Mit veszítenek a kisebbségi magyarok a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának gyors kirúgásán?

Sajátosan „belmagyar” történetként bomlik ki a Nemzeti Múzeum körüli botrány. A magyar sajtó azt találgatja, milyen hatalmi harcok mehetnek a háttérben. Kinek az embere L. Simon László, hirtelen leváltott múzeumigazgató (a hatalomé), ki jöhet utána (a hatalomé). Merre tart Magyarország (amerre a hatalom diktálja, a még nagyobb, még erősebb hatalom felé).

Határon túl

És ezek között a viták között, az egyre kétségbeesettebb, dühödtebb köldöknézés napjaiban fel sem tűnik, hogy jelentős veszteségeket könyvelhetünk el mi, Magyarország határain kívül élők is. Ez az a tragikomédia, amelyben hülyét csinált magából a magyar kultúrdiplomácia, és amely tovább élezi a társadalmi ellentéteket, mindig nagyobb veszély és megbélyegzettség felé sodorva a kiszolgáltatottakat (például az LMBTQ+-közösség tagjait, hiszen őket ábrázolják a Nemzeti Múzeumban kiállított, majd cenzúrára ítélt fotók).

Azok, akik elhitték az elmúlt évek kormányzati „stratégiáit”, ígéreteit, hogy a határon túli alkotók művei, a határon túl keletkező magyar kultúra is részévé válik egy, a saját határain túlra is látó, reagáló magyar kultúrpolitikának, azok most saját hiszékenységükben, megelőlegezett bizalmukban csalódhatnak.

A magyar kultúrdiplomácia nemcsak Magyarországot képviseli, hanem tényleg a teljes magyar kultúrát. Bármilyen nemzetközi hírű, szintű kiállítás van, bárhol jelennek meg világszerte a magyar intézmények, küldöttek: rajtuk keresztül értelmeznek mindent, ami magyar kulturális jelenség.

Amilyen nehéz megértetni a kettős állampolgárság által teremtett jogi viszonyokat, hiteles módon elfogadtatni, hogy a Magyarország határian belül és kívül élő magyarok ugyanannak az állampolgári közösségnek a részei (vagy nem), éppoly nehéz elérni azt, hogy a szlovákiai, erdélyi, vajdasági, kárpátalji magyar kultúrát elválasszák a magyarországitól.

Kulturálisan, különösen a kívülállók számára, különösen az ismerethiánnyal vagy éppen előítéletekkel rendelkező kívülállók számára mi mind ugyanolyanok, ugyanazok vagyunk. Magyarok – és ide kerülhet pozitív, negatív előjel egyaránt. Most éppen nagyon kínos jelzőkkel birkózunk.

Kisebbségellenes

Ha a Magyarországról közvetített kultúrpolitikai üzenet az, hogy a magyar kultúra kisebbségellenes, diszkriminatív, homofób, akkor az külföldön úgy csapódik le: a magyarok (a magyar alkotók, kurátorok, intézményvezetők, szerkesztők) kisebbségellenesek. Hiába küzd valaki Bukarestben, Pozsonyban stb. azért, hogy az országos (nemzeti?) emlékezetpolitika integrálja a magyar kisebbségi kultúrát is, ha ennek pont az ellenkezőjét lehet tapasztalni Budapesten.

Kisebbségi kultúrát akartok a közép-kelet-európai államok kiemelt kulturális intézményeiben? Mennyi jut kisebbségi kultúrából, toleranciából minderre Budapesten? Ez az a válasz, amit sokan, sokszor megkaptunk, és meg fogunk még kapni ebben a térségben. Na pont ugyanannyira számíthattok. És ugyan mit is válaszolhatnánk erre? Hogy L. Simon László a tolerancia éllovasa a Fidesz rezsimben, mert időnként, kivételesen nem követte totális merevséggel a kisebbségellenes jogszabályokat? Ennyi lenne a mentségünk?

Na de hát az etnikai kisebbségekkel szembeni toleranciát ne keverjük össze a szexuális kisebbségekkel – horkan fel a nemzetállami, biopolitikai előítéletekből várakat és elnyomó rezsimeket építő autokráciák kisebbségi támogatója. A kisebbségi magyarok a nemzeti hagyományokat ápolják, a buzik azok meg buzik. Körülbelül ez az ellenvélemény logikája.

Lehetne ez ellen strukturálisan is érvelni, történelmi példákat hozni fel arra (a náci Németországtól a thatcheri Nagy-Britanniáig), amikor a különböző etnikumokhoz, felekezethez vagy szexuális kisebbségekhez tartozó embereket egyszerre bélyegezték meg, egyszerre indult ellenük leszámolás, és ugyanabban a szolidaritásközösségben kellett megtanulniuk együttműködni, védekezni. Akkor legalábbis, ellentétben a modern autokráciák kozmetikázott, rejtett elnyomásainak korával, megértették, hogy ugyanolyan kockázatokkal néznek szembe.

Tegyük félre most ezeket a történelmi, strukturális érveket – nem a cizellált eszmecserék korát éljük. Utaljunk csak arra a tényre, hogy a most hatalomra törő szlovák, román és más közép-kelet-európai szélsőjobb folyamatosan kombinálja a magyarellenességet a homofóbiával, az antiszemitizmust a romaellenességgel. Ez egy jól meghangszerelt, felhangolt kórus. Egy szólamot megszólaltatsz és a propaganda arra kapható áldozata már hallja is a következő szólamot. Indulatai az egyik megbélyegzett csoportról áttevődnek a másikra. Nem is nagyon tud, nem is nagyon akar különbséget tenni a magyarok és a „buzik” között. Az elfajzottak azok elfajzottak.

Mi történik akkor, ha a homofób üzenetet Budapesten szólaltatják meg?