A háborúban nem hazudhat senki, ott megtudod, ki kicsoda – mondja a kassai operaénekes, aki megjárta a bahmuti poklot

Tíz nappal azelőtt, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, Podkopájev Mihály (Mihajlo) a Kassai Állami Színház színpadán próbálta Giacomo Puccini Toscáját, a Sekrestyés szerepében. Pár nappal később pedig már egy kaszárnyában ébredt az éjszakai riadóra – önkéntesként jelentkezett katonai szolgálatra, és pár hónap múlva már a bahmuti vérszivattyúban védte a hazáját.

Az operaénekes később megsérült, nagyon súlyosan. De hosszú hónapok kórházi lábadozása után visszatért, és most ismét énekel, Kassán. Magán viseli a háború örök nyomait, de közben megtanulta másként látni az életet. Kassán találkozunk – először szabadkozik mondván, története nem különbözik ezer és ezer bajtársáétól. Ő csak egy közülük. Mégis, egy művész szemével látta a háborút.

Podkopájev Mihállyal arról beszélgettünk

• miért cserélte le a színpadot a lövészárokra,
• mikor és hogyan találkozott először a háború valóságával,
• miért nem hagyta el minden civil Bahmutot,
• hogyan változtatta meg az életét a háború,
• és hogy mit tanult élet és halál dolgairól.

---

Hogyan vezetett az útja Kassára?

Cseljabinszkban születtem, Oroszországban. Édesapám onnan származik, édesanyám ungvári, kárpátaljai. Hároméves koromtól Kárpátalján, Csapon éltem, ukrán kulturális közegben nőttem fel – a barátaim jó része pedig magyar volt.

Angolt tanultam a főiskolán, egy évig tanítottam is, de rájöttem, hogy ez nem nekem való. Gitáron akartam játszani, Ungváron a konzervatóriumban klasszikus gitárt tanultam, de a klasszikus zene nem az én világom volt – ezért énekelni kezdtem, és 2006-ban már énekesként végeztem el a konzervatóriumot. Két évet töltöttem szólistaként a Kárpátaljai Nemzeti Kórusban, majd Lembergbe mentem, és a Zeneakadémián tanultam, operaénekesként végeztem.

Visszatértem Ungvárra, de nem sok lehetőségem volt színházban énekelni, így mesterkurzusokra jártam Európa-szerte. Végül 2014-ben debütáltam a lembergi operastúdió és a Nemzeti Színház közös projektjében, a Don Giovanniban, Leporello szerepében. Onnan aztán beindult a karrierem.

2018-ban jöttem meghallgatásra Kassára, az Állami Színházba. Három áriát énekeltem el, és azt mondták nekem, még látjuk egymást. Két héttel később hívtak, egy kis szerepre, majd több beugrásom is volt, és kisebb szerepeket kaptam vendégművészként – és itt maradtam.

Aztán jött a koronavírus, majd a Fidelio, s végül a Tosca, melynek főpróbája 2022. február 14-én volt. Az igazgató már akkor figyelmeztetett, hogy ne menjek haza Ukrajnába, mert háború lesz – azt mondtam neki, hogy nálunk 2014 óta háború van, ha intenzívebb is lesz, legfeljebb Kelet-Ukrajnában.

Aztán tíz nap múlva elindult az orosz offenzíva, és lezárták a határokat.

Hogyan élte meg február 24-ét?

A feleségemet felhívta egy kolléganője a művészeti alapiskolából, ahol tanít – ő mondta neki, hogy a rakéták már Harkov és Kijev felé repülnek. Megzavarodtunk, az első napok teljes káoszban teltek. Leginkább kommunikációs káoszban: digitális társadalomban élünk, és ezekben a napokban nem volt könnyű hiteles információkhoz jutni. Aztán jöttek a fotók és a videók a halottakról.

Én követtem az orosz, az ukrán és az amerikai híradásokat is, rájöttem, hogy ha hiteles információkat akarok, minél több ellentétes forrást kell összehasonlítanom – ahol metszik egymást, ott lehet valahol az igazság.

Egy hét elteltével aztán jelentkeztem a területvédelmi erőknél. Megkérdezték, van-e katonai tapasztalatom – mondtam, hogy nincs, hiszen évekig főiskolára, konzervatóriumba, zeneakadémiára jártam, tanultam, s mire végeztem, már nem kellett katonai szolgálatot teljesítenem. Erre azt mondták, hogy akkor várjak, az adataimat felvették, majd keresnek.

Mennyivel később keresték?

Március 23-án kaptam meg a behívómat április elsejére, adategyeztetésre, egészségi állapotfelmérésre. Mikor aztán elsején megérkeztem a hadkiegészítő parancsnokságra, elképesztően hosszú sor kígyózott előtte, rengetegen voltunk. Mindenkit reggel 8-ra hívtak be, előttem 100-150 önkéntes volt.

Miközben várakoztam, hirtelen megjelent mellettem az egyik volt oktatóm az ungvári konzervatóriumból. Századosi rangban szolgált, megkérdezte, mit keresek ott – mondtam neki, hogy önkéntesnek jelentkeztem. Azt mondta nekem: tudok ukránul, oroszul, magyarul, szlovákul és angolul, jelentkezzek Csapra határőrnek.

Ukrajnában a határőrség nem csak a rendőrség része. 2014 tavasza óta a határszolgálat munkatársai katonai műveletekben vettek részt Ukrajna délkeleti részén. Ezt a feladatot Ukrajna Fegyveres Erőivel és más katonai egységekkel együttműködésben hajtják végre egy másik állam vagy államcsoport által az ország területére irányuló invázió visszaszorítása érdekében.

A jelentkezésemet elfogadták, 2-án pedig már Csapon jelentkeztem, tíz percre a lakhelyemtől – kitöltöttem a papírokat és a pszichológiai teszteket. Ez után azt mondták, hogy már ne menjek haza. Kérdeztem, hogy miért – erre azt mondták, már nem civil vagyok, hanem katona. Felhívtam a feleségemet, és mondtam, hogy már ne várjon vacsorára.

Milyen volt az első éjszakája a kaszárnyában?