Egyetlen rossz mondat hetekig fájhat. Szakértők mondják el, hogyan beszéljünk az étkezési problémákról

„Milyen jól nézel ki, amióta lefogytál!”

„Nem fogytál te túl sokat?  Csak csont és bőr vagy!”

„Még egy adagot sem bírsz megenni? Később éhes leszel!”

Ilyen és ehhez hasonló szavak szinte naponta elhagyják az emberek száját. Néha aggodalomból, néha talán dicsérő szándékkal, máskor csak azért, hogy mondjanak valamit.

Első hallásra ezek a megjegyzések ártalmatlannak tűnnek, és az, aki kimondja őket, lehet, hogy öt perc múlva már el is felejti, hogy valami ilyesmit mondott, a címzettet azonban hosszú órákra elbizonytalaníthatja, sőt, akár hónapokig is rágódhat rajta.

Korábban már írtunk arról, hogy ha valaki sovány, az nem jelenti azt, hogy egészséges, szorongás is lehet a háttérben, ami miatt nem tud enni.

Éppen ezért lehetnek az ilyen fajta megjegyzések nagyon bántóak. Az adott személy viszonyulását az ételhez tovább súlyosbíthatják.

Arról, hogy mit nem kellene soha szóvá tennünk mások étkezésével kapcsolatban, Ivana Kachútová táplálkozási szakértőt kérdeztük, aki étkezési zavarokkal foglalkozik, a Chuť žiť szervezet táplálkozási szakreferenseként és a dietetkiai tanácsadóközpont vezetőjeként dolgozik, valamint Natália Meliš-Čuga pszichológust, akinek személyes tapasztalata van az anorexiával és aki szintén a Chuť žiť szervezetben dolgozik.

Egyetlen megjegyzés hosszú ideig rezonál

Paradox módon azokban az időkben, amikor ebben a betegségben szenvedett, az emberek azt is mondogatták neki, hogy sokat eszik. „Ebédre mindig salátát vittem magammal, ami egy nagy kupac zöldségből állt. Semmi más nem volt benne, csak zöldségek. Az emberek azt kérdezgették tőlem, hogy: Te ezt mind megeszed? Ez jelenthette azt is, hogy valaki sokallja a zöldséget, de azt is, hogy ez egy nagy adagnak néz ki” – meséli Meliš-Čuga.

„Azonnal elgondolkodtam rajta, hogy meg kellene-e az egészet ennem” – teszi hozzá.

Ha az ember tényleg attól fél, vagy csak érdekli, mi történik, akkor az a helyes, ha hangot ad ennek. Azonban nem mindegy, hogyan. Mi tehát a megoldás?

Nem kellene véleményeznünk azt, amit a másik eszik. Nem tudjuk, hogy az az ember, akinek az ártalmatlan megjegyzést szánjuk, nem fog-e hosszú ideig azon gondolkodni, hogyan értettük, és meggyőzni magát arról, hogy biztosan valamilyen ártó szándék állt mögötte.

Nekem is problémás kapcsolatom volt az étellel, beteges étvágytalansággal küzdöttem. Az agyam a szorongástól, amit átéltem, néhány harapás után meggátolt az evésben. Már amúgy is keveset ettem, de ha még valaki megjegyzéseket is tett rá, akkor gyakorlatilag borítékolható volt, hogy a megjegyzésekkel még az utolsó próbálkozásaim is kudarcba fulladnak.

Már csak maga a helyzet, hogy mások társaságában kell ennem, rosszullétet okozott. Ez gyakran akkor történt meg, amikor olyan személy jelenlétében kellett ennem, akit nem ismerek jól. Ahogyan azt már korábban elmagyaráztuk, egy szorongásos ember veszélyeztetve is érezheti magát, tehát olyan állapotba kerülhet, amelyben nem képes enni.

Azoknak az embereknek a listája, akik mellett képes vagyok enni, mert eléggé biztonságban érzem magam, meglehetősen rövid volt. Ők nem tettek megjegyzéseket arra, mennyit eszek. Egyébként az évesemre tett összes megjegyzés egy új szorongási hullámot indított el, ami még jobban leblokkolt, akár teljes napokra.

„Ha valaki olyanokat mond, hogy: Miért nem eszed meg az egészet? Ennyivel nem lakhattál jól.., fontos tudatosítani, miért teszi. Saját magamhoz viszonyítom vagy a másik személyhez?” – mondja Meliš-Čuga.

Ha egy magas, izmos férfi azt mondja egy sovány, alacsony nőnek, hogy keveset evett, annak egyáltalán nem kell tükröznie a valóságot. A saját arányaihoz mérten ehetett eleget, az ehhez hasonló megjegyzések pedig csak feleslegesen kellemetlen helyzetbe hozzák.

Soha nem tudjuk, mi áll amögött, hogy valaki egy levest sem tud megenni egy étteremben. Nem indokolt ugyanis, hogy olyan megjegyzéseket tegyünk neki, hogy amíg nem lakik jól, nem lesz ereje, egész nap éhes lesz, ugyanúgy az sem, hogy kinevessük azért, mert nem tud enni. Annak hátterében, hogy csak kavargatja az ételt, különféle okok állhatnak, amelyeknek egyáltalán nem muszáj az ételhez mint olyanhoz kapcsolódniuk.

Sok embernek az az elképzelése, hogy ha valaki abbahagyja az evést, akkor biztos anorexiás és azért csinálja, mert soványabb akar lenni és jobban akar kinézni. Csakhogy az étvágytalansággal küzdő embereknek ez gyakran meg sem fordul a fejükben. Az étel elutasításának nem kell, hogy bármi köze legyen ahhoz, hogy akar az adott ember kinézni. Az étvágytalanság gyakran teljesen másfajta problémák külső megnyilvánulása.

„Megkérdezhetem, hogy most épp nincs-e étvágya, esetleg azt, hogy nem ízlik-e neki az étel” – hoz fel néhány példát.

„Jobban kellene érdeklődnünk az iránt, mi történik, nem csak megjegyzéseket tenni magára az evés folyamatára” – teszi hozzá.

Ezek a kérdések egy olyan embert is kellemetlen helyzetbe hoznának, akinek nincsenek gondjai az evéssel. Ezekből a kérdésekből ugyanis néha egy olyan banális válasz is születhet, hogy az adott személy például nemrég evett egy nagy adagot, vagy hogy azért nem akar sokat enni, mert még vár rá egy fogás.

„Ha valaki olyan stílusban próbált beszélni velem, hogy megkérdezte, minden rendben van-e, akkor hajlandó voltam válaszolni. Ha azonban csak egy megjegyzés volt, amely csak még több kritikát eredményezett, akkor magamba zárkóztam” – emlékszik vissza Meliš-Čuga.

A pszichológus szerint azonban mindig az étkezésen kívül kellene felhoznunk a témát, ha valakivel őszintén szeretnénk beszélni az aggodalmainkról.

„Ezt a beszélgetést inkább elodáznám, hogy ne támogassuk a szorongást” – magyarázza.

Az ötmásodperces szabály

A nem evést mindig valami negatív dologgal párosítjuk, mégpedig annak ellenére, hogy egy teljesen banális magyarázat is lehet rá, hogy például az illető nemrég evett, vagy nem ízlik neki az étel. Másról beszélünk abban a helyzetben, ha valaki sovány. Ezt ugyanis gyakran hajlamosak vagyunk automatikusan dicsérni.

A soványság mögött azonban súlyos betegségek is rejtőzhetnek, mint a rák vagy a cukorbetegség, de ugyanúgy az anorexia vagy a bulimia is. Ugyanígy lehet szó azokról az esetekről, amikről már korábban írtunk, tehát arról, hogy valaki nem tud hízni pedig szeretne vagy például arról, hogy szorongással küzd, amely akadályozza az evésben.

„A legjobb tanács azoknak, akik megjegyzést akarnak tenni valaki más külsejére, például arra mennyit fogyott vagy hízott, az, hogy inkább maradjon csendben” – mondja Ivana Kachútová.

„Tetszik nekem az a szabály, hogy csak abban az esetben illő valaki külsejére megjegyzést tenni, ha azt adott személy öt másodpercen belül változtatni tud. Tehát ha például maszatos az arca, vagy ételmaradék szorult a foga közé” – magyarázza.

Ha valaki anorexiában szenved, nem kell, hogy feltétlenül nagyon soványnak nézzen ki, és nem kell, hogy kiálljanak a bordái. Lehet például a betegség kezdeti fázisában, amikor a betegség hatására elkezd fogyni.

Az, hogy a kinézetét dicsérjük, hajtóerőként szolgál számára.

„Ha egy embernek az étkezési zavar kezdeti fázisában azt mondjuk, hogy milyen szépen lefogyott, akkor azzal még rátehetünk egy lapáttal a problémájára. Az étkezési zavarokkal küzdő emberek gyakran a kinézetükhöz kötik az értéküket” – magyarázza Kachútová.

„Ha valaki megdicséri őket azért, mert lefogytak, akkor az ilyen dicséretek ahhoz vezetnek, hogy kialakítanak magukban egy olyan téves meggyőződést, amely szerint ha még többet fogynak, akkor még értékesebbek lesznek mások szemében” – teszi hozzá.

Ilyen tapasztalatban Zuzana Čižmárovának is volt része a múltban, aki anorexiával küzdött. „Számomra ez nagy hajtóerő volt abban, hogy folytassam. Az rendben van, ha megdicsérjük egymást, de én is igyekszem, hogy ezek a bókok ne a kinézetre irányuljanak. Mert tudom, hogy ez valakiben éppen az ellenkezőjét válthatja ki. Ezt úgy láttam, hogyha korábban nagyobb darab voltam és most kisebb vagyok, akkor ha még kisebb leszek, akkor még jobb lesz” – emlékszik vissza.

Ez valójában a bodyshaming egy formája, tehát egy személy megítélése a kinézete alapján. Ezt a jelenséget leggyakrabban az elhízott emberekhez kötjük, akik gyakran hallanak olyan megjegyzéseket, hogy meghíztak, hogy le kellene fogyniuk, ez néha egészen a kocsmai viccek színvonaláig fajul.

A bodyshaming azonban a sovány embereket is érinti. „Ha valaki vékony, akkor nem tudhatjuk, hogy azért, mert így akar kinézni, hogy genetikailag sovány, betegség miatt vagy azért mert valamilyen gondjai vannak” – figyelmeztet Meliš-Čuga.

Másrészt viszont, ha valakinek olyan problémái vannak, ami a túlevéssel függ össze, és azt mondjuk neki, hogy meghízott, akkor azzal egy falási rohamot indíthatunk el nála.

„Az a small talk, amivel valaki súlyát kommentáljuk, nem a legjobb választás” – mondja Kachútová.

Az azonban más dolog, ha az adott személyt tényleg érdekli, hogy a szerettét aggasztja-e valami, vagy hogy mi áll a fogyása mögött.

Mindkét szakértő egyetért abban, hogy az ilyen beszélgetések szükségesek, de nem abban az értelemben, hogy a másik személy súlyáról vagy kinézetéről kezdünk el beszélni.

„Ha valakiért aggódom, megkérdezhetem, hogy megy a sora, és azt is, hogy nem éppen egy rossz időszakát éli-e. Az, ha a súlyát fogjuk kommentálni, nem segít. Jobb, ha empátiát tanúsítunk a másik felé” – javasolja Kachútová.

„Ha az az érzésünk van, hogy a másik személy nincs jól, akkor kezdjük inkább az érzelmekkel. Például: Látom, hogy valahogy szomorú vagy, látom, hogy nincs étvágyad. Bánt valami?” – egészíti ki Meliš-Čuga.