Fájt a politikusok LMBTI-ellenes kampánya. Vajon akkor is így cselekednének, ha valaki az ő gyereküket lőtte volna le? – kérdezi Radka a Tepláreň bárból

„Reméltem, hogy a Tepláreň előtti támadás után egy évvel valamilyen elért eredményt ünnepelhetünk majd. Például azt, hogy végre nekünk is lehetnek valamilyen jogaink, mert emberek vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy így végződik, ahogy végződött. Semmi sem változott” – mondja Radka Trokšiarová.

Csütörtökön egy éve, hogy terrortámadás történt a pozsonyi Tepláreň bár előtt. Ennek alkalmából megemlékezést tartanak az áldozatok, Matúš Horváth és Juraj Vankulič tiszteletére a Vár utcában. A megemlékezésen részt vesz Radka Trokšiarová is, aki a támadást egy súlyos lábsérüléssel élte túl. Legszívesebben kitörölné az egészet az emlékezetéből, de mindig eszébe jut, amikor megfájdul a lába. Nem hiszi, hogy valaha is teljesen megszabadul a fájdalomtól.

Az interjúban elmondja:

• miért döntött úgy a támadás után, hogy nem lesz csendben, hanem bekapcsolódik a felvilágosításba;
• mi segít neki a testi és lelki sebek gyógyulásában;
• mi a véleménye a választás eredményéről;
• miért nem hagy fel a reménnyel és költözik el.

Néhány nappal október 12. előtt, tehát a Tepláreň előtt elkövetett terrortámadás első évfordulója előtt beszélgetünk. A támadás következtében Matúš Horváth és Juraj Vankulič az életét vesztette. Ön súlyos lábsérülést szenvedett el. Milyen érzései vannak, ha a közelgő évfordulóra gondol? 

Ez egy meglehetősen nehéz kérdés, mivel ezek az érzések…. olyan, mintha jelenleg semmit nem éreznék. Az agyam felfogja, hogy valami közeleg, de ami az érzéseket illeti, azt tudom, hogy nem lesz könnyű. Amikor stresszes esemény közeledik, akkor igyekszem nem gondolni erre. Az érzéseim tehát ennek megfelelően olyanok, hogy semmi komoly nem történik. Nem félek. Nagyon örülök neki, hogy az emberek a mostani nehéz helyzet ellenére is úgy döntöttek, hogy megrendezik ezt a megemlékezést, mivel nagyon fontos. Jelenleg leginkább hálát érzek.

Nyáron a SME-nek adott interjúban azt mondta, hogy minden hónap 12-én szomorúságot érez. Hogy néz ki egy ilyen nap?

Szeptember 12-én fürdőben voltam, és ez volt az első nap, amikor tényleg nem éreztem magam rosszul. A városon kívül voltam, és ez teljesen más érzés volt, mint korábban. A szomorúság leginkább este hétkor fog el, amikor visszaemlékszem, mit éltem át néhány hónappal ezelőtt. Ezeken a napokon nehéz feldolgoznom ezeket az érzéseket.

Azt mondja, hogy szeptember 12-én először nem érezte magát kifejezetten rosszul. Mit gondol, minek köszönhető ez?

Úgy vélem, hogy a környezetnek, mivel fürdőben voltam és nem Pozsonyban, nem néztem tévét, hanem inkább azzal foglalkoztam, hogy minél hamarabb begyógyuljon a lábam. Az energiámat egész hónapban leginkább a testi és lelki egészségemre fordítottam.

És milyen gyakran gondol vissza arra az estére?

Igyekszem nem gondolni rá. Az azonban lehetetlen, hogy egyáltalán ne gondoljak arra, hogy ez az incidens megtörtént. Gyakorlatilag minden egyes mozdulatnál fáj a lábam. A fürdő segített ezen, már nem fáj állandóan, csak időnként. Ez a fájdalom mindig emlékeztet arra, hogy valami rossz dolog történt.

Hogyan gondol ma vissza Jurajra és Matúšra?

Próbálok csak a jóra visszagondolni, a vidám pillanatokra és történetekre. Arra gondolok, milyenek voltak. Arra, hogyan nyújtottak számomra támaszt még azon az utolsó estén is. Az utolsó emlékek rendkívül fájdalmasak számomra, így próbálok inkább a vidám pillanatokra emlékezni.

A támadás évfordulóján egy megemlékezés lesz a Tepláreň előtt. Kapcsolatban van Juraj és Matúš szeretteivel és támogatják egymást?

Juraj anyukájával tartom a kapcsolatot, Matúšéval nem. Ami Juraj anyukáját illeti, igen, egymás támaszai vagyunk. Hatalmas támasz számomra, így én is igyekszem az lenni neki, amikor ez lehetséges. Nem Pozsonyban él, így nem tudunk gyakran találkozni, de próbálunk minden lehetőséget kihasználni. Meglátogattuk a tepláreňes barátaimmal és a közösségi médiában is követjük egymást, tehát tudunk mindenről, ami a másikkal történik. Tudja, hogy felhívhat, amikor rosszul érzi magát, és ez fordítva is érvényes.

Néhány napja részt vett egy beszélgetésen a Tepláreňban, ahol azt mondta, hogy voltak olyan napok, amikor az ágyból sem tudott felkelni és nem a lábsérülése miatt. Még mindig vannak ilyen napjai?

A fürdő után már nem, a választás utáni vasárnapot leszámítva. Akkor egy kicsit rosszabbul éreztem magam. Voltak ilyen napok, ezen az ember nem változtathat. A psziché nagyon törékeny, és néha nehéz feldolgozni az összes érzést. Örülök, hogy a fürdőben kapott kezelések valóban segítettek. Amikor az ember rosszul érzi magát, akkor az segít, ha beismeri és segítséget kér. Ez a legfontosabb dolog, amit meg kell tenni.

Természetesen az is hasznos, ha a lelkünk fájdalmaira is segítséget keresünk. Viszont ha ezt valaki anyagilag nem tudja megengedni magának, amivel sokan vannak így, akkor van más lehetőség is. Létezik számos tanácsadóközpont, vagy megkérdezhetjük a barátainkat is, nem tudnak-e nekünk segíteni. Az is segíthet, ha elmondjuk egy hozzánk közel álló embernek a fájdalmunkat. Szerintem helyes döntés, ha felkeressünk azt a személyt. Nekem például legutóbb sokat segített.

Könnyű önnek abban az állapotban beismerni, hogy segítségre van szüksége vagy győzködnie kell magát?

Úgy gondolom, hogy általánosságban véve nem könnyű beismerni, hogy sebezhetőek vagyunk és hogy rosszul vagyunk. Idáig még mindig nem jutottunk el. Érezhetjük magunkat rosszul, és nem muszáj közben azt tettetnünk, hogy mi vagyunk a világ királyai. Ez rendkívül nehéz, de ha egyszer eljutunk idáig, segítséget kérünk és az adott személy pozitívan reagál rá, akkor az számomra a legjobb dolog, ami történhet. Számomra abban a helyzetben nem létezett jobb megoldás. Felkerestem egy olyan embert, akiben bízom, elmondtam neki, hogy nagyon rosszul vagyok és csak egy ölelésre van szükségem. Ő pedig azt válaszolta, hogy eljön. Ez számomra akkor óriási jelentőséggel bírt.

Az elmúlt évben a nyilvánosság előtt beszél arról, mi történt, próbál felvilágosítani, beszélgetésekre jár, interjúkat ad a sajtónak, amikben újra és újra felidézi az eseményeket. Az első interjúkat azért adta, hogy cáfolja a médiában megjelent hamis információkat, például, hogy a támadás valamilyen szerelmi veszekedés miatt történt. Már régóta köztudott, mi is történt valójában és hogy a gyűlölet ölt. Miért döntött úgy, hogy folytatja ezt?

Noha cáfoltuk a hamis információkat, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy megváltozzanak a törvények, még mindig nincsenek egyenlő jogaink. Csupán kötelességeink vannak, jogaink nincsenek. A támadás után egy darabig úgy nézett ki, végre meghallgatnak minket, az LMBTI+-közösség mellett politikusok és különböző személyek is kiálltak, és úgy éreztük, van remény.

Aztán ez az egész averzióvá és gyűlöletté változott. Számomra ez nagyon különös, ugyanis két ember meghalt, és nem tudom, mit nem lehet ezen megérteni, és hogy miért érzik az emberek szükségét a gyűlölet terjesztésének. Ezért járok továbbra is beszélgetésekre és ezért folytatom a felvilágosítást. Már az elejétől kezdve sok pozitív történetet hallottam a barátaimtól. Arról, hogy elküldtek egy cikket a szüleiknek vagy az ismerőseiknek, esetleg hogy valaki saját maga bukkant rá egy cikkre, és azt mondták nekem, hogy az, ahogyan beszélek erről a témáról, felnyitotta a szemüket. Ezért folytatom tovább.

Azt mondja, hogy a támadást követő első hónapban úgy tűnt, van esély arra, hogy valami megváltozik. Mikor tudatosította vagy értette meg, hogy ez nem fog olyan könnyen menni? Hogy a változás nem jön el olyan hamar?

Úgy emlékszem, hogy ezen így soha nem gondolkodtam el. Örök optimista vagyok és mindig reménykedtem abban, hogy minél több energiát fektetünk bele, annál hamarabb leszünk képesek meggyőzni azokat az embereket arról, hogy mi is emberek vagyunk. Noha erre még nem került sor, a változás fokozatosan jön el.

Nem félt az elején attól, hogy az állandó visszaemlékezéssel tovább fogja éltetni magában a traumát? Vagy olyan ez inkább, mint valamilyen terápia?

Lehet terápiának nevezni, de egy idő múltán megértettem, hogy sokkal többet segít az, ha beszélek róla, mintha elfojtom magamban. Szerintem érthető, hogy aki rosszul érzi magát, annak segít, ha kiadja magából azt, ami bántja. Ez a mindennapi helyzetekre is érvényes, nem csak a traumatikus eseményekre. Nekem ez segített, hanem főleg az, hogy elmondhattam, mi is történt valójában.

Úgy gondolja, hogy éppen ez az, ami segített önnek megbirkózni a történtekkel? Vagy elmondhatja, hogy sikerült feldolgoznia?

A feldolgozás nem olyan egyszerű, mivel a pszichéről van szó, de egyben a fizikai egészségről is. Én igyekeztem, de ez sokszor kudarcba fulladt. Például olyankor, amikor sétáltam, de hirtelen meg kellett állnom, annyira elkezdett fájni a lábam, hogy nem bírtam tovább menni. Meg kell állni egy időre és aztán folytatni kell.

Még ha az ember igyekszik is, ha beszél erről másokkal, ha valaki fizikailag és lelkileg is bántott minket, akkor ez a két dolog össze van kötve, és rendkívül nehéz mindent feldolgozni.

Nincs semmilyen egyensúly. Megeshet, hogy az egyik nap tényleg jól érezzük magunkat, fel akarunk kelni az ágyból, de egy fél óráig nem tudunk rendesen járni, mert a lábunk egyszerűen nem fogad szót.

Hogyan gyógyul a lába? A gyógyfürdőt emlegeti, mely pszichésen és fizikálisan is segített. Most hogy van?

A saját szempontomból nézve sokkal jobban, mint amikor elmentem. Tényleg segített. Egy hónap intenzív kezelés, rehabilitáció, gyógyfürdő, hidroterápia és így tovább. Már nem fáj minden egyes mozdulatnál. Azt hiszem, kedden volt, amikor elmentem futni, és először éreztem, hogy valóban futottam.

Számomra ez volt az egyik olyan pillanat, amikor már tényleg lényegesen jobban éreztem magam mentálisan. A támadás előtt futottam, ez hirtelen lehetetlenné vált. Nehéz volt. Próbáltam, de borzasztóan fájt, de most már úgy tűnik, hogy jó lesz.

Elképzelhető, hogy egy nap teljesen megszabadul a fájdalomtól?

Semmiképpen. Nem hiszem. A hasonló beavatkozásokon átesett emberek még azt is érzik, amikor megváltozik az időjárás. Dolgozni kell rajta, folyamatosan tornáztatni, és bízni abban, hogy majd jobb lesz. Most már többé-kevésbé egyenesen járok, ami szuper dolog. Már nem is fáj annyira. Sőt, még fájdalomcsillapítót sem szedek. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, hogy ne kelljen állandóan csillapítanom a fájdalmat, és hogy normálisan tudjak működni. A sport segít.

Roman Samotný, a Tepláreň tulajdonosa arról beszélt, hogy naivan azt hitte, a politikusok a támadás után megkímélik az LMBTI+-embereket. Az idei év megmutatta, hogy sok párt nem habozott visszaélni az LMBTI+-emberek ügyével a választási kampányba. Ez meglepte?

Nem tudom, hogy meglepett-e, de inkább fájt. Amikor különböző plakátokat láttam vagy nyilatkozatokat hallottam, az első dolgok, amik eszembe jutottak, ezek voltak: Ugyanezt mondanák-e, ha a gyermekük, a szerettük, valaki a családjukból vesztette volna el ott az életét? Kiírnák ezt egy óriásplakátra? Kitagadnák-e a saját gyermeküket? Tudom, hogy sajnos ezek a dolgok az LMBTI+-közösségben is előfordulnak. Azok a politikusok igazán örülhetnek, hogy nem veszítették el valamelyik hozzátartozójukat. Annak is örülhetnek, hogy nem lőttek le valakit a szemük láttára. Az óriásplakátok rendkívül fájdalmasak voltak számomra, a nyilatkozatok még inkább. Amikor az ember ilyesmit hall, az szíven szúrja, mint amikor valami nagyon rossz történik. Ez történik velem, amikor olvasom az antikampányokat és a gyűlölködő megjegyzéseket, amelyeket igyekszem elkerülni, de néha egyszerűen nem megy. Ami azt jelenti, hogy nem lepődtem meg, de fájt.

A választások után sokan csalódottak. Azzal fenyegetőznek, hogy elhagyják Szlovákiát, vagy nem térnek vissza. Hogyan látja a választások eredményét?

Egyelőre nem készítek katasztrófa-forgatókönyveket. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Persze, nem vagyok elragadtatva a választások eredményétől, de majd meglátjuk. Még mindig remélem, hogy a helyzet nem alakul túl rosszul.

Nem tervez elköltözni?

Nem tervezek elköltözni.

Milan Majerský, a KDH elnöke a választások előtt és után többször is arról beszélt, hogy számukra elfogadhatatlanok a bejegyzett élettársi kapcsolatok a kormány összetételéről szóló tárgyalások során. Hogyan értékeli, hogy egy évvel a gyilkosságok után Majerský éppen az LMBTI+-emberek egyenjogúsítása körül húzott vörös vonalat?

Majerský úrral kapcsolatban nem mondok semmit. Akkor szólaltam meg, amikor azt mondta, amit nem kellett volna mondania. Mi biztosan nem vagyunk rákfene, és nem tartom szépnek a kijelentéseit. Gondolhat bármit, de embereket nem nevezhet rákfenének. Nem akarom kommentálni, mert ezek a szavak nagyon fájtak.

Ön hívő, változott-e bármi az elmúlt évben a hithez vagy az egyházhoz való viszonyában?

Nem változott semmi, az én viszonyulásom ugyanaz, mert én egy olyan Istenben hiszek, aki mindenkit szeret, ezért továbbra sem értem a gyűlöletet, amit egyes keresztények árasztanak, mivel elvileg szeretetet kéne árasztaniuk magukból. Amennyire én tudom, ez elég egyszerű, ezt úgy hívják, hogy élni és élni hagyni. Számomra ez a legfontosabb dolog az életben. A történtek után ez még fontosabb. Ha ezt követnék, mindannyian sokkal jobban járnánk.

A támadás után pszichológiai segítséget kapott, a szerettei támogatták. A hite is támaszt jelentett önnek?

A támadás után egy ideig mintha stagnált volna, mintha elvesztettem volna a hitben való reménységem egy részét, nehéz volt. Talán csak két-három-négy nap kellett, hogy minden helyreálljon, és utána már minden rendben volt. Ez egy ilyen kis krízis volt. De annak is tulajdonítom, hogy altatásban voltam, gyógyszereket szedtem, fájdalmaim voltak, és így tovább. Szóval az energiámat inkább a túlélésre és a történtek feldolgozására összpontosítottam, mint bármi másra.

Ön Körmöcbányáról származik, és mind ön, mind az édesanyja elmondta, hogy a támadás után sok támogatást kaptak, és néhány sajátos kérdést is feltettek önöknek. Azt mondta, hogy az emberek megállították az utcán, beszélgettek önnel és kérdéseket tettek fel. Milyen érzés volt, hogy kíváncsiak voltak az életére és arra, hogy hogy van?

Körmöcbánya egy nagyon kicsi város, ott alapvetően mindenki ismer mindenkit. Még normális körülmények között is, ha kimegyek valahova, találkozom valakivel, akit ismerek. Most persze ez nagyobb mértékben történt, mert tudták, hogy mi történik körülöttem, de ez kedves volt. Az emberek túlnyomó többsége csak azt akarta mondani, hogy kiállunk mellettetek, nem értenek egyet az ellenkampányokkal és így tovább. Azt akarták mondani, hogy támogatni fognak minket, és ez kedves volt. Sokan még azt is elmondták, hogy ők is ismernek valakit az LMBTI+-közösségből. Nagyon együtt érzőek voltak. Egész ottlétem alatt egyetlen negatív reakcióval sem találkoztam Körmöcbányán, ami számomra is eléggé meglepő volt. Ugyanakkor ez nagyon kedves és bátorító volt. Például még a szomszédaim is, akik mind idősek, támogatóak és nagyon kedvesek voltak.

Amikor ismert személyként visszatért Körmöcbányára, előfordult-e a választások előtt, hogy az emberek megkérdezték, kire szavazzanak, vagy beszélgettek önnel politikáról?

Nem mondanám. Nem töltök túl sok időt Körmöcbányán, még ha meglátogatom a szüleimet, akkor is a Körmöcbánya melletti nyaralóba megyek, így magát a várost ritkán járom. Néhányan kérdezték úgy általában, hogy kire kell szavazni, de nem csak a körmöcbányaiak. Én még senkivel nem beszéltem Körmöcbányáról arról, hogy kire kellene szavaznia.

A 2016-os parlamenti választásokat Körmöcbányán a Smer nyerte. 2020-ban az OĽaNO győzött, a Smer pedig második lett. A mostani választásokon a legtöbb körmöcbányai lakos már a Progresszív Szlovákiára adta a szavazatát. Ön hogyan látja ezt?

Komolyan meglepett, de nagyon kellemesen, hogy valóban a progresszívekre szavaztak. Nagyon hálás vagyok, hogy így alakult.

Gondolja, hogy ebben van valami kis szerepe?

Nehéz megmondani, de nekem is eszembe jutott. Hisz láttak a városban azokkal a mankókkal, és ismernek engem, nagyon kis város a miénk. Nem merném azt mondani, hogy igen, de eszembe jutott.

Nem találja néha fárasztónak, hogy olyan dolgokat kell elmagyaráznia az embereknek, amelyek nyilvánvalóak ön és a környezetében élők számára, vagy hogy ugyanazokat a dolgokat kell újra és újra elmondania a médiában?

Nem igazán. Csak akkor fárasztó, ha az a személy, aki beszélgetni kezd velem, negatív, és meg akar győzni az igazáról. Ilyenkor mindig leállítom, mondván, hogy nem beszélgetünk tovább. Egyszerűen nekem megvan a véleményem, neki is megvan a véleménye, és ennyi. Ha olyan emberekről van szó, akik nem értik a kérdéskört, nem értik a transznemű embereket, nem tudják, miért érezhet valaki így, nem tudják, kik azok a nem bináris emberek és így tovább, és tájékozódni szeretnének, mert nem értik ezt, akkor ez számomra nem fárasztó. Ezt én nagy plusznak veszem, mert ez az a fajta felvilágosítás, amikor ezek az emberek legalább meg akarnak érteni, legalább haladunk valahová.

Van valami tippje, hogyan lehet erről beszélni az emberekkel? Kell, hogy az illető nyitott legyen, és érdeklődéssel forduljon önhöz, hogy konstruktívan beszéljenek?

Semmiképpen sem javaslom, hogy leálljunk vitatkozni olyanokkal, akiknek más a véleménye. Én sem szoktam. Mindig elfogadom ezt. Még ha valaki azt is mondta, hogy más pártra szavazott, mint én, akkor is azt mondtam, hogy oké, és nem folytattuk tovább. Mindenképpen meg kell hallgatni a másik oldalt, és beszélgetni kell.

Nem arról van szó, hogy vitatkozunk egymással, és meggyőzzük egymást az igazunkról, mert sokszor vannak olyan helyzetek, amikor valaki nem ért meg valamit azonnal, hanem magába kell szívnia a dolgot, és aztán jön, hogy ő maga is utánanézett, kutakodott, és így tovább. Meghallgatott egy podcastot, és hirtelen másképp látta a dolgot. Az embereknek esélyt és teret kell adni, még akkor is, ha az elején negatív a hozzáállásuk. Csak adjunk az embereknek egy esélyt, ennyi az egész.

Mit gondol, meddig fog felvilágosító tevékenységet folytatni?

Azt reméltem, hogy egy évvel a Tepláreň elleni támadás után ünnepelhetünk némi sikert, hogy végre valami jó is történt, és hogy végre nekünk is lehetnek jogaink, mert emberek vagyunk. Nem gondoltam, hogy úgy alakul, ahogyan végül alakult. Semmi sem mozdult. A támadások megszaporodtak, és nagyon, nagyon szomorú számomra, hogy most, amikor a barátaimmal beszélgetek, nagyon sokan tapasztalnak homofób támadásokat. Valaki rájuk kiabált, és sokan közülük félnek újra végigmenni az utcán, ami szerintem nincs rendben.

Ön hogy van? Fél lemenni az utcára?

Nekem egy kicsit segített a bajmóci fürdőkben való tartózkodás, most rendben vagyok, de nem mondhatom, hogy teljesen. Bár azt talán senki sem. Egyszerűen nem tudhatjuk, mi történhet, ki jöhet velünk szemben az utcán. Ez nagyon nehéz volt a számomra. Júliusban és augusztusban volt a legtöbb pánikrohamom, nem éreztem magam jól kint. Tényleg féltem. Szörnyű volt, mivel ezt nem lehet befolyásolni. Ha jött velem szemben egy ember egy sötét utcában, az katasztrofális volt a számomra, főleg, ha még kapucnit is viselt. Meg kellett fordulnom megnézni, hogy véletlenül nem fordult meg ő is.

Szerencsére segített a fürdő, az, hogy Pozsonyon kívül voltam. Este ott nyugodtan sétálhattam. A visszatérés óta nem érzem, hogy ne lennék biztonságban, és remélem, hogy ez az érzés nem is tér vissza, mert tényleg nagyon kellemetlen volt. Senkinek sem kívánom. Nincs rendben, ha valaki nem érzi biztonságosnak, hogy este nyolckor kimegy a sötétbe, és ez nem abból fakad, hogy én tehetek róla. Abból fakad, mit tesz a társadalom, vagyis néhány ember a társadalomban.

Gondolkodott azon, hogy miért voltak intenzív érzései pont júliusban és augusztusban?

Abszolút nem tudom, végképp. Magam is meglepődtem azon, miért kezdődött az egész akkor.

A támadás évfordulója egyben az Ön coming outjának évfordulója is. A SME interjújában azt mondta, hogy közvetlenül azelőtt, hogy megérkeztek a mentők, arra gondolt, hogy mindenki tudni fogja. Azelőtt elképzelte a nyilvános coming outot?

Ha nem történt volna meg az, ami a Vár utcán történt, nem lett volna okom a nyilvános coming outra. A hozzám közel állók többsége tudta. Tudták a munkahelyemen, a családom és a barátaim. Számomra ez nem egészen volt coming out, mert az emberek többsége tudta, de ennyi volt, mivel még mindig nem tudta mindenki. Néhány ember nem értesült erről, és azt hitték, hogy heteró vagyok. Ezzel sokszor találkoztam.

Mikor coming outolt a család a közeli hozzátartozók előtt?

Valamikor a főiskolán elmondtam nekik, hogy biszexuális vagyok. Azt követően történt, hogy elvégeztem az alapképzést, talán ettől biztonságban éreztem magam. A teljes coming outot valamikor a főiskola után tettem meg, nem emlékszem a pontos dátumra.

Hogy fogadta a környezete?

A családra gondol?

A családra és a közeli emberekre.

Nem vették tragikusan. Nem dobtak ki a házból, inkább úgy vették, mint egy információt. A queer emberek többsége átment azon, hogy a coming out előtt heteroszexuális kapcsolatuk volt, amilyenben néhány ember szerint mindenkinek lennie kell, mert csak ez az egészséges.

Talán a család azt hitte, hogy még megváltozik az orientációm, hiszen fiúkkal is jártam. Nehéz, mert a szüleimnek nem voltak információi arról, mi van emögött. Tudták, hogy ilyen emberek léteznek, de még nem tudták, hogy ez közvetlenül érinti az ő gyermeküket is.

Amikor az anyukámmal beszéltem erről a Tepláreň után, nem is sejtettem, hogy ő a coming outom után keresett valamilyen információkat a neten, mert ezt soha nem mondta el. Így stagnálhat a kommunikáció, mindkét fél azt hiszi, hogy a másik nem akar róla beszélni, és nem találkoznak.

Szerintem jó, ha a szülők megkérdezik a gyerektől, hogy mennek a dolgok és párbeszédet folytatnak vele. Ha gyerek felhozza a témát, valószínűleg szeretné, ha a szülő tudna róla. Ő azonban azt hiheti, hogy a gyermek még nem áll készen arra, hogy mélyebbre menjenek. Ez a kölcsönös párbeszédről és bizalomról szól.  Szerintem az embereknek segít, ha a szüleik megtartják őket.

Mindig jobb, ha a szülők közvetlenül a gyereküket kérdezik, ha kérdésük van?

Biztosan igen.

Milyen egy éve nyíltan queer személyként élni?

Nekem ez nem okozott törést az életben. Számomra ez még mindig olyan, hogy senki nem tudja, ki vagyok és nem vesz úgy, hogy valami nyilvánosan ismert személy lennék, még ha ezt már többen mondták is. Igen, előfordul, hogy ha megyek valahova és találkozom valakivel, már tudják ki vagyok, én pedig nem ismerem őket. Ezek olyan dolgok, amik nem történtek soha az életemben. Egy pillanatig hirtelen furcsa volt, de nem veszem úgy a dolgot, hogy közismert embert lennék, és hogy ez valahogy befolyásolná az életemet. Még mindig normálisan dolgozom, mint a többiek.

Ezen kívül a szabadidejében vitaestekre jár és médiaszerepléseket vállal. A támadás sok közismert személyt arra indított, hogy nyilvánosan coming outoljanak. Például az államfő szóvivője, Martin Strižinec, vagy Rastislav Illiev műsorvezető. Strižinec azt mondta, hogy azért tette, mert nem akarta egyedül hagyni Roman Samotnýt. Sok queer személy azonban továbbra sem él nyíltan, mert látják a politikában a gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat, vagy félnek a hozzájuk közel állók reakciójáról. Van valamilyen tanácsa ezeknek az embereknek, megnyugtatás, vagy valami, amit szeretne, ha tudnának?

Hogyan kell nyilvánosan coming outolni?

Ön is egy bizonyos ideig azzal élt, hogy a szülei nem tudták, hogy queer. Mi segített volna abban az időben? Abban a pillanatban, mikor nem volt biztos abban, hogyan mondja el ezt a szüleinek vagy az önhöz közel állóknak, és nem tudta, hogyan fogadnák.

Nekem akkor biztosan szükségem volt valakire, aki példakép lehetett volna a számomra és elmondta volna, hogy rendben van, ha ilyen embernek érzem magam. Én akkor belső harcot folytattam, hogy heteró vagyok, mert ez helyes és egyszerűbb. De azok az érzések egyszerűen nem távoztak.

Erre szerintem nem létezik útmutató. Csak abban vagyok biztos, hogy mindenki csak akkor tegye meg, ha komfortosan érzi magát és készen áll arra, hogy elmondja, akár nyilvánosan, a családnak vagy bárkinek. Biztosan nem a nyilvánosság nyomása alatt. Néhányaknak veszélyben lehet a munkahelye, néhányan tényleg elveszítenék a kapcsolatukat a szüleikkel, még ha most az nem is teljesen nyílt, hiszen nem teljesen őszinték a szexuális orientációjukat illetően, de legalább van valamilyen kapcsolatuk. Nincs rá recept, mindenki úgy csinálja, ahogy érzi.

Mint queer személynek, Önnek mit jelent, ha egy közismert személy coming outol?

Hálát érzek, ha valaki ezt teszi, mert ez egy újabb ember, aki példa lehet valaki számára. Előfordulhat, hogy a közismert személy, aki coming outol, valakinek a példaképe, aki a queer közössége tartozik, 12,13, 14 éves, és valamilyen okból nem akarja elmondani a környezetének és ettől megbátorodik. Ezekben az esetekben szuper, ha így döntenek.

Hogyan segíthetnek Ön szerint a legjobban azok a heteroszexuális és cisznemű személyek, akiknek nem mindegy, hogy az LMBTI+-személyek nem rendelkeznek azonos jogokkal?

Mindenki, ahogy akar. Erre ugyanúgy nincs recept. Amikor valaki nyilvánosan hangoztatja, hogy nincs az LMBTI+-közösség ellen, nyilvánosan kiáll mellettünk és ezt hirdeti az interneten, esetleg eljön valamilyen beszélgetésre, az nagy segítség.

Ezek többnyire heteró emberek, van családjuk, gyermekeik és lehet hogy valamilyen rajongóik is, akik szeretik őket, és ez gyakran felnyitja a szemüket. Az mondják maguknak: ezt a személy követem, ismerem, és jó ember, tehát feltehetően ezek az LMBTI+-emberek is jók lesznek. Sajnos itt elkezdődtek olyan dolgok is, hogy visszatámadnak azokra a közismert heteró személyekre is, akik támogatják a queer-jogokat.

Ezt nagyon sajnálom, mert én minden támogatást nagyon nagyra értékelek és ezeket az embereket eszméletlenül tisztelem, és ők lényegében ezért váltak támadások, ízléstelen kommentárok, undorító üzenetek céltábláivá, ráadásul halált kívánnak nekik és a gyermekeiknek. Sokszor olyan emberek kívánják ezt, akiknek maguknak is gyermekeik vannak a fényképeiken és a profiljukon. Szerintem nagy bátorság, ha valaki most úgy dönt, hogy támogatni fogja az LMBTI+-embereket. Mivel a heterók, „helyesen” élnek, ezért nem fenyegetik őket, de így is hajlandóak kilépni a komfortzónájukból, hogy segítsenek egy kisebbségnek.