Elképzelhető, hogy a szlovákiai magyarság is maroknyi skanzenközösségként végzi? Erről is beszélgettünk a Szomszédaink, a magyarok alkotóival

A Szomszédaink, a magyarok című, ötrészessé bővült dokumentumfilm-sorozat első négy része azt vizsgálta, hogy Szlovákiában, Romániában, Szerbiában és Ukrajnában hogyan vélekednek a többségi nemzet tagjai az ott élő magyarokról: hogy látják a közös történelmet, milyen sztereotípiák élnek a közgondolkodásban, és melyek a legkényesebb pontok, ahol a leginkább eltérnek a vélemények magyarok és nem magyarok között.

A sorozat 2013-ban indult a Szlovákiáról szóló résszel, nem sokkal később mutatták be az Erdélyben és Vajdaságban forgatott dokumentumfilmeket. Hosszabb szünet után, 2019-ben vált elérhetővé a Kárpátaljáról szóló epizód, és végre elkészült az ötödik rész is, amely összevontan foglalkozik Ausztria, Horvátország és Szlovénia megmaradt magyar közösségeivel.

Most, hogy körbejárták a Kárpát-medencét, felkerestük az alkotókat, Galán Angéla szerkesztő-riportert és Zámborszki Ákos rendezőt, hogy meséljenek a tapasztalataikról, meg arról is, hogy:

• ők maguk hogyan élik meg a határon túli identitásukat;
• mit gondolnak a magyar kisebbségek asszimilációs hajlandóságáról;
• mit tanulhatunk az ausztriai, szlovéniai és horvátországi magyar közösségek példájából;
• miért volt olyan megdöbbentő szembesülni a burgenlandi magyarok identitásával;
• közeledtek-e szerintük az álláspontok magyarok és nem magyarok között a legkényesebb kérdésekben, sikerült-e túllépni a sztereotípiákon az elmúlt tíz évben;
• és lesz-e folytatása a Szomszédaink, a magyarok sorozatnak.

---

Egyikőtök azt nyilatkozta korábban, hogy a kisebbségi lét nagyon mélyen meghatározta az identitását. Magyarországon élve mit tapasztaltok, miben nyilvánul meg ez a fajta másság, az ún. határon túliság? Észreveszik-e rajtatok, éreztetik-e veletek?

Zámborszki Ákos (ZÁ): Zentán születtem, sokáig Zentán is éltem, és rendszeresen járok haza. Havonta-kéthavonta, ahogy az időm engedi, fölpakolom a gyerekeimet, és megyünk. Úgyhogy én igyekszem ezt a szálat tartani, ápolni, amennyire lehet, mert abszolút az identitásom részének tartom.

Amikor hazamegyek, abban a pillanatban visszaváltok tájszólásba, és máskor is előfordul, hogy visszazökkenek, ha nem figyelek oda. Amikor a televíziónál dolgoztam, narráltam, akkor persze igyekeztem ezt elkerülni.

Ilyen értelemben én még mindig hordozom ezt a fajta kettős identitást, és nem is szeretném elveszíteni. Valamilyen szinten próbálom továbbadni a gyerekeimnek is, bár ez azért nehéz történet, mert ők már Magyarországon születtek, itt nőttek fel, az édesanyjuk magyar állampolgár, mármint csak magyar állampolgár. Én kettős állampolgár vagyok, Szerbiában ez ugye legális.

Hangsúlyosan sosem éreztették velem, hogy a határon túlról származom. Ritkán előfordult, hogy a szegedi gimnáziumban, vagy a kollégiumban jugóztak a társaim, de nem hiszem, hogy pejoratív értelemben, inkább csak piszkálódás volt. Akkor jöttem át egyébként, amikor kitört a délszláv háború. Komolyabb középiskolák voltak itt, mint otthon, és ha az ember normálisan akar érvényesülni, nem egy háborús övezetben kezdi meg a tanulmányait.

Galán Angéla (GA): Nekem van néhány visszás gyerekkori élményem, de ilyeneket szerintem minden, vagy szinte minden határon túli magyar átélt. A ’90-es években a nagynénémnél nyaraltam, és a szomszéd néni rám szólt, hogy jaj, de szépen beszélsz magyarul, de ti otthon ugye csehül beszéltek? Akkor még sok magyarországi a szlovákig se jutott el.

Érettségi óta élek Budapesten, és bennem sokáig volt egyfajta távolságtartás a határon túli magyar identitásommal szemben, még ha nem is volt kimondott vagy tudatos. Egyszerűen nem akartam, hogy Magyarországon beskatulyázzanak, nem akartam ezzel úgymond haknizni, hogy tessék, én vagyok a határon túli magyar, és ezért legyek nektek szimpatikusabb, vagy sajnáljatok.

Szerintem Magyarországon az emberek politikai hovatartozása részben meghatározza azt is, hogy hogyan viszonyulnak a határon túli magyarsághoz. Az egyik oldalon megy ez a „jaj, ti szegények, ti vagytok az igazi magyarok, ti még tartjátok a magyarságotokat ott a végeken”, a másik oldalon meg van egyfajta érdektelenség, vagy talán ellenérzés is, nem tudom.

Amikor egyébként Ákossal elkezdtünk együtt dolgozni, először az Angi jelenti című magazinműsoron, nem tudtuk egymásról, hogy határon túli magyarok vagyunk. A producer egyszer kicsit poénkodva megjegyezte, hogy jaj, hát ti, határon túli magyarok majd elbeszélgethettek egymással a közös gyökereitekről. Utána még hónapokig nem került szóba köztünk ez a téma.

ZÁ:  Egyikünk se tűzte volna szívesen a zászlajára ezt, talán mert nem határon túliként akartunk érvényesülni, bár akkoriban ennek még nem is volt akkora keletje.

GA: Érdekes, hogy végül aztán úgy alakult, hogy éppen ez lett a közös munkáink egyik központi témája. Én ezzel a kérdéssel a Szlovákmagyarok című diplomafilmemben foglalkoztam először, a húszas éveim közepe táján. A film tulajdonképpen arról szólt, hogy milyen a viszonyom a saját szlovákiai magyarságomhoz. Ezt akkor Ákos is látta, és amikor felkérték a Szomszédaink, a magyarok sorozat elkészítésére, eszébe jutottam, mint riporter.

ZÁ: Igazából én az elején nem is kifejezetten riportert kerestem, hanem csak el akartam kerülni, hogy egy száraz, szikár dokumentumfilmet forgassunk, hogy tudósok vagy megmondóemberek mondják bele a kamerába a frankót. Életszagú történeteket akartam filmre vinni, Angi pedig kiválóan alkalmasnak bizonyult erre a feladatra.

GA: Hogy a kérdésre is válaszoljak, azóta teljesen „rendbe jöttem” a saját identitásommal. Továbbra is azt gondolom, hogy a kisebbségi lét megtapasztalása sok szempontból meghatározta a személyiségemet. Hosszan lehetne beszélni arról, hogy hányféle módon okoz az emberben gátlásokat az egyik oldalon, ugyanakkor jó értelemben vett érzékenységet a másikon annak megtapasztalása, hogy ő más, mint a többség, és előfordulhat, hogy egyeseket ez zavar.

Magyarországon pedig azt tapasztalom, hogy az itteni magyarok sokszor nem gondolnak bele, hogy a határon túl tényleg sokkal többet kell tenni azért, jóval több energiabefektetést igényel, hogy a gyereked magyar közegben nevelkedjen és megmaradjon a magyar identitása. Ha például valaki Pozsonyban él, mondjuk Dúbravkán, de úgy dönt, hogy a Duna utcára íratja be a gyerekét,