Napunk

A kislányoknak azt tanítják, hogy jól menjenek férjhez, a kisfiúknak pedig a tanárok jobban elnézik a rosszalkodást, mondja a pszichológus

Jana Račková Vyskočil. Fotó - Lucia Liščinská (IncanTevole)
Jana Račková Vyskočil. Fotó – Lucia Liščinská (IncanTevole)

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A nőknek a mai napig összehasonlíthatatlanul több akadályt kell leküzdeniük az egészséges önbecsüléshez vezető úton, mint a férfiaknak. Nem is olyan régen még nem volt szavazati joguk, és iskolákban azt tanították nekik, hogy legyen tökéletes a megjelenésük, hogyan legyen mindig tiszta a lakás, hogyan gondoskodjanak a gyerekekről, de azt nem, hogy a saját szükségleteikkel is foglalkozzanak – mondja Jana Račková Vyskočil pszichológus.

Hogyan változtassunk ezen? A pszichológus szerint a gyermekeket a születésüktől fogva arra kell tanítanunk, hogy egészséges önbecsülést alakítsanak ki. Tanítsuk meg nekik, de magunknak is, hogy a kérdést, hogy boldognak és szépnek érezzük-e magunkat, először magunknak, aztán kell másoknak feltenni.

„Azt hisszük, hogy a szeretetet ki kell érdemelnünk” – mondja. Az igény, hogy elég jók legyünk, és mindig a megfelelő módon cselekedjünk, azonban nem csak a neveltetésünkből fakad. „Ez generációkon átívelően belénk ivódott” – mondja.

Az interjúban arról is szó van:

  • hogy egyenes arányosság van-e az önbizalom és az önbecsülés mértéke között;
  • miben nyilvánul meg az alacsony önbecsülés;
  • hogyan tanítjuk még mindig a lányokat arra, hogy ha nem érdemlik ki, nem méltóak a szeretetre;
  • meddig fejlődik a gyerek agya, és hogyan függ ez össze az önértékelésével;
  • hogyan cseréljük le a mértéktelen vásárlást vagy a túlevést a saját önértékelésünk hatékony építésére.

Hogyan függ össze az önértékelés az önbizalommal? Ha magabiztos vagyok, akkor automatikusan az önértékelésem is nagyobb?

Az önértékelés azt jelenti, hogyan tekintünk magunkra, a saját értékünkre emberi lényként. Az önértékelés magját annak tudatosítása adja, hogy vagyok, milyen vagyok és hogyan fogadom el magamat a korlátaimmal és az igényeimmel. Tudom, mire van szükségem, például hogy egy konkrét pillanatban meg kell pihennem. A másokkal való kommunikációban tudom, hol vannak a határaim, és hogy mi az, amit eltűrök egy kapcsolatban, és mi az, amit nem.

Az önbizalom annak a módja, hogyan állok ki a készségeimmel mások elé, hogyan állok hozzá a dolgokhoz, és hogy kételkedem-e magamban. Tehát az, ha magabiztosak vagyunk, még nem jelenti automatikusan azt, hogy az önértékelésünk is rendben van.

Képesek vagyunk önbecsülést nyerni abból, ahogyan mások előtt viselkedünk?

Nem, ezt nem hiszem. Ha például valaki külsőleg nagyon magabiztosnak tűnik, lehet, hogy csak annak néz ki. Számára ez egy védekezési mechanizmus, amivel például elrejti az alacsony önértékelését vagy valami olyan más dolgot, amivel küzd. Másrészt viszont azt gondolom, hogy azok az emberek, akik tisztában vannak saját magukkal, vagyis rendben van az önértékelésük, és tudják, hogy például a mások előtti beszéd nem egy olyan helyzet, amiben jól érzik magukat, akkor elfogadják önmagukat ezzel a tulajdonságukkal is.

Az emberek különbözőek, és ezt a sokszínűséget érdemes tiszteletben tartani. Nem mindannyiunknak kell követni azt a dolgot, ami most épp menő.

Hogyan nyilvánul meg az, ha valakinek alacsony az önértékelése?

Itt több tényező is közrejátszik. Ennek egyik jele az, amikor az ember mindent a teljesítménye alapján mér. Magában hordozza azt a gondolatot, sztereotípiát vagy mítoszt, hogy minél többet dolgozik, annál jobb. Ha valaki eszerint él, akkor fokozatosan elveszíti önmagát. Mert nem értékeli saját magát eléggé. Az probléma, ha az ember azt gondolja, hogy szorgalmasnak, ügyesnek és jónak kell lennie, hogy kiérdemelje például a jó kapcsolatot másokkal.

Honnan ered az az elképzelés, hogy az embernek elég jónak kell lennie ahhoz, hogy méltó legyen mások szeretetére és elfogadására?

Egészen a gyerekkorunkból. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez olyan, mintha egészen Ádámig és Éváig nyúlna vissza, ezek a gondolatok tehát generációról generációra is öröklődnek. Valószínűleg a szüleink is azt érezték, hogy ennek így kell lennie, ez a legjobb út. A legjobbat adták nekünk, amit tudtak. A gyerekek hamar megtanulják elnyomni a kapcsolatot önmagukkal, és nem tudják, hogy mire lenne szükségük. Olyan ez, mint a fasírtos vicc.

Milyen fasírtos vicc?

Amikor a kislány odamegy az anyjához és megkérdezi tőle: „Anyu, amikor fasírtot készítesz, levágod a végét. Mondd, miért csinálod így?” Erre anya azt válaszolja, hogy azért, mert az anyja is így szokta csinálni. Erre az unoka odamegy a nagymamához és megkérdezi tőle ugyanezt. A nagymama erre így válaszol: „Azért csinálom, mert az én anyám is így csinálta.” És mivel a dédnagymama még él, odamegy hozzá és neki is felteszi ezt a kérdést. A dédnagymama pedig így válaszol: „Hát, nem tudom, hogy ti miért csináljátok így, de én azért vágtam le a végét, mert csak kis tepsim volt otthon.”

Erről van szó. A szülőktől több más dolog mellett a mítoszokat és az eszméket is átvesszük, amelyek alapján a régi eljárásokat követjük. Átvesszük tőlük ezeket, aztán pedig olyan, mintha a csomagolásával együtt ennénk a felvágottat. Nem tudjuk, hogy egyáltalán ízlik-e, hogy jót tesz-e nekünk, de azzal a tudattal élünk együtt, hogy ennek egyszerűen így kell lennie, hogy a felvágottat a csomagolásával együtt esszük.

Hogyan vehetjük észre, hogy folyamatosan megengedjük másoknak és önmagunknak is a határaink átlépését?

Erre nem létezik általános válasz. Gyakran már csak akkor vesszük észre a határátlépést, ha beüt valamilyen válság. Az mutatja meg, hogy valami nincs rendben. Addig úgy érezzük, hogy alapvetően jól élünk és működünk. Emellett pedig meglehet, hogy nem is lenne szükség arra a válságra, ha képesek lennénk rendszeresen megnyugodni és meghallani, mit mond a belső hangunk. Az ugyanis gyakran az igazat mondja nekünk. Ha valami nincs rendben, akkor is jelez, de ha jól érezzük magunkat, akkor is jelen van.

Jana Račková Vyskočil tagja a Modrý anjel (Kék angyal) nevű krízis bevetési csoportnak. Fotó – a Modrý anjel archívuma

Hogyan nyugodjunk meg és halljuk meg a belső hangunkat?

Elég egy pillanatra elgondolkodni, feltenni egy kérdést és meghallgatni önmagunkat. Meg kell kérdeznünk magunktól, hogy elégedettek vagyunk-e azzal, ahogy élünk, és hogy megvan-e az, amit igazán szeretnénk.

Néha úgy érezzük, hogy valamin keményen dolgozunk és megyünk előre, de ha a testünkre és az elménkre összpontosítunk, akkor lehet, hogy rájövünk, hogy a nap végén nem érezzük magunkat jól. Ez megnyilvánulhat szorongásban vagy a teljes kifacsartság érzetében. Vagy összpontosíthatunk arra is, hogy az egész napi hajtás után elégedettek vagyunk-e vagy sem.

A gyermek körülbelül másfél éves korában ébred öntudatra. Elmondható ugyanez az önértékelésről is?

Az ember életének első éve után kezdi el érzékelni önmagát. Ekkorra a gyerekek már tudják, mi az, ami tetszik nekik. Ugyanakkor a legjobbnak és legszebbnek érzik magukat a világon. Jó lenne, ha ezt a képet felnőttkorunkig meg tudnánk tartani magunkról, és tudnánk, hogy úgy vagyunk szuperek, ahogy vagyunk.

4 és 11 éves kor között, amikor a gyermekek szociális és kognitív fejlődése, valamint bizonyos fokú önállóságra való törekvése zajlik, az önbecsülés először emelkedni kezd. Úgy tűnik, hogy a szintje a serdülőkor kezdetén, azaz 11 és 15 éves kor között állandósul – de nem csökken.

Attól kezdve, hogy a gyermek tud magáról, vagyis körülbelül egyéves korától kezdve, képzeletben összegyűjti azokat a jó és rossz dolgokat, amelyeket másoktól hall magáról. Ezt úgy is elképzelhetjük, mint két edényt: az egyikben a szép dolgok vannak, a másikban pedig a másoktól származó negatív megjegyzések, például „buta vagy”, „mindent elrontasz”, „rossz vagy”.

A képzeletbeli számvetés ideje már a pubertás előtti időszakban eljön, és utána is folytatódik. Ilyenkor minden feltorlódik bennünk. Eljön a kérdések feltevésének ideje – ki vagyok én valójában, milyen értékeket akarok vallani, kihez akarok tartozni, kitől határolódom el, és lázadás alakul ki. Ilyenkor nagyon fontossá válnak azok a negatív vagy fekete pontok, amelyeket a gyermek addig összegyűjtött, hirtelen nagyobb jelentőséggel bírnak számukra. Ilyenkor úgy érzik, hogy minden, amit valaki valaha rájuk mondott, igaz.

Ezért olyan nehéz időszak a kamaszkor. Ebben az időszakban nagy hormonális változások zajlanak le az emberi testben, változik az agy, a gyereknek pedig arra van szüksége, hogy távolodjon a szülőktől. Egyúttal azonban arra is, hogy valakivel azonosulni tudjon.

Hogyan segítsünk a gyerekeknek ebben az időszakban, hogy képesek legyenek egészséges önbecsülést kialakítani?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Család

Emberi kapcsolatok

Gyereknevelés

Oktatás

Pszichológia

Társadalom

Tinédzserek

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak