Új stílussal kísérletezik Wes Anderson, rövidfilmekkel alkotta meg a vizuális hangoskönyv műfaját
Rendkívül termékeny az idei év Wes Anderson számára. Amellett, hogy a nyáron került a mozikba Asteroid City című alkotása, szeptember végén négy rövidfilmet is kapott a közönség az egyedi stílusú rendezőtől, aki ezekkel az etűdökkel lényegében megteremtette a vizuális hangoskönyv műfaját.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
Egyes dolgok úgy jók, ahogy vannak. Számomra például ilyenek Wes Anderson filmjei. Elég egyetlen képkocka ahhoz, hogy a néző be tudja azonosítani a filmjeit. Legutóbbi munkája során Anderson mégis újított egy hatalmasat, úgy, hogy közben megőrzött mindent, amit eddig felépített.
Szeptember végén debütált a Netflixen négy rövidfilm, amelyeket Wes Anderson rendezett. A „novellafüzér” alapköve a Henry Sugar csodálatos története, amelynek premierje szeptember 1-jén volt a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Ez a leghosszabb, 39 perces, ez került fel elsőként a streaming platformra.
A következő három napban ezt követte A hattyú, A patkányfogó, végül pedig a Méreg című rövidfilm, mindhárom 17 perces. A négy történet szerzője kivétel nélkül Roald Dahl, a múlt évszázad egyik legsikeresebb alkotója, aki a gyermekek és a felnőttek körében is közkedvelt író volt.
Dahl nevéhez rengeteg „klasszikus” fűződik, például a Karcsi és a csokoládégyár (igen, ez a Charlie és a csokigyár, amit Tim Burton is leforgatott Johnny Deppel a főszerepben), a Matilda (amiből Deni DeVito készített filmet a kilencvenes évek második felében), A barátságos óriás (ez Steven Spielberget ihlette meg, 2016-ban készített belőle filmet) vagy éppen A fantasztikus róka úr és a három gazda című meseregény, amelyet az általunk tárgyalt Wes Anderson vitt vászonra stop-motion technikával és A fantasztikus Róka úr címmel 2009-ben.
Első ránézésre talán kissé furcsa egy lapon említeni Tim Burtont és Wes Andersont, hiszen lényegében ellenpólusai egymásnak. Ha a sztori bizarr, a humor fekete, a vásznon feltűnik Johnny Depp, a zenét pedig Danny Elfman szerezte, akkor sanszos, hogy egy Tim Burton-filmmel állunk szemben.
Ha minden émelyítően pasztellszínű, a színészek túl sokat bámulnak a kamerába, a stáblistán (a teljesség igénye nélkül) szerepel Ralph Fiennes, Adrian Brody vagy Bill Murray, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy egy Wes Anderson-mozit nézünk.
Ezek a stílusjegyek mindkét fent említett rendezőnél rendkívül meghatározóak. Ha Burton úgy dönt, hogy vászonra viszi Jancsi és Juliska történetét, egészen biztosan szükség lesz a tizennyolcas karikára, Anderson rendezésében pedig még Batman is kénytelen lenne elviselni a babaház-esztétikát (köszönet ezért a rendkívül találó leírásért Szirmai Gergely filmkritikusnak).
Úgy gondolom, aki szereti ezeknek a rendezőknek a filmjeit, elsősorban az alkotók stílusát szereti. Én legalábbis még sosem ültem le úgy megnézni egy Anderson-filmet, hogy a cselekmény szempontjából óriási izgalmakra számítottam volna. A Dahl-adaptációkkal azonban Wes Andersonnak sikerült meglepetést okoznia.
Henry Sugar csodálatos története
Henry Sugar egy gazdag agglegény, aki
