A neoliberális kisebbség uralma
A piacok soha nem voltak szabadok, és a demokrácia mindig is azoknak volt kiszolgáltatva, akik létrehozták, megerősítették és igazgatták a piacokat azáltal, hogy a magántulajdon kijelölését és védelmét a törvény legfőbb prioritásává tették. A bizonyítékokért nem kell messzire menni, csak az Egyesült Államokig.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
A szerző a Rutgers University történészprofesszora
A The Economist és más hasonló kiadványok olvasói az elmúlt években egyik olyan riportot olvashatták a másik után, amely a neoliberalizmus bukását siratja, ünnepli vagy éppen hűvösen elemzi. Azt hihetnénk, megfordult az ár, és a „szabad piacok” evangéliumának szociáldemokrata alternatívái elegendő intellektuális és jogalkotási talajt nyertek ahhoz, hogy konvencionális bölcsességgé váljanak.
Úgy tűnik, hogy a baloldal nyerte meg azt, amit Antonio Gramsci olasz marxista filozófus „pozícióháborúnak” nevezett, és egy új „józan ész” megjelenése megváltoztatja a politikai valóságot (legalábbis ott, ahol a többség uralma és az irányítottak beleegyezése határozza meg a politikai lehetőségeket). Az Egyesült Államokban az Occupy Wall Street, a Black Lives Matter, a #MeToo, Bernie Sanders, a „nagy lemondás”, az iparpolitika rehabilitációja és az új szakszervezeti összefogás valóban megváltoztatta azt, ahogyan az amerikaiak a piacok szerepét látják.
Ugyanígy a Covid-19 világjárvány idején az egyenlőtlenség kérdése a jövedelem-újraelosztás formájában kapott választ, miközben a foglalkoztatással és az oktatással kapcsolatos új ötletek alapvetően megváltoztatták a mainstream gondolkodást. Az előző évtizedben pedig a szétesett egészségügyi rendszer és munkaerőpiac miatt a Medicare for All, valamint az infrastruktúrára vagy a Green New Dealre fordított hatalmas kormányzati kiadások nyilvánvaló megoldásnak tűntek az amerikaiak jelentős többsége számára.
Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság támadásai a reproduktív jogok, az állam szabályozási hatóköre ellen, illetve az állampolgárság területén olyan ideológiai visszhangot váltottak ki, amely újraélesztette a „progresszivizmust”, és megmentette a Demokrata Párt állami szintű pozícióját. Mindeközben a Pew Research közvélemény-kutatása megerősítette, hogy a közhiedelemmel ellentétben a fiatalabb szavazók nem mozdulnak jobbra, amikor belépnek a munkaerőpiacra, és megpróbálnak megélhetést teremteni: a szakszervezetek és a szocializmus soha nem volt ilyen népszerű, még a legendás 1930-as években sem.
Összességében ezek az ideológiai irányzatok – legalábbis a szavazáson keresztül mérhető módon – megmagyarázzák mind a jobboldal hisztérikus retorikáját a szocializmus látszólagos megjelenésével kapcsolatban az Egyesült Államokban, mind pedig a The Economist józan elmélkedéseit a szabad piacok közelgő bukásáról. Úgy tűnik, valóban gyökeres változás küszöbén állunk.
De ha a baloldal megnyerte a pozícióháborút, akkor a „manőverháború” – az államapparátus irányításáért folytatott versengés, amelyről Gramsci úgy gondolta, hogy a pozícióháború következménye lesz – már nem került
