilyenkor az ügynökök gyakran megpróbálnak olyan biztonságos találkozópontokat feltérképezni, ahol ügynökökkel tudnak találkozni, vagy információt, üzenetet hagyhatnak egymásnak.

De miért keresnek ilyen helyeket? Nincsenek egyszerűbb megoldások? Egy hotelszoba, vagy egy postafiók? 

Amikor valaki mondjuk orosz diplomataként sejti, hogy a helyi kémelhárítás rajta van, akkor fontos, hogy olyan helyen történjen mondjuk egy ügynöki találkozó, ahol nincsenek kamerák, elektronikus eszközök. Valóban van egy KGB-s időkből megmaradt, szigorú szabályrendszere annak, hogyan kell megszervezni egy konspirált találkozót.

Ez persze attól is függ, mennyire érzi magát otthon, biztonságban a hírszerző egy adott országban. Az elmúlt időszakban kikerültek videófelvételek is arról, hogyan történtek titkos találkozók Szlovákiában, s nekem a témával foglalkozó újságíróként volt egy olyan értelmezésem is, hogy annyira otthon érezték magukat az országban, hogy viszonylag jól belátható helyeken beszélgetett ügynök és tartótisztje érzékeny dolgokról. Elmúlt a veszélyérzetük, és nem tartották be a szabályokat.

A második világháborús hadisíroknak van egyébként egy másik érdekessége is. Az oroszok kipróbálnak ilyenkor olyan neveket, melyeket aztán kamu identitások megalkotásához használnak fel. Kiszúrják az olyan sírokat a temetőben, melyeket láthatóan senki sem gondoz, senki sem látogat – valószínűleg már nem létezik a család. S így neveket, háttérsztorikat találnak kamu identitásokhoz, melyeket az ügynökeik a jövőben fel tudnak használni.

Egészen friss az a sztori, melyről a VSquare nemrég írt a hírlevelében: nevezetesen, hogy Magyarország az elmúlt időszakban feltűnően sok hírszerzőt küldhetett Szlovákiába. Két szövetséges országról van szó. Mi értelme lehet az ilyen műveleteknek szövetségesek között?

Magyarországon a kilencvenes-kétezres években Oroszország után a román és a szlovák hírszerző szolgálatok voltak a legaktívabbak. Ez így volt annak ellenére, hogy NATO-, illetve EU-partnerek lettünk. Történelmi és társadalmi okokból Magyarország és Szlovákia hírszerzése elég aktívan dolgozott a másikra.

Ez az elmúlt időszakban sokat változott. De gondoljunk vissza Robert Fico előző kormányaira: például amikor megakadályozták Sólyom László akkori magyar köztársasági elnököt, hogy átsétáljon Szlovákiába. Vagy Malina Hedvig ügyére, esetleg a szlovák nyelvtörvényre. Súlyos feszültségek voltak politikai szinten, ami nyilvánvalóan azt is jelentette, hogy az adott országok titkosszolgálatai kaptak olyan feladatokat, hogy megpróbálják javítani saját országuk pozícióját ebben a helyzetben.

Van például olyan információm is – egyszer talán megírom, – hogy mikor a szlovák nyelvtörvényt EU-s szinten vitatták meg, a szlovák titkosszolgálat is megpróbálta valamilyen módon befolyásolni azt, hogy az EU enyhébben viszonyuljon ehhez a nem kisebbségbarát törvényhez.

Az ügy, amit a kérdésben említettél, azért érdekes, mert szlovák forrásból kaptam az információt – tehát nem az történt, hogy magyar újságíróként lepleztem le magyar fedett hírszerzőket, hanem ezt már megtette a szlovák titkosszolgálat. S a szlovák kormány pontosan tudatában volt annak, hogy Magyarország nagy arányban küldött fedett hírszerzőket Szlovákiába.

Olvassa el

Kifejezetten Orbánék kérésére küld Magyarország szokatlanul sok kémet Szlovákiába, állítja egy új oknyomozás

S hogy miért tette? Valószínűleg azért, mert a magyar kormánynak hírigénye van a szlovák politikával kapcsolatban, és szeretné befolyásolni a dolgokat, nemcsak a felvidéki magyar közösségben, hanem országos szinten is.  Ez azt jelenti, hogy a szokásosnál jóval több az olyan magyar diplomata, aki valójában fedett hírszerzőként szolgál Szlovákiában, és nemcsak diplomata, hanem adott esetben valamilyen magyarországi állami intézménynek a helyi képviselője is.

De van egy vicces anekdota is. Sokszor, mikor a hírszerzésről beszélünk, nagyon komoly kémfilmek jutnak eszünkbe, de néha nagyon blőd esetek is vannak. Olyan információt is kaptam, hogy volt egy olyan fedett magyar hírszerző Szlovákiában, akinek az édesapja egyébként a Fideszhez nagyon jól bekötött, volt magyar titkosszolgálati vezető. Ő először benyomta a saját fiát a magyar hírszerzésbe, aztán a fiú kibulizta magának, hogy Pozsonyba mehessen.

Mindenki mondta, hogy ez nem lesz jó, mert a szlovákok megnézik, ki az apja, és rögtön tudni fogják, honnan fúj a szél, de ez az illető mindenképpen Pozsonyba akart menni, mert a felesége Budapesten dolgozott, és nem akart messzebbre kerülni. A szlovákok persze rögtön levágták, hogy a magyarok egy hírszerzőt küldtek, és így nem tudott túl sokat dolgozni, ki sem töltötte a négyéves időszakát.

Magyarországon, de az egész régióban is jellemző a nepotizmus, a nemzetbiztonsági szolgálatok helyenként dinasztikus intézményekké válnak – mindenki benyomja a gyerekét, feleségét. S ezek azért bürokratikus szervek: akik ott vannak, nem feltétlenül James Bondként vannak ott, hogy hatalmas titkokat tudjanak meg, hanem szeretnének egy kis pénzt keresni, és nyugalomban élni.

Az írásodban Balogh Csaba nagykövet neve is elhangzott.

Igen, igazából ez volt az a pont, ahol azt gondoltam, hogy ez a sztori valóban hírértékű. A szlovák állam ugyanis arról is tudomást szerzett, hogy Balogh Csaba pozsonyi magyar nagykövet találkozott Igor Bratcsikov orosz nagykövettel is, és a nyár folyamán, tehát még a kampány idején beszélgetést folytattak.

Ez azért nagyon érdekes, mert amellett, hogy a szlovák fél azt gondolja, hogy Balogh Csabának is van hírszerzési kötődése, az orosz nagykövet teljesen elszigetelt az országban, az EU-s országok nem tartanak fenn ilyen magas szintű kapcsolatokat orosz diplomatákkal. Érdekes kérdés tehát, hogy ha Baloghnak valóban van hírszerzési kötődése, miért találkozik az orosz nagykövettel. Ezek szerintem nemcsak Szlovákia, hanem Magyarország közvéleménye irányából is jogos kérdések. Jó lenne tudni, hogy miféle játszmák zajlanak a háttérben. Adott esetben nyilvánvalóan logikus, hogy érzékeny találkozókat nem Magyarországon folytat a magyar hírszerzés, hanem külföldön.

A legközelebbi, híres kémközpont Bécs.

Igen, a régióban Prága, Bécs, s az utóbbi időben Budapest az a város, melyet orosz kémközpontként emlegetnek. Prágából nagyon sok orosz kémet, illetve diplomata fedésben lévő hírszerzőt kitiltottak az elmúlt években. Ez eléggé visszavette az oroszok hírszerzői képességét. Magyarországról, Budapestről nem tiltottak ki diplomatákat, emiatt pedig az orosz hírszerzők száma Magyarországon a régiós, illetve európai fővárosokhoz képest megnőtt. Ráadásul a magyar politikai viszonyok miatt nem ez az az ország, ahol az orosz hírszerzésnek különösebb félni valója lenne.

Magyarország régiós központ lett – ám itt nem Magyarország elleni akciókat készítenek elő és szerveznek, ezek leginkább a Balkán felé irányulnak. Ugyanígy a magyar külpolitika fókuszában a balkáni terjeszkedés, a balkáni országok befolyásolása áll, van tehát egy ilyen  érdekes egybeesés.

Bécs, illetve Ausztria azért érdekes, mert nem NATO-tagországról beszélünk. Egyrészt tehát sokkal szabadabban lehet kémkedni, másrészt Bécsben több ENSZ-intézmény központja is helyet kapott. Ez azt jelenti, hogy nemcsak egy bécsi orosz nagykövetség működik, hanem ENSZ-intézményekhez delegált orosz diplomaták is nagy számban vannak Bécsben.

Ausztria pedig része a schengeni övezetnek és az Európai Uniónak is – így az orosz diplomaták élvezhetik a szabad mozgás előnyét, nem állítja meg senki a határon. Kitiltások ugyan voltak Ausztriában is, ám nem olyan nagy számban – ahhoz képest, mennyi orosz diplomata dolgozik Bécsben, a kitiltottak száma elenyésző volt.

Mindez azért is érdekes, mert most, amikor az EU a tizenkettedik orosz szankciós csomagot tárgyalja, egy cseh kezdeményezés megpróbálná korlátozni az orosz diplomaták szabad mozgását az EU-n belül. Ez leginkább abból a problémából fakad, hogy a cseh elhárítás érzékelte, hogy miután ők kitiltották, vagy felszámolták a csehországi orosz hírszerzési hálózatok jó részét, s hazaküldtek több mint 70 diplomatát, a Bécsbe akkreditált orosz diplomaták kezdtek dolgozni Csehországban.

Szintén egy magas rangú szlovák kormánytisztviselő mondta el nekem, hogy miután Pozsonyból 35 orosz diplomatát, illetve diplomáciai dolgozót tiltottak ki, a szlovák állam is érzékelte azt, hogy Ausztriából próbálták meg kipótolni az így kieső hírszerzési kapacitásaikat Szlovákiában.

Olvassa el

Új tanyát találtak maguknak a Szlovákiából kitiltott orosz kémek

Eddig Szlovákia nem volt barátságos az orosz diplomáciával, ám azóta történt egy kormányváltás. Sokan tartanak attól, hogy ez megváltozhat. Mennyire valós ez a veszély, és mennyire múlik mindez azon, hogyan lavírozna Robert Fico az EU és az orosz befolyás között?

A szlovák politikának nem vagyok nagy szakértője, de a forrásaim között vannak olyanok, akik rálátnak a szlovákiai történésekre. A kicsit optimista várakozás az, hogy Szlovákia nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a bizalmat, hiszen a régió legkisebb országa. A szlovák titkosszolgálat nagyon rá van utalva arra, hogy információt és segítséget kapjon a külföldi partnereitől. Ezt pedig csak akkor lehetséges, ha van bizalom irántuk.

Ehhez a bizalomhoz pedig az kell, hogy a nemzetközi partnerek, az amerikaiak, a britek, a németek ne azt lássák, hogy a szlovák titkosszolgálat nem lép fel az orosz hírszerzők ellen. Így az optimista forgatókönyv szerint egyszerűen a nagyon primer biztonsági érdekek miatt legalább a színfalak mögött komoly kémelhárító munka folytatódik majd.

Meglátjuk tehát, mi fog történni. A kívülálló szemével az, hogy egy olyan oroszbarát párt, mint az SNS a koalíció részét képezi, kockázatot jelent. Ausztriában pár évvel ezelőtt láttuk, mit jelentett, mikor a belügyminisztériumot a neonáci és oroszbarát kapcsolatokkal rendelkező Szabadságpárt felügyelte. A hozzájuk tartozó belügyi szervek razziáztak az osztrák titkosszolgálatnál – s ezután az osztrákokat kizárták az európai titkosszolgálatokat tömörítő Berni Klubból. Az osztrák titkosszolgálat így ugyanis kompromittálódott, a részben a partnerektől érkező információk az oroszbarát, szélsőségesekkel kokettáló politikai vezetéshez kerülhettek.

Ha idáig fajulnának a dolgok, az nem szolgálná Szlovákia nemzeti érdekeit. S bármiféle színezetű is a kormány Szlovákiában, azt azért senki sem szeretné, ha ellenséges, nagyon nagy hatalmú külföldi kémszolgálatok, például az oroszok vagy a kínaiak randalírozni kezdenének az országban anélkül, hogy a szlovákok erről bármit is tudnának – hiszen nem kapnának információt a partnereiktől. De reméljük, idáig nem jut el a helyzet.

Szlovákiában ráadásul elkezdődhet az, ami Magyarországon zajlik: hogy hirtelen kínai akkumulátorgyárak nőnek ki a földből. Ez a kínai hírszerzés intenzívebb működését is magával hozhatja. Egy ilyen helyzetben órási a felelőssége a szlovák titkosszolgálatoknak, milyen módon monitorozzák saját vezetőik orosz és kínai kapcsolatait. S ha látnak valamit, ami illegális kapcsolatra utal, tudják-e jelezni – vagy az történhet, mint a korrupciós, politikailag kényes ügyekkel foglalkozó rendőrnyomozókkal, és parkolópályára tennék őket. Ha ez elkezdődne olyan titkosszolgákkal, akik szlovák politikusok orosz és kínai kapcsolatait derítik fel, az drámai helyzet lenne.